Az Úr a béke című kötet versei

TAVASZODIK

Köszönöm neked ezt a percet,
én Istenem, hogy víg vagyok, 
hogy hó olvad a lágy barázdán, 
a mogyoró is bomlik sárgán, 
s az égből azúr-illatok 

felhője csap szívem tavába 
s vitorláit ezernyi cél 
hajrázó hittel újra bontja; 
mint türelmetlen feslő bodza – 
melegszem napod fényinél. 

És azt hiszem, magamba mentem 
szent önzéssel mind a napod: 
mert valami pótolhatatlant, 
valami nagyot, halhatatlant 
kell tenni most, míg fény ragyog; 

mintha egy boldog titkot várnék – 
lám, olyan régen állok itt: 
nem is tudom már, mit akartam, 
csak simogatom szent zavarban 
az árva bodza ágait … 
(1940)

* * * * *

MÁRCIUS. 

Már vége felé jár. 
Lassanként elfelejtem mostan 
emésztő ritmus szomjúságom; 
most is ide, e halk sorokba csendül 
az ásó hangja, hogy letettem. 
Most minden szépségnél is tisztább szépség 
a fényre tört rügy 
első gyümölcsfáimnak ágán. 
Az asztalomon a télvég pora, 
fölvágatlan lapok, 
levelek, mikre válasz késik, 
csonka versek, amelyek mellől 
elcsalt rég egy tavaszi zápor, 
s az az igéző friss meleg, 
amely az érett földből lélekig csap. 
Úgy ébredek az első fényre, 
mint akit vár a földbe akasztott eke. 
S mi most legjobban köt az Istenemhez, 
kalászváró paraszt fohászkodása az, 
a paraszté, kivel most Isten 
együtt halad az első barázdában. 

* * * * *

 RÉTEN 

Ezer gondom most leteszem 
s páncélját a szenvedésnek, 
és békítő, hűs ámennel 
a jegenyék közé térek. 

Testem elmerül a fűben, 
amíg fekszem, meg sem látszom; 
el-eltakar egy felhő-árny: 
Száz lobogó sziromlángon 

ég a béke körülöttem: 
mindenikben ott az Isten, – 
szebb ravatal nincsen ennél 
és boldogabb halott sincsen. 

Most a csendbe lágy szél tör be
és a réten végigborzol, – 
most hallom csak: minden fűszál 
íme himnuszt, áldást morzsol, 

és e ritmus végtelenje 
lelkemen is kérdőn zörget: 
eltakarom minden sebem, 
mosollyá váltom a könnyet 

s együtt ujjongom a réttel: 
Szép vagy élet! Szent vagy Isten! … 
( – ne tudja meg senki, semmi, 
hogy ím, ember is van itten. -)     

(1940)

* * * * *

VÁGYAINK

Olasz ég … szíved fölsír érte: 
tengerre gondolsz, színre, fényre; 

meleg ködök lágy kék csodája, 
… virág hajol a gondolára. 

Egy napig lehetnél csak foglya: 
lelked örökre fényben volna. 

A dalt, mit ott egy ősöd zengett, 
tovább dalolná vidám lelked … 

* * * * *

Erdély … és én is szinte sírok: 
– rossz templom, bánat, csend … új sírok, 

havasok, – lent kiholt remények: 
van-e még Isten, öröm, ének …? 

Lennék ott halvány mécsderengés, 
de fény és tűz, ha kell égzengés! 

S mit otthagytak apáim egyszer, 
görnyednék büszkén – a kereszttel … 

* * * * *

KÉSŐ SZÁNTÁS

Harsog a friss rög, dől a barázda,
fekete varjak lábam nyomába,
csörren a járom. Hajnalodik.

Két karom feszül az eke szarván;
mire megállok a szántás alján,
elimádkoztat a pacsirta.

Kéklik az ég, a délibáb lobban,
mélyre akasztom ekém még jobban:
gőzöl az állat, perzsel a nap.

Minden csírának csorgó verejték
szent keresztvize, amelyet ejték
ugarra, magra, reménységre.

Hull a mag. – Tudom, van fagy is, jég is, 
de a vetésen ott az Úr mégis – 
előttem jár a barázdában.

—–

Érzem: egy ősöm itt szánt mellettem
mint felhőárnyék. Mi némán ketten
törjük az ősi, drága ugart.

Nézi az arcom, nézi barázdám,
s tudja: örökre itthagyom – vár rám 
út, város, vonat, idegen táj.

Utánam hajol a délibábból
és úgy hív vissza; – zokogásától 
följajdul már az én lelkem is;

de csak sírásunk talál egymásra:
mert nekem többé az ős barázda
nem ad kalászt, sem el nem temet…

(Derecske, 1932 előtt) 

* * * * *

FEKSZEM A NAPON 

A napfény aranyóceánja 
mélységének az alján fekszem, 
s ha Isten fönt becéző újjal 
indít hullámot végtelenbe 
hát halkan átzúg bennem, 

oly friss csengéssel, mint amilyet 
egymáshoz lendült szirom ejt el, – 
s én fekszem csak a part homokján 
kitárt karokkal, mozdulatlan, 
elvesző-boldog testtel. 

Egyik kezem vakondtúráson, 
rétiboglárkát fog a másik, 
a föld s az ég e kettő, – bennem 
szent életáramuk mint kapcsolón 
boldogan áthullámzik. 

Mint áram az akkumulátort 
a szívemet napfény telíti: 
erő, jóság és minden szépség 
titokforrása – akit átsüt, 
nem tud halálba hinni … 

* * * * *

ESIK 

Kell az eső, 
a tikkadó szent magyar földre, 
a rózsafára, sírgöröngyre, 
az Istenben reménykedőre. 

Kell az eső, 
hogy a könyörgés mind beteljen, 
hívő lelke, hogy énekeljen, 
a vízben a gyermekhad nevessen. 

Kell az eső: 
a búzaasztag csordogáljon, 
 a friss tarló csak ázzon, ázzon, 
szín ébredjen a vadvirágon. 

Kell az eső, 
kapák-kaszák pihennek addig, 
kunyhóból ősi zsoltár hallik, 
s szent lesz a fény, ha majd hajnallik. 

Kell az eső, 
a jegenyék kék ködbe hullnak, 
az almafák földig borulnak, 
a templomok az égig nyúlnak. 

Kell az eső, 
hadd ejtse szívemet varázsba, 
hogy a végtelen kék tavába, 
fürdött a csöpp, mely most hull rája. 

* * * * *

ZÁPOR UTÁN 

Rózsafámról az utolsó 
esőcsöpp épp most pereg le, 
s égi forrásokból színek 
csorognak a fellegekre. 

A zápor már messze-dombok 
lágy hamvába vágja szárnyát, 
a tavakon le-lecsapó, 
játszó kék madárként száll át. 

Alig maradt víz utána 
almafánk tövén, csak annyi, 
mennyiben kis fiam elkezd 
tapiskolni és kacagni. 

Búzaszálak gyökerében 
fölgyulladt a nyári álom: 
s Isten keze érintése 
fölragyog az új kalászon. 

* * * * *

HANGULAT 

Mint festő, aki tétován 
ecsethez kapkod, az vagyok – 
szavakat, szavakat keresek, 
amíg reám e fény ragyog: 
a téli felleg fölszakadt, 
tenyérnyi kéken ott az Isten – 
hogy csak az él, ki bír örülni, 
soha-soha így még nem hittem; 
az ajkam mégis úgy remeg, 
mint aki bűnét vétkezi 
s a kegyelem friss tavaszával 
csordul lassan lelke teli. 

A sárral küzd s a holnapért.
Egész falu lehajtott fővel: 
ki állna szóba most az éggel 
s parányi fényittas felhővel? 
Ablakom tartja az eget – 
tudom így csak én érezem, 
hangulatjáték, – mondanám, 
– de összezárul két kezem …

* * * * *

KORÁN ÉBREDTEM … 

Korán ébredtem föl ma reggel, 
a jégrózsás ablaküveggel 
sokáig néztem szembe, vártam 
és hittem egy szál napsugárban. 
Tudtam, hogy jön a téli hajnal. 
De késett. S én száz gonddal – jajjal 
fölébresztve, riasztva, bántva 
hallgatóztam az éjszakába. 
 – felöltöztem, a hóba mentem. 
Csend volt körültem. Köd fölöttem. 
Csak a gyümölcsfák integettek, 
hírnökei egy üzenetnek, 
mely a gyökértől gallyon átal 
ezer rügyszemmel égbe szárnyal: 
tavaszra vártak: én is fényre, 
de csak az álmok csendessége 
ölelt körül s elöntött mindent. 
– Ide az Isten nem tekintett 
ma; késik minden ami élet; – 
a szájamon kiáltás égett, 
hogy tudjam meg: árnyék-e testem, 
vagy én is parttalan köd lettem? … 

Dermedten álltam, hallgatóztam, 
mint ingó sziget gyors folyóban. 
S már láttam: íme itt a reggel, 
falumra tört és friss szelekkel 
havat szór száz kémény-nyílásba, 
halottvirrasztók lábnyomára; 
a hajnali harangszó régen 
holttá zuhant kint a sárréten;  
az órák ébredésre vernek – 
de nincsen híre sem embernek: 
az éj hava ajtón, kilincsen, 
uccán egyetlen lábnyom sincsen; 
a vén torony hiába kémlel. 

Ébredjetek: eltűnt az éjjel! 
Ébredjetek ti ősi házak, 
a kertekben új fények járnak! 
Ébredj Falu, te vagy az Ország, 
eltitkolt, ősi nagy adósság! 
Föl már, ti télbe-rozsdált lelkek, 
ákácok, kutak, ajtók, kertek – 
fölöttetek maga az Úr jár: 
új élet, új cél, új napsugár 
és újjászült idők dübögnek – 
hittel, paranccsal, vérrel jönnek, 
az ős zsalukon végigvágnak: 
legyen vége az álmodásnak, 
fásult imák, sírás hiába: 
új magvakat a barázdába, 
vidám erőt friss ébredésben, 
boldog jövőt az ölelésben, 
ezernyi tettet egy magyarra: 
ébredni, élni, győzni 
akárhogyan is, de – akarva! … 

* * * * *

ESTEFELÉ 

Ez az utolsó napsugár, 
azért jött, hogy nevessek, 
hogy simogassa árnyékát 
csüggedő, bús fejemnek. 

Ez az utolsó napsugár, 
csak engem áld, más senkit: 
nem kérek többet sohasem 
az estéktől, csak ennyit … 

Ez az utolsó napsugár, 
de benne van az élet 
s a holnapok reményivel 
boldogan szívenéget. 

Ez az utolsó napsugár – 
fakul és széthull árnyam. 
Már eltakarhat a sötét: 
a két kezem imában. 

* * * * *

TELEHOLD

Soha ilyen teleholdas éjjelt:
most az árny is illatoz a fénytől 
s mécset gyújt a levélen a harmat; 
duzzadó lágy óriás sziromként 
lüktetnek a fehérlő házfalak; 
akácom a holdfény behavazta, 
s szoborrá lesz, hogy ne hulljon róla; 
szénaillat rekedt meg a fényben. 
Mily némaság, – lelkemig ér szinte 
a virágok boldog suttogása. 
Most egy hullócsillag ívje lobbant 
a templomnak árnyas ablakába: 
Isten megy ott. Hallkan üt az óra. 
Soha ilyen teleholdas éjjelt … 

* * * * *

HÓ ESETT 

A végtelen horgonya megszakadt: 
friss hó esett, 
az égnek lehullott darabja, 
fönt csipke volt a sugarak bölcsőjén, 
mit az örök magasság ringatott, 
Isten lehelletének illata még rajta. 

– Most már acélkék téli éjszakák 
elhullatott csillagtüzét ha tükrözi. 
De nappal haldokolva olvad 
s remekmívű pehelycsodáknak égi ötvözése 
az őszmeleg barázdán szertefoly, 

avas tetőkről sárba huppan délre, 
templomtetők vidám erekké pazarolják, 
alvó rügyek szelekbe szórják, 
erdők az őshumuszba szűrik át a gallyon, 

Szent lesz a hó, mely erjed, forr a napban 
s friss tavaszok hatalmuknak csodáit 
ebből merik arany sugárkehellyel, 
a végtelenség új borából. 

S szent lesz a hó alatt a sár, 
ígéretek és életek kovásza, 
melyben a télnek holt fagyos keresztje 
gyökeret ver majd és rózsákat hullat, 

ibolyát szór a március elé, 
az ekevast a napba ragyogtatja, 
a néma, dermedt gyökereknek álmát 
feltámadás hitével lázítgatja, 
és télberozsdált lelkek csüggedését 
kalászváró imára ihleti. 

* * * * *

TÉLI JÁTÉK

Valahonnan, Isten mellől
eltévedt a tavaszreggel
és beszökött a faluba
incselkedő
fénycsengettyűs május-kedvvel.

És beszökött a faluba,
átkacagott a fák hegyén:
zúgott a víz, feszült a gát;
s azúrpillák
bomladoztak az ég szemén:

hogy izzott a toronytető!
A rügyek is megmoccantak,
a kerítés fényben ázott,
elnémultak
a kavargó, sötét varjak.

Ablak tárult, eresz csordult:
s szürke felleg közé vágott,
hintázott a napsugáron,
s alvó virág 
fölé szórt fényszerenádot.

_ _ _ _ _

A sugarak: tüzes lepkék
csak kacagtak s elröppentek.
Ködbe fúlt a falu újra.
Csönd lett. Útja 
sem marad az igézetnek,

de a lelkekbe csapódott
illat-e vagy egy- egy nóta:
csak a lányok ibolyákat
keresgetnek.

* * * * * 

PRÉSHÁZI ESTE 

A présházablak csöppnyi síkján 
a naplemente jelenése 
a bíbor ékes, száz csodáját 
pazarolja az esti égre. 

Halott sámánok késett sarja, 
szemem a felhőkbe merítem 
s e gigászi napáldozásban 
ódonul pendül meg a rímem. 

Oly messze nézek, és tagadnom 
kell, hogy e kor gyermeke lettem; 
míg keleti szél őrjöngése 
sikolt a tetőcserepekben, 

a fákat nézem: hogy süllyednek 
alvadt vörös ég bíborába, 
s én nem tudom, miért, de úgy érzem, 
hogy sohse voltam ilyen árva, 

ily társtalan, magányos sziget, 
ilyen koldus, aki csak versel, 
kinek a lelke seb patakja 
ki mindig harcol az Istennel, 

ki messze vágyik minden reggel 
és itt fedi be minden este, 
ki elsők között akart futni, 
s a dér haját fehérrel este: 

ki jóság akart mindig lenni 
és vétkezett naponta százszor, 
ki vidám arccal kortyolt mindig 
a bánat üröm-poharából. 

* * * * *

MEGEREDT AZ ESŐ  
(Nagyanyámnak, aki ma is hazavár)

Vasárnap van. Kint ülök a
lombok alatt egy nyugszéken.
Álmodom, hogy kévét hordok
keresztekbe, mint tíz éve.
(Odahaza most aratnak.)

Alkonyodik, csöndes eső
kopogtatja a lombokat;
ázom én is, mint a kalász,
mint a mezők, száraz rögök,
fonnyadt, alélt vadvirágok;
áldom, mint a kalász, mezők,
mint a rögök, vadvirágok;
nem vagyok test, kalász vagyok,
mező vagyok, rög s vadvirág.
Ereimben élet árad,
két szememben drága öröm,
ujjam nedves rögöt becéz,
izmaim a kaszát várják,
lelkemben újkenyér-illat,
a szájamból kibuggyanó
hála Isten, hála Isten …
Paraszt vagyok, esőtváró,
esőtáldó, Istenáldó.
Pedig nekem soha kalászt
nem ontott az ősi ugar,
nincsen mezőm, nincs vetésem,

nincs félésem magvetéskor
és nincs soha aratásom;
s nem én ázom, nem én hajam,
arcom, szemem és lelkemet
mossa kint a nyári eső:
valamelyik paraszt ősöm
ül az esőn egy nyugszéken,
a Városban, – távol tőle
minden Falu, minden vetés;
mozdulatlan szatír-arccal
néz az égre, csak annyit néz,
mennyit nem zár el a kőfal.
Kezét imában feledte.

Eső esik és nem tudja,
sohsem tudja: eső hull-e
vagy csorgó könny az arcára,
úgyis mindegy: szomjas a föld: –
adjon Isten esőt, kalászt,
adjon Isten esőt, kalászt …   

* * * * *

NAGYANYÁM

Idéztelek ma halott nagyanyám,
szegény, elnyűtt, bibliás parasztasszony,
mikor estvélen hívők ajakán
akartam, hogy a zsoltárod fakadjon …

“A nap immáron elenyészett -“
zengett az ősi kálvinista zsoltár.
Valaki sírva rám- rámnézett:
ó, nem tudom, közöttük merre voltál,

melyik lehettél mindhiába
kerestelek, csak hangod itta lelkem,
szent égi hangod, s én utána
gyermeki boldog remegéssel zengtem.

– – – Az ősi ház eresze alján
ültünk, elért a nyári estharangszó:
én már a gyermek félig alvám,
de két kezed közt még zizgett a borsó.

Szólítgattál: no lelkem, alszol? –
hallod a Kálló- parton, hogy dalolnak?
Mi ketten énekeljünk arról,
ki által most ránk csillagok ragyognak …

És énekeltünk. Tán az Isten
elnézte, hogy a borsó közben pergett:
gond zörgetett ott a kilincsen,
a nincsen néha, hát az Ige kellett.

Sötét borult ránk észrevétlen,
jó volt, meleg volt: rajtunk Isten szárnya.
Toronyzsalun kelő holdfényben
kürtszó hullott az éjszakába.

Azóta is sok könnyes este
fölzeng a régi zsoltár bennem, –
fejfád tán szívedig süllyedt le,
de lelked őrködik felettem …

* * * * *

TE

Az Isten van 
és Ő, hogy élek s rádkacagok, 
a számnak Ő rohanó éneke 
s az, hogy vagyok.

Csak áld, vezet, de sohse látom,
hiszem, mint téged 
s hinni fogom örökké,
de elzuhannék most nélküled 
e csöndes, rút robotoláson.

Van mosolyom,
a számon üde csókok élnek,
tud a tavasz is megölelni,
tudom jogát a harcnak,
megosztott búnak,
minden fénynek:

mert bennem élsz,
mint márciusi naptüzekben 
alvó kalászok csordulása.

* * * * *

NYÁRI SÉTÁN 

Forró szél csalt minket a réten: 
illatos délibáb-folyam, 
a szél s felhőkkel habzó ég is 
s a május fénye parttalan. 

A szőke Sárvíz tükrén arcunk 
árnyéka lassan összeér; 
folyik a víz, az árnyék áll csak 
szoborként, mely örökre él. 

A porban fent kezünknek árnya 
összekulcsolva megjelen; 
az árny csak áll, pedig forgószél 
tánca vibrál a porszemen. 

A lelkünket nem látta senki, 
te láttad, Istenünk, csupán: 
egymásnak hogy elrendeltél, ím, 
csak káprázunk e szent csodán… 

Oboján, 1946. IV. 29. 

* * * * *

SZEMEIDNEK … 

Szemeidnek a mélységében 
elrejtőzött az életem, 
mint hulló falevél elsüllyed 
a végtelen kék tengeren. 

És mérném ezt a hamvas mélyet: 
hiába szándék – nem lehet, 
a boldogság elszédít mindig 
s öledbe ejtem fejemet. 

Meleg selyme tekintetednek 
átfogja lelkem csendesen, 
s e drága pompa szent fényében 
talál imára két kezem: 

óh, Istenem, e kék mennyboltot 
ragyogtasd örökké reám, 
hogy áldott legyen minden hajnal 
s áldott legyen az éjszakám, 

és áldott légy te is örökké, 
hogy átsimítod hajamat, 
virággá váljon minden csókod, 
s örök áldássá temagad.  

* * * * *

TENÉKED 

Tenéked, lásd, nem tudok többet adni, 
csak csókjaim és barna kenyerem; 
ennyit adott az Isten, – Őt imádom, 
ha csókollak vagy kenyerem szegem. 

Az élet is csak ennyi volt örökké: 
csók és kenyér. S mi áldottak vagyunk, 
hogy nékünk mindig édes mind a kettő 
s egymásnak mindből gazdagon adunk. 

* * * * *

SIMOGASSÁL 

»Csak simogassál, édes, mondod, 
kezed arcomról még ne vedd el, 
mert így vagyok igazán boldog.«

Előttem arcod hunyt szemekkel, 
olyan mégis, minthogyha napra 
tekintne áhitattal, csenddel, 

napon is túl, a csillagoknak 
mögé, ahol a végtelenbe 
a lelked s lelkem fölragyognak. 

Én Istenem, te nézel ott ránk 
s te vagy e tűnő, drága perc is, 
amelyben most leszálltál hozzánk. 

Maradj velünk, hogy párom mindig 
így várja a simogatásom 
s áldásnak érezze a sírig …

* * * * *

… ÉS NE VIGY MINKET A KISÉRTÉSBE 

Ma szóltál hozzám: menjünk messze, 
mint az ökörnyál… végtelenbe, 
ahonnan út nem fordul vissza 
s nyomunk a föld, az ég beissza; 

a könnyed sem hull, míg elmondod: 
nem ősz leheli fájó gondod, 
a fénytengerbe is beejted, 
és útravárón hív a lelked. 

Tudom: ahová lép a lábam, 
követsz te életben, halálban, 
a kárhozatban, üdvösségben, 
s velem maradsz a földben, égben. 

S amíg a szálló felhőt nézed, 
mely szent titokkal megigézett, – 
már-már elébed lépek lassan: 
menjünk hát el az alkonyatban… 

Mert boldog lesz, ki el mer menni, 
még boldogabb tán, ki már semmi, 
de végtelenné oszlik széjjel, 
temetve örök csillagfénnyel… 

– – – – – –

Állunk egymásba font kezekkel, 
két balga, riadt-boldog ember, 
ki a halált is azért hívja, 
hogy egymás lelkét jobban bírja. 

– A párna moccan, rajta éppen 
kicsiny fiacskánk mosolyg szépen, 
úgy nyílik ránk szemének kékje, 
hogy fel kell nézni, fel az égre: 

a két karom magasba tartja: 
ő az életünk diadalma! 
Úgy hull reánk a kacagása, 
hogy lelkünkből csordul a hála. 

Kint a harangszó bontja szárnyát: 
a lelkünkön az Isten száll át; 
– a homlokod mellemre ejted
és boldog sírás rázza lelked…    

Sz.fehérvár, ‘943. 10. 13.  

* * * * *

KARÁCSONY 

s már éppen alkonyat. 
Úgy állsz meg az ablak előtt, 
mint Mária, kitől most szállott el az angyal; 
most bomlik szét a két kezed imából. 
Néhány csillag már rávilágol. 

Szól a harang. 
Hópelyhek érték a földet. 
Árnyak sötétlenek az utcán: 
Haleluja … megszületett a Gyermek 
a Dávid városában. 

Hogy hátralépsz az ablaktól, 
áhítatod fehér mezőjébe 
piros rózsákat hinteget 
a csöpp fiadnak kacagása. 

* * * * *

VALAKIT VÁRSZ

Már éjszakánként könnyeid fehér tengerré árasztod,
s holdas vizének partjain szelekbe bontod két karod:
vársz egy sziromfoltnyi fehér
vitorlát, melyet hajtanak daloló álomangyalok.

Övé szerelmünk, mellyel még lelkem istenként fogod át,
örök éltére gyűjtöd most örömöd szent tavaszborát,
s virágvasárnap-hajnalos
búgó kacajjal párnázod ki álomcsipkés vánkosát.

És álmaidban csöpp testét a könnyeddel kereszteled
örök magadévá (s imám leli a reggel kezedet) -:
s ha Isten áld egy jó szívet
vagy a tavasznap egy bimbót, nincs abban sem ily szeretet.

Takargatod, altatgatod az éjfeleken s hajnalon:
csak csókod félted tőle, mert talán eltünne s félsz nagyon,
hogy álom marad kis fiad.
És reggel az ő angyalos kacaja rózsáll ajkadon.

* * * * * *

HÓ ALATT 

A csillagok fázós-meredtek. 
Havat seper a szél az uccán, 
kapukat zörget és a fákon 
átzúg, mint föl-fölsíró orgona 
üresen hagyott templom csendjén. 
Most csendül a kályha apró csattogással. 
Az ablak rezdül észrevétlen; 
itten vagyunk falusi hó alatt, 
a tél alatt, Urunk, az éjszakában, 
szent bástyájában nyitott tenyerednek. 

Angyalok szánját húzza kis fiunk 
csillagporos-mesehavas mezőkön, 
s álmában néha fölnevet 
s az a kacaj ott rózsáll reggelig 
szobánk csendjében; 
lelkem lelkeddel összefogja. 
Fölsírnak kint a fák a szélben. 
Megnézem alvó fiam takaróját, – 
te karod is épp akkor lendül 
kis teste fölé s összeér kezünk, 
az ujjaink egymásba kulcsolódnak 
szoros-aléltan, mintha oltárt védne, 
vagy lépcsőt tartana kezünk 
Isten elé, 
ki most lépett be hozzánk … 

* * * * *

VIRÁGZIK A SZILVA 

Virágzik a szilva, – 
óh, minthogyha hívna: 
gyere hozzám te bujdosó, 
gyere hozzám sírva; 

meglátod, hogy könnyebb: 
hozd ide a könnyed 
égi puha selyemére 
fehér szirom-ködnek. 

Elrejtelek én, el 
szirmoknak selymével 
s napfényen át kötlek össze 
a végtelen éggel. 

S könnyed, mint a pára, 
úgy repül úgy száll a 
végtelenbe s otthon is lesz, 
otthon, nemsokára. 

S ahol érted sírnak, 
majd a friss hajnalnak 
illatában leszállassz ott 
ragyogó harmatnak. 

Reggel jön a párod, 
ő is sír, meglátod, 
megöntözi könnyével a 
harmatos virágot. 

* * * * *

TÖRVÉNYSZEGŐ 

Alig ült még a leányok padjában, 
a boltív alatt megült szépen. 
Odakint ősz volt, és elhervadt 
az őszirózsa a kezében; 

Nem vette észre, de más látta, 
mindenki látta, ő mosolygott; 
a titkok titkát takargatta, 
amíg a templom kérdőn zsongott. 

A Törvényt bizony ő megszegte, 
mit évszázadok rakosgattak. 
Jaj, hogy kering a zsoltár-hűsben 
a jégrózsás, sok fagyott ablak. 

Övé a textus s minden szemnek 
karvalya rácsap kíméletlen, 
pedig egy szent sem ül ily szobrot 
e lihegő és vérző csendben. 

Valami nagyot, rútat, szentet 
a Teremtés, jaj, elhibázott; 
ő Mária, ki egybebékít 
hozsánnát s száz fekete átkot. 

Míg megy haza, az oszló népség 
borzong, s virágot rak elébe. 
Ő rejtőzik Krisztus könnyébe 
és Magdaléna könnytől ázott 
hajának fénylő selyemébe… 

1950. II. 8. 

* * * * *

KARÁCSONY ELŐTT 

Hozok tinéktek békességet, 
fehér karácsonyt, emberek, 
kopogtatok most minden szíven: 
csak egy kicsit szeressetek. 

Én vagyok a ti örömötök, 
fény, mely ma bennetek ragyog, 
csak azt kivánom: minden jóban 
engemet majd meglássatok. 

Ott vagyok a szenvedésben is: 
enyém volt minden fájdalom; 
én jól tudom, mért kell a sírás: 
azt is lelkemen át adom. 

Hozok tinéktek reménységet, 
amelyből új élet fakad, 
csak keressétek az utat a 
betlehemi csillag alatt. 

Én vagyok egyedül az élet, 
és élek immár bennetek, 
fehér karácsony éjjelében 
csak jöjjetek, keressetek. 

Én vagyok a vidámság, jóság, 
amit ma egymásnak adtok, 
a kéz, mely kenyeret szel és ád: 
mind én vagyok, csak lássatok. 

Bennem betölt ma minden törvény, 
mert én vagyok a szeretet, 
csak jöjjetek mindnyájan hozzám, 
hogy szétosszam a szívemet. 

Hozok tinéktek békességet, 
fehér karácsonyt, emberek, 
kopogtatok most minden szíven: 
csak egy kicsit szeressetek …  

* * * * *

KENYÉRSÜTÉS

Álltál-e már piros kemencetűznél
párás falusi hajnal-tájon,
mikor odabent hármat vert az óra,
s kakas rikoltott fönt az ágon?

Érezted-e a szalmafüstnek ősi
bő illatát és drága fűszerét is,
mely a mezőre induló parasztnak
csak kenyér, de szentség mégis?

Láttál-e már kemenceszájat csukva
mikor előtte áll egy asszony,
kinek lelkébe lép az istenárnyék
az első fényre tárult ajtón?

Tudod, ugye, hogy ez az örök béke:
rögbe gyökérzett, áldott élet,
mit a kalász, verejték meg nem csalt még,
s mely még Istentől el nem tévedt.

Áhítatát érezted-e a háznak,
hol várnak már az új kenyérre:
a nádtetők alatt az élet ősi,
egyetlen szent forráserére?

Léptél-e be alacsony pitvarajtón
úgy, hogy kenyérszegésre vártak?
Ugye, ilyenkor érezted legjobban
szeretetét egy kis családnak?…

* * * * *

POR HULLT A HOMLOKOMRA 

Vártam, az álom fölfogja majd lelkemet, 
túl az érzéseken és imádságon túl, 
túl az utolsó gondolaton is, 
amely szak ennyi volt: 
szeretlek mindörökké.  
Ez volt bennem utolsó gondolat. 

S ezzel ébredtem reggel. 
Nyitott ablakomon át ömlött rám a fény. 
De észrevettem: mindent por takar, 
alig látható finom réteg 
a szekrényen, vázán és ágyam szélén, 
valószínű, homlokomra is por hullt, 
agyam fölé, melyben még zengett: 
szeretlek mindörökké … 

Por mindenütt 
így ír a szárnyaló idő. 
Igen, mindennek vége egyszer: 
a piramist is így takarja por, 
templomok helyén fű nő vagy homok, 
és a hegyeknek szörnyű terhe 
síkká tölti be majd a völgyeket; 
az ember nem volt és lett, 
most él, épít s eltűnik nyomtalan. 

De ez a csók, amelyet homlokodra ejtek 
s amelytől boldog könnyben árad kék szemed – 
a csillagokra lesz fölírva: 
mert a szeretet Isten bennünk, 
örök és halhatatlan. 

* * * * *

A PRÉSHÁZABLAKON ÁT 

Vasárnap, kora délután. 
Valami buta címen kiszöktem ide, 
a Présházba, e nagybetűs magányba, 
ahol nem keres soha senki se, 
mert mindig máshol vagyok, hogyha itt vagyok 
életszirtemnek e rejtett fokán, 
s ha nem rejtőznék ide fél órára, 
az a napom nem is lenne talán. 

Verejtékem savával termett borom bőven, 
de hogyha jön egy vérző alkonyat, 
s kiülhetek a velem vénült diófa 
alá, el is felejtem néha boromat; 
s mint a bölcs hindu, asztalomra könyökölve 
szívemre ejtem a csend hangfogóját; 
akkor nyúlok pohárért, hogyha  vadludak 
riognak szőlőmön és lelkemen át. 

Ennyi csupán már az én forradalmam, 
ez a felrázás a nosztalgiákból, 
mikor azt hiszem, hogy az esti búcsúzásba, 
e riogásba ifjúságom láza átvilágol, 
s újra hiszem: még mindig azért minden élet, 
mert itt én ujjongóan élek, 
s ha csordul hó a szőlőormok élén: 
én akartam: legyen köröttem élet!

Amíg írok, a Présházablak üvegére 
a foglyul ejtő köd opálja rám világol; 
parancs ez itt, hogy míg béklyóját reám verte, 
ne tudjak semmi mást most e világról, 
csak annyit, hogy minden szeretet, béke, 
s legyen minden embernek néhány percre 
tisztító fényektől öblintett menedéke. 

1971. dec. 19.

* * * * *    

CSODA TÖRTÉNT

Megállok ősi falum szent határán
nyárvégi, párás, áldott alkonyatban,
idegen rongy, súlyos keresztnek sebje
s messze országok pora, sárja rajtam.

Lázár vagyok, ki most lépett a sírból
s elkápráztat a napfényselymes élet,
agyamban még a halál orgonázik,
idegeimben a mohos enyészet,

De omlanak rám Máriák és Márták,
s öröm-tébolyban hull rám az anyám,
hogy csoda történt: ők bizonyságtevők,
én tétovázok az Úr lábnyomán!

Ki a sírból felkeltett s hozott eddig
és átad most a repeső szíveknek,
ők tapogatják rongyaim s az arcom,
nem kérdeznek, mind némák s csak könnyeznek.

Nem kérdeznek, mert érzik, mindhiába:
úgysem lehet elmondni, honnan jöttem
s én hátranézni rettegek, tán ott áll
a halál még az út végén mögöttem.

S oly jó, hogy mind fog, aki hozzám érhet
s szeretetük ölel, mint sziklabástya,
óh, mily jó s szép a legelső pillantást
ezen át küldeni szét a világba.

A sír porát lemossák két szememről
könnyűikkel, a látásom szent béke,
füleimnek feloldja süketségét
az estharangszó ismerős zengése.

Anyámnak szíve szívembe kapcsolja
friss áramát az életzengő vérnek,
lecsókolják a némaságot számról
s mosolygok ím, hogy hozzájuk beszélek.

Szeretteim, vélem, ím csoda történt:
feltámasztott s visszaadott az Isten,
mert kértetek naponta tőle mind,
s én holtan is még mindig hittem, hittem.

(1946. szept. 9.)

* * * * *

                „A szószéken az írás nyitva 
maradt: az Úr a béke textus volt;” 
                    /Templom után/ 

 TEMPLOM UTÁN 

Az ámen békült, fehér szárnya 
pihegett még a boltívek hűsén, 
öltözvén nárciszoknak illatába, 
mely ott lengett fel a lányok helyén. 

Az orgonából mint a sóhaj száll 
s szökik a csendben minden levegő; 
a toronyóra nagy sétálójáról 
hallik, hogy hull el múlttá az idő. 

Alig egy perce, hogy elhagyta 
a templomot a hívők nyája épp, 
cintérium ajtóban megvillanva 
a pap palástja, látszik, hogy kilép. 

Egymástól távol a leányok 
s legények padja, – mégis vélni még 
gondolataik: mely napfény közöttük, 
s amelyben a tavasz lelke ott ég.

A szószéken az Írás nyitva 
maradt: az Úr a béke… textus volt; 
a lelkek itták repesve vagy sírva, – 
most rajta játszik egy csöpp napfényfolt. 

Az ablakon át befehérlik 
azúrmezőkről bárányfelhőnyáj, 
azon is át fellátni, fel az égig 
s hallani: kint dalol egy kis madár… 

1946.

* * * * *

A MIATYÁNK ALATT 

Más szó zendül, már nem a pap beszél: 
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben … 
Az Úr megállt előtted. 

A válladon egy gyönge rezzenés. 
Fejed mélyebbre hajtod. 
Egy sóhajod is félve fölszakad. 
Szemed lezárja az alázat. 
Az ujjaid szorosra kulcsolódnak. 
A lelked vissza, önmagadba mélyed, 
mint a fészkére rátalált madár. 

A csend úgy áll fölötted, 
mintha kinyilatkoztatásra várna; 
ki kétfelől melletted áll, 
megérzed, hogy testvéred, – 
az életed 
az Úr elé odateríted, 
s a szíved együtt zeng az Ő
szavával: 
… legyen meg a Te akaratod.

* * * * *

FÉNY 

Hát lehet nézni tétlenül 
ezt a lobogó fényözönt? – 
föl végtelenig megmerül 
napsugárban a téli föld, 
mint lefojtott must, úgy feszül 

a mindenség körültem és 
a csöndnek barkaíze van; 
a szél lázadó szenvedés: 
már fölszakítná boldogan 
a rügyeket, olyan merész. 

S a fény csak hömpölyög tova, 
mindenkivel reményt itat – 
mint örök élet szent bora, 
mint újjászülető áhítat, 
mint végső hatalom: csoda; 

a szívemen végigszalad, 
hogy tőle csak elernyedek. 
Már messze tűnt. A fák alatt 
a szívem csak tovább remeg: 
ó, Istenem, ím láttalak …

* * * * *

JÖJJ A FALUMBA

Ha Istent vágyol, jöjj a falumba:
gyújtsd fel vak álmod száraz mezőit,
ál horizontok árnyát seperd föl,
és ne nézz hátra csillanó fényre.
Csak füled öntsd be estvéli csönddel,
csak vágyaidra kovácsolj áment,
csak zsoltárinknak érezd bús ízét,
csak a kezünket megtaláld néha.

Ha ideértél, itthon vagy köztünk,
e Krisztus- váró langyos mezőkön,
hol új évezred indul el élni
szőke bor szagán, ős kenyér ízén. 

S ha hideg őszi hajnalok pírján
földbe akasztod rozsdás ekédet:
hidd, hogy a sár új élet kovásza,
s úgy hullass magot, hogy higyj örökké
az aratásnak ős szentségében.
S ha Istent vágyol, itt megtalálod.

* * * * *
ÚRVACSORA 

„Megterítve áll előttünk a szeretet asztala …” 
Bor és kenyér, és ingyen kegyelem, 
melyet az Isten ad nekünk meg 
a kiontatott vérért, 
a megtöretett testért. 
A szembenéző íves ablakok kitárva, 
az ég kristályazúrja hidal át közöttük 
s a remegő áhitat szárnyát 
összekapcsolja a kék végtelennel, 
melyet szinte elérnek most 
a görnyedt vállak, meghajtott fejek. 

Hosszú, sötét, tömött sorok, –
kereszt a vállon s égő bűntudat 
és mindnek jut a megváltó falat 
s tisztáramosó vér cseppjéből: – 
Valaki áll a szent asztalnál: 
vállára szed minden keresztet 
és minden foltot, gyarlóságot, 
s a távozó szemébe 
a békesség örömszikráját gyújtja 
s a szeretet fehér virágharangját 
akasztja a szívek fölé … 

Az ősi, puszta-hófehér falak 
az ablakon át fénnyel telítődnek, 
s úgy ég és zeng e fehér ragyogás, 
mint a felhő, melynek öbléből hajdan 
az Isten lelke hófehér galambként 
szállott alá a Jordán-partra. 

Az Ámen ott piheg az Úr előtt. 
A lelkek boldog, megtisztult sodrában 
fölzúg a zsoltár élő-friss patakja: 
„Uram, bocsásd el szolgádat békével …”

* * * * *

A VERS 

Te azt hiszed: a vers csak forma, rím, 
és nem tudod: mélységes égi kín, 
belőle szűzmeztelen lélek szól, 
s szívem sikolt majd benne föld alól. 

Te nem hiszed: a vers az én vagyok, 
sötét pompájában szívem sajog; 
s napfénycsengése ha lelkedhez ér – 
nem érzed, hogy gyöngyöző bíbor vér. 

Te azt hiszed, csak hangulat a vers, 
csiszolt szavak, melyeket ellehelsz, 
és nem tudod: misztikus áldozat. 
Örök szoborrá szüli arcodat. 

Te nem hiszed: a versek gyökere 
Mindenséggel, Istennel van tele, 
mint ég és földnek csókja: a kalász. 
Ha elvesztettél, – bennük megtalálsz … 

* * * * *

EGYEDÜL ISTENNEL 

Mikor agyam ájultan fáradt 
s alig tudom, hogy vetkezem, 
akkor, mint játékos leányka, 
úgy érint szíven Istenem. 

Két karjában virágos ágak, 
hogy elborítsa lelkemet: 
boldog halál, akit az Isten 
örök tavasszal eltemet… 

A két szemében végtelenség: 
sugarán most már szállni kell; – 
határkőit az öröklétnek 
Ő méri nékem, Ő emel. 

Úgy nézek vissza életemre, 
mint mátka oltárról nevet: 
most oldódik az életébe, 
aki megfogta kezemet. 

Szívem mélyén csak szirmok égnek, – 
éltet helyettem Isten áll. 
    Tűnő foltján porsátoromnak 
    riadtan néz fel a halál… 

* * * * *

ÉLEK

            „Én terólad el nem feledkezem.”
                    (Ézs. 49 : 15. v.)

A láz elégett. Élek, itt vagyok! 
Elszédülök, hogy fénybe szagolok. 

Én Istenem, most úgy ejtem neved, 
mint aki kincset lelt: az életet! 

Én Istenem! … úgy száll, mint mély sírás. 
Én Istenem! … úgy zeng, mint imádság. 

Én Istenem, hogy élsz: be érezem, – 
ha nem volnál, sír ágyazna nekem. 

Én Istenem, számban az élet-íz 
most újra diadalmas, édes, friss. 

Én Istenem, világod ím, csoda: 
nem láttam még ragyogni így soha. 

Hogy Te vagy, Istenem, a kegyelem: 
legyen majd bizonysága életem. 

(1943)

* * * * *

ISTENEM

Istenem,
fordítsd vissza az utamat,
amely tetőled elvezet
vagy tedd bénává léptemet.

Istenem,
ne nyiss rám álmot és ne adj
fölébredést se hajnalon,
ha nincs neved az ajkamon.

Istenem,
alázd meg mindig arcom, hogy
le tudjak rogyni Teeléd,
s harmatom legyen szent igéd.

Istenem,
terítsd elém a vétkeim,
s úgy fordítsd felém arcodat,
s ezért adj még új napokat.

Istenem,
mindörökké kerestelek,
s csak ez nem bűnöm. Lelj Te rám,
ha elmegyek egy éjszakán.

* * * * *

KÖNYÖRGÉS 

Uram, az ostorodat ismerem: 
a kórházágyon zsoltárt vert belőlem 
görnyesztett már kereszted százszor, 
s míg földre szegzett homlokomból 
a vérverejték csorgott: 
virágok friss lelkével összemosolyogtam; 
s ha tiszta, mély örömnek 
kristály-borával olykor megitattál: 
jóságodat a rímek ék-kövével 
próbáltam rakni fel a csillagokra. 

Uram, hát el ne hagyj soha! 
Kínozz örökké, égess az örömmel, 
hogy a közönynek szürke, jéghideg 
halálos karja el ne érjen; 
örök adventnek fénylő ihletében 
csodáidat naponta várjam 
és higyjek benne üdvöt vágyó hittel,
maradjak gyermek, aki még 
a létezésnek minden apró dolgait is 
úgy issza, mint a zengő, boldog titkot. 

Uram, a végtelenség pünkösd-lelkét: 
az ujjongás azurló tiszta hamvát 
le ne töröld szívem faláról. 
Uram, a lázat el ne égesd
és ki ne oltsd lelkemből percre sem 
az ihletés e teremtő tüzét: 
a lázat, az egyetlen örökségem. 

– Akkor, tudom, hogy elhagytál,
ha mindezt tőlem elveszed, 
a szárnyam akkor sárba hull 
és nem költő, – halott leszek … 

* * * * *

APHRODITE 

Aphrodite, ne gombolyítsd ezüstöd 
sötétkék rokkáján a hullámoknak, 
tengernyi vágyad mindhiába űzöd 
a tengeren már, s fehér lábodat 

hiába mártod hófehér ezüstbe, 
s a végtelent tűzheted diadémnek: 
azért a párán át is forró tűzre 
gyúlnál, ha tudnád: tiéd ez az ének. 

S én abbahagynám a parti fövenyen 
hogy csöppnyi kagylót fénnyel tisztogassak, 
melyből ezen a napra tágult délen 
tefeléd leng minden időtlen ablak. 

S itt maradok én, lásd, leleplezetten, 
mert neved rakom azúrló kagylóból. 
S ebben a szent hullámmorajú estben 
tenéked, Aphrodite, lelkem átszól: 

azért jöttem: ha rám sehol sem leltél, 
találj reám ez ősi, szent anyagban 
az első sejtet megszülő tengernél 
a lelket ostromló tengermorajban, 

a hullámban, mely legutolszor loccsan 
fövenyre itt, – tépd szét a sorsunk átkát, 
s maradj enyém e földben, virágokban, 
s oszd meg velem az esti felhők árnyát. 

(Mamaia, 1962.)  

* * * * *

ÜRES A HÁLÓM 

Uram, ahova küldtél, onnan jöttem, 
halásztam a szédítő parton 
s most itt vagyok fáradtan, meggyötörten. 

Üres a hálóm, könnyű szél kapkodja; 
tekinteted Uram, ne vesd rám: 
nem érdemlem meg, hűtelen, rossz szolga. 

Tudom, reám pedig csak ennyit bíztál: 
ezüst halat hordjak tenéked, 
mert végtelen a víz, a part, a hínár; 

ott álltam már, hogy megpercent a hajnal, 
a víztükörre ráhajoltam 
és benne önmagamra; láttam: jajjal, 

panasszal volt tele szemem s az arcom: 
Uram, csak önmagam vizsgáltam 
s hitem egy percre elveszett a parton. 

Nyomorult ember-sorsom kérdezgettem, – 
Uram, ha ilyen sokra hívtál – 
mért tűröd el, hogy annyit kell szenvednem? 

Halaidnak ezüstje csillant napba; 
ó, ilyet néked hányszor vittem, 
s hiába volt most háló, rejtett varsa. 

Sebes sodrok, lassú folyások hozták 
felém a kincsük és elvitték. 
Ó, elhullt szent alkalmak és nagy órák … 

Hajnal és alkony elvérzett fölöttem. 
Üres a hálóm, lelkem, – íme, 
Uram, eléd most ítéletre jöttem … 

(1943)

* * * * *

NYUGTASS MEG, ISTENEM 

Nyugtass meg, Istenem, 
s ne ébressz fel hajnalban mind naponta 
ne rakd reám a szörnyű terhet, 
amely egy áldott, vérző ország gondja. 

Nyugtass meg, Istenem, 
hogy felszelt, friss kenyér legyen a lelkem 
s a szívem forró áramánál 
ki hozzám ér, az hittel melegedjem.

Nyugtass meg, Istenem,
hogy előbb voltál, mint e gonoszság itt, 
amely leányainknak 
arcáról tépi a remény rózsáit. 

Nyugtass meg, Istenem, 
hogy akik tegnap szabadságért haltak, 
példájuk, mint a csillag, 
örök magyar időkbe sugaraznak. 

Nyugtass meg, Istenem,
hogy száz diák, aki kezemre bízva; 
forrása legyek mindnek, 
amely lelkemből a Te fényed issza. 

Nyugtass meg, Istenem,
hogy megtettem, amire magyar voltom 
kötelezett, hogy mindig 
emelten tudjam a fejemet hordnom. 

(1956. dec. 9.) 

* * * * *

ISTEN 

Tenéked hála örök Isten, 
hogy százszor ejtettél a mélybe 
s én ott is százszor hittem, – 

s hogy rám mindig le-letekintesz: 
csodák lobbannak életemben, 
s elém száz új célt-hintesz. 

Kegyelmedet esdve ha kérem: 
életöröm friss, szent borával 
árasztod el a vérem, 

Mit tőlem megtagadsz, ezernyi 
jót adsz helyébe, – érte hálám 
mily gyarló és mily semmi. 

Mérsz gondot bőven rám egy kézzel, 
a másikkal a Szépség-kelyhen 
itatgatsz fénylő éggel: 

nem lehet Tőled elszakadni: 
Ritmus vagy, s forma én: örökké 
Te fogod létezésem adni. 

* * * * *

VIGASZTALÁS 
(Ács Istvánnak) 

Magánosság szűk sziklacsúcsán 
és lent az éjnek véghetetlen mélyén 
viaskodtam magammal; 
úgy éreztem, Isten kezén csak folt vagyok, 
örök terhe magamnak, másnak, 
s a Mindenség énbennem ég, sajog, – 
amit akartam, el nem értem, 
nincs célja semmi új kezdésnek; 
utánam már földön s az égben 
örök pontot tett az Elrendezés. 
Feküdtem béna csendben süllyedten. 
Az ablakon egy lepke szállt szobámba 
oly mosolygó szelíden, mint 
lehullott lágy angyal-lehellet; 
kék holdezüstből volt kiverve szárnya, 
finom csöpp testén hajnali napfény 
aranyló kincse szinte zengett. 
Az összegyűrött párnák fölött 
a villany fénye őrködött: 
a lepke rámszállt mégis, 
szívem fölé szállt, megpihent 
áhítatra leejtett szárnnyal. 

Unottan elzavartam: 
nem ment, 
ha eldobtam, sietős szárnyalással 
szívemre hullott újra: 
valamit várt, valamit kért, valamit zengett, 
amit meg kellett volna érteni, 
mire felelni kellett volna, 
de én döbbent csodálkozással 
nem tudtam mást, csak kérdeni: 
– Ugye, Lélek vagy, aki szeret, 
a Fordulónál ki felkeresett, 
ugye, Gondolat, Szépség, Ritmus, Eszme vagy, 
melyekből holnap győzelem fakad, 
és Isten bölcs, szent rendelését 
ragyogtatod lelkem elé? … 

A kis lepke 
mosolyom hamvas sugárszálán 
fölszállt a csillagok felé. 

* * * * *

Ő VOLT A KRISZTUS … 

Ma reggel újra csönd volt a teremben, 
a suttogás is halkan rebbent: 
tudom, ott ült Valaki velünk szemben. 

Sok mosolygós szem oly sokáig nézett 
haza-talált drága meleggel: – 
tudom, Valaki hátam mögé lépett. 

Beszédemet piros sziromfriss szájuk 
mint édes mesemézet itták: – 
tudom, mögülem Más beszélt hozzájuk. 

Kezem egy aranyszőke hajra szállott 
s oda tévedve simogatta: – 
tudom, Ő volt, aki mosolyogva áldott. 

Rossz volt egy gyermek és megszidtam délbe’, 
nekem is fájt, pedig hisz könnyét 
Ő törölte le s szomorkodott érte 

            „… köztetek itt jártam, 
s nem láttatok, mert költő voltam, 
s míg szóltatok hozzám, én az Istennel 
titokban összemosolyogtam.” 
    / E kor falára /

* * * * *

ESZMÉNK MILLIÓKNAK TEREM 

Mi mindig korán elmegyünk, 
kiknek a vers a kenyerünk, 
nem méricskéljük, meddig még. 
A végső percig csak elég. 

Nem vagyunk elég okosak: 
a szívünk vajon jól dobog? 
Tudjuk: a százon túl remeg, 
ötvenet, hát, hogy érne meg? 

Nem számítjuk ki éjjelünk, 
hogy Isten virraszt-e velünk. 
Megunná annyi éjjelen, 
mikor a lelkünk dalt terem. 

Nevünk a mához kötve nincs, 
mert nem kell rang és nem kell kincs; 
költők, tanítók, pásztorok 
minden hang rajtuk átcsorog. 

A nép mi vagyunk igazán: 
lélek, mely átzeng a hazán. 
S mikor már sírunk jeltelen, 
eszménk milliónknak terem. 

S bár nem volt elég kenyerünk, 
a nemzet zengi énekünk: 
nevünk jelenti a hazát, 
Petőfi örök táborát.        

(1951)

* * * * * 

UTAK MESÉJE
(Ács József emlékének)

Egy kopott vándor küzd a szelekkel,
szomorú, verses és letört legény,
dudvába gázol s a felhők verik 
haláljegyzett szatír-homlokát.
Keres egy ösvényt az Élet felé,
s elbotlik százszor a koporsókon,
melyek kiverik haló erejét. 
Rekedt kiáltást szaggat a melle,
két kitárt karját mély ködök mossák,
szeme gödrébe éjszaka fészkel,
lába elé hull véres hahója,
utak előle avarba bújnak,
tornyok előtte fejfává válnak,
virág mellette hullafolttá lesz,
s a célt előle kiszakította
az Isten, hogy majd nagy halott szívét 
beletakarja.

Egyszer azt hitte: ha ő elindul,
keleten mindig csak hajnal járja,
hogy a hajóját arany fürdesse:
s nem jutott annyi vitorla neki,
melyet csöpp fénynek magára gyújtna.
Nem kérdte senki: merre visz útja,
nem látott soha felényúlt kezet,
s tiszta vágyai, álma felhőjét 
gyilkos tavaszok más égre csalták,
hol learatta a kacagó Halál:
testét felitta a májusi föld 
s a puszta-szelek elharangozták 
kéklő, szent virágfeltámadáskor. 
S a régi mesék így csilingeltek:
nem kell az álmok becézett kölyke, 
nem kell imázó útszéli vándor,
nem kell harctalan napfényimádó,
nem kell a Ritmus, Szépség bolondja,
nem kell garabonc, vers-prédikátor,
nem kell jövendők eljegyzett fője! … 

A régi mesék így csilingeltek.

* * * * *

BALLAG MÁR A VÉN DIÁK
(Debreceni kollégiumbeli volt diák-bajtársaimnak)

Oly régen volt, hogy kisfalunk harangja
búcsúztatót minékünk zengett.
Egy sóhaj, könnycsepp és mi messzehagytuk
a ködbetűnő tornyot, kertet;
Vándortarisznyánk vettük – s már röpített
remény, vágy, álom. – És ideértünk;
Falunk is küldött, szívencsókolt s mondá,
hogy egyszer majd ő is eljön értünk.

Oly régen volt … Azóta hányszor ringott
már új kalász a falunk alatt,
várt reánk két kar, a pipacsos puszták,
s figyelték titkon álmainkat
remegve, félve; imádságuk óvott,
míg gyermek-álmunk színes vágya
komoly, szent férfiakarássá érett.
Aleluja fakad most szánkba’.
Kitelt a nap és lemaradtak tőlünk
legendás, tarka diákévek,
a vén falak búcsúztató haragja
elhalt, nem zúg fel harsány ének 
a cétusokban tihanyi echóról;
a titkos, méla szerenádok
hangjára fény s könny utolszor fakad,
mert – ballagnak a vén diákok.

Pajtások, hallga, kint a három nyárfa
levelének örök zenéje 
most mintha omló hullámverés volna,
és mintha múló tavaszéjben 
virágos, hajnali vizeken büszke,
karcsú hajókat oldanának –
sziréna búg, hajók lendülnek ég s víz 
ködös, hívó, szent távolának.
Pajtások, menjünk … Mát idevilágít 
fehér fala az iskolának. 
Búcsúzzunk, régi, nótás garaboncok:
 magyar falucskák várnak, várnak.
– E vén falak közt régi diákságunk
s lelkünket mindig összehozza,
ahányszor felzúg itt az ősi zsoltár: 
Tebenned bíztunk eleitől fogva …  

Debrecen, 1929. május 12.

* * * * *

PINCÉBEN 

Gyere testvér, a mélybe vélem, 
a hűvös pince vár reánk, 
mint hajdan az őskeresztyénnek: 
legyen a föld mélye tanyánk; 
hagyd fenn a mát, a lélek-gyilkos 
valóság véres köntösét, – 
mint aki új világba lépett, 
úgy nézz velem itt szerteszét. 

Vigyázz; a lépcső korhadóban: 
a szú száz éve őröli, 
a póknak kivetett hálója 
a tavasz porával teli; 
én itt az ősök lábnyomába 
lépek esténként: – kell nekem, 
mert biztonságot, békét érzek; 
így lép majd fiam is velem. 

Már lent vagyunk. Nézd, a sarokban 
a fátylas, rőt homok alatt 
minden évből nehány üveg bor 
érleli, őrzi a nyarat; 
bolond szokás, kötő-badarság. 
Várom: lesz egyszer valami 
nagy, szép, igaz, szent magyar tűzvész… 
Hát tudjak rá koccintani. 

Ülj le velem az ászokfára, 
emeld meg pesti kalapod
csak lassan tedd: a vakablakban 
nem villanyfény, gyertya lobog, 
és szembe vélünk itt a hordó, 
és benne homokunk leve: 
ezerjó, rizling napfényittas, 
pezsgő vérével van tele. 
Hallgasd: hogy zsong, hogy forr, zenél, – lásd, 
most fordul őszbe épp a nyár, 
ha felnézel: a lugason már 
aranylón vérzik a sugár, 
a zsalugáter árnyékában 
hogy ritkulnak  levelek, 
hát ne csodálkozz, hogyha lassan 
majd én is filiszter leszek. 

Itt a kupám: korondi mester 
szépmives keze remeke, 
úgy nyújtom, mintha szívem vére 
gyöngyözné íme, így tele; 
a koccintás szent sikoltásként 
szárnyal odakint szerteszét, 
s millió pislogó ablakban 
liheg, mint új hegyibeszéd. 

A Föld fenn alszik. Testvér, mégsem 
csak minket rejt az őszi est, 
gyertyánk mögött árnyunk foltjából 
nő lassan millió kereszt. 
Ez új bor friss keresztvizében 
az új, szabad világ pezseg, 
s csak aljas bérenc és nem költő, 
ki népétől most futna meg. 

Mi magunk még csak gyertyafények 
vagyunk a pince mélyiben, 
akiknek csonkig lobogását 
még nem látja meg senkisem, 
de fényünk milliókért lobban 
és millióknak felüzen: 
Jövünk hozzátok lángtól szülve 
s fel nem tarthat már semmisem. 

S az ereinknek ütemében 
égig zeng minden szenvedés, 
érezzük: pusztulást sikoltni 
a vers fakó már és kevés, 
és nem várunk már angyalokra, 
kik sírról követ dobnak el: 
leszünk Krisztusok, a kitörtek, 
s mögöttünk milljó énekel. 

A sárba vágjuk szemfedőnket 
az égő kereszt fényinél 
s hirdetjük: boldog, aki lázad, 
és áldott lesz majd, aki él; 
és él örökké, aki ott jár, 
a feltámadott nép előtt, 
s egy új évezred húsvétjába 
oltja e kort, a szenvedőt. 

Szemed túl-csillog… ejnye, testvér, 
vigyázz, mert sós lesz a borod, – 
én nem tudom, kinek emeltél 
e nyirkos mélyben kalapot; 
vigyázz: e borban kínzó nyárnak 
aszályos tüze kóborol… 
Menjünk a diófák hűsébe, 
ott megpihenünk valahol. 

Horatius békés idillje 
vár odafönt már rég reánk, 
miért is lenne földnek mélye 
csak egy órára is tanyánk? 
Hagyjuk el hát a pincemélyet; 
hidd el, a bor beszélt csupán. 
Nézd, mily szép vérrózsákat alvaszt 
a fény a pajta oldalán …  

1942. okt. 

* * * * *

ADY SEREGÉBEN 

Mi majd a sort bezárjuk páran 
az ezeréves magyarságban; 

vesztett csaták, remények népe, 
a mindig holnap – tűzben égve; 

kik sohsem tudtunk megalkudni, 
s még hajnalban sem elaludni, 

akik bölcsőben örököltük, 
hogy a halált szívünkkel törjük. 

Hideg homlokkal, forró aggyal, 
bíborszínt vesztett szent rongyokkal 

támolyogtunk a magyar pusztán, 
kiáltó szókért vért okádván, 

jobbágyviskóknak pisla fénye, 
világolván új ezredévbe, 

s a vérünkkel, végső lehellet 
a fajtánkért sírt végső verset. 

Rákóczitól is cserben hagyván 
lettünk az üldözött toportyán. 

A magyar ugar humuszába 
testünknek vetve rég az ágya, 

mi abba mosolyogva dőlünk, 
amit az Isten akart tőlünk. 

Mi többek lettünk és nagyobbak, 
a nemzetünk, s e föld magyarnak 

marad utánunk, mert mi éltünk, 
s minékünk soha nem lesz végünk.      

(1952. febr. 12.) 

* * * * *

MAI CÉZÁROKNAK 

Hazudj konokul, szemérmetlenül, 
fesd önmagad a hóhérok színével, 
az oltárra köpj, mikor az ledől, 
és verd a melled rendületlenül, 
hogy nincs közöd már  semmi szenttel, éggel; 

hogy a család is balga, rongy teher, 
s mi tegnap volt, az mind bűnben fogamzott, 
s élharcos, ki tenyerére emel 
 ma tőrt, és azé jövő, aki mer 
rettegés nélkül vívni osztályharcot; 

és akkor téged a Párt koronáz,
hiába vagy bősz Júdás, aljas senki, 
a Messiás-gyilkos nép harsonáz 
tenéked. Ámde mégis jól vigyázz, 
holnap a trágyadombra fog temetni.    

(1952. febr. 4.)   

* * * * * 

MAGYAR TANÍTÓ 1951-BEN 

Testvéreim, magyar tanítók, néktek 
üzenek most a téli éjszakán, 
mert látom szörnyű gyötrődéstek könnyét 
e barbár, új középkornak falán. 
Szeretnék most virrasztó, kopott, űzött 
seregetek élére állani; 
mit elmondanék, jövendő századoknak, 
és nem tinéktek kéne hallani. 

Puszták, völgyek és sáros falvak mélyén 
rejtőzködtök, mint fény a tengeren; 
hideg szobák, foltos kabátok népe, 
ugye, szemetek még az Istenen? 
Sok, népből szakadt Keresztelő János, 
kiáltó szavak, el ne aludjatok, 
mert soha többé magyar Golgotára 
itt nem köszöntnek húsvét hajnalok. 

Ti vagytok még a roskadozó templom 
pillérei, és erre még lehet 
felhőt verő tornyokat építeni, 
mely hozsánnázva köszönt majd eget. 
Ti vagytok még egyedül a magyarság 
gyötrődő, élő lelke, és ha ti 
kidőltök, fajtátokról soha többé 
a nagy világ nem fog hírt hallani. 

* * * * *

HUSZADIK SZÁZAD 

Leadott száz mázsát: 
még nyolc mázsa híja. 
„Fondorlatos kulák … „ – 
a tábla így írja. 

Szégyenli? Már rég nem, 
hogy ő az utolsó. 
Majd neki is kijut 
a végső – koporsó. 

Szánt azért szakadva, 
bár kenyere nincsen. 
Sírva megy utána 
maga is az Isten. 

A borát elvitték, 
hízót rég nem ölhet. 
Mért is hagytak rája 
három holddal többet. 

Bútora már nincsen, 
csak a szalmazsákja; 
csúfolják, hogy miért ölt 
foltos ruhát rája. 

Kitűnő a gyermek, 
s tovább nem tanulhat, 
nem tud vigasztalni, 
ha az könnyet hullat. 

Ha a kapu csattan, 
titkon bár, de rezzen. 
Tudtam: ez lesz vége, 
visznek holnap engem. 

Jaj, huszadik század – 
így írják ezt ott fent. 
S keresztre feszíteni, 
keresik az Istent.        

(1953)

* * * * *

HÓESÉSBEN 

Milyen fehér a koratéli hó! 
Sohsem volt ilyen égi tiszta. 
A napsugárnak színarany borát mily 
szomjúzón, hittel issza! 

Mint népem a szent szabadságot! 
Mint rab az ajtó megnyílását!  
Mint ártatlan a bitófa tövén 
a kegyelmet: az Isten mását! 

Mi hát a vétkünk mégis? 
Mit vétett tíz millió lélek? 
Hogy bátor volt és harcra kelt, 
mint kriptából húsvéti ének? 

Ily szörnyű bűn az élet akarása? 
A törvényeket meg ki szabja, 
hogy meddig halál, meddig élet? 
Az, aki millióknak foglya, 

de kezében a töltött fegyver, 
s fölnyithatja a vér zsilipjét? 
Hát nyissa fel, hogy elsodorja 
a zsarnokot onnan és innét. 

Hát nyissa fel, csak legyen vége 
egyszer iszonynak, hazugságnak, 
hogy szálljon szentlélek galambja 
a népekre, a szabadságra! 

Esik a hó, mint sebeinknek 
vérét felszívó, égi vatta. 
Zeng már a fény Isten kezéből, 
hogy a fagyot itt felolvassza. 

A rabság könnyét letörölje, 
s reflektorozzon téli ágat, 
melyen a rügy ezer fagyon át 
megváltó friss tavaszát várja.    

(1956. XI. 25.) 

* * * * *

NEM PORBÓL VÉTETTÜNK … 

Nem vétettünk mindnyájan porból: 
ahhoz a föld nagyon kevés 
és jó nagyon. 
Vannak, kiket trahitból formált, 
vagy vasból, jégből, színaranyból 
az Úristen keze; 
van, akinek virág a lelke, 
s posvány, meg életoltó méreg, 
vagy életre porból lehelte, – 
vidámságból, keresztből alkotá, 
vagy benne fák és felhők élnek, 
puszták és óceánok végtelenje, 
s minden egyéb, a mindenségnek 
atomja, része. 

Azért vannak sziklaszilárdak, – 
hideglelküek, mint a sarki éj, – 
aranyszívűek, kikből jóság csordul, 
– s kiknek gondolatrezzenése vétek, – 
s akiknek szívük együtt ver a röggel, 
– s akiknek lelke örökké hozsánnáz, – 
s akik élnek mint a holt kavicsdarab, 
– s kiket a végtelenség szomja éget lázzá, – 
de mindenik 
százszorta más a többinél: 
egymásnak örök idegenek, 
társtalanok; 
nincs lélektestvér, 
nincs más közös-egy nevező, 
csak a halál, 
s az ősanyag, amelybe öntudatlan 
is visszavágyik mindenik … 
S én a szelet 
e láthatatlan kóbor szellemet 
itatom verssel, vággyal, – 
csodálkozó bús életem 
rejtőző, boldog hatalmával. – 

* * * * *

KEGYELEM

Kegyelem volt, hogy megszülettem 
és nem maradtam örök semmi. 
Kegyelem bennem minden jóság 
s nem lehet bűnöm eltemetni. 

Kegyelem, hogy az ős gonosszal 
csatáimat birom naponta. 
Kegyelem a szegénységem is 
s hogy kenyér kerül asztalomra. 

Kegyelem, hogy tudok szeretni, 
s a kis fiam megcsókol reggel, 
s hogy mindig számontart az Isten, 
s hogy szívem tele örök sebbel. 

Kegyelem a napsugár rajtam 
s a bánatom fekete gyásza, 
az ujjongó hit, sírás és hogy 
a szépségnek vagyok szolgája. 

Kegyelem, hogy a mélybe hulltan 
hiszek az örök Magasságban.
Kegyelem, hogy meghalok egyszer 
és életem lesz a halálban …            

(1939)

* * * * *

MAGYAR KATONÁK BESZÉLGETNEK
(A felvidéki bevonulásunk előtt.)

Pajtás, a kezünk már elzsibbadt
mióta markoljuk a fegyvert; 
bizony mondom, a nagy Úristen 
bennünket mostan szörnyen megvert: 

otthon hagytunk családot, mátkát 
és minden elmaradt mögöttünk, – 
az arcunkon lázrózsák égtek 
mikor dalolva halni jöttünk; 

jöttünk, hogy a Dunát átlépjük 
s a Kárpátokig meg sem álljunk 
a vérünkért s az ősi földért, – 
pajtás, most mégis mire várunk? 

E tétlenségben vérünk lázad, 
az arcunkon meg ég a szégyen: 
mire a kard, a töltött fegyver? – 
hevertünk már eleget régen! 

Pajtás, hát már más meg sem hallja 
a nagy sikoltást odaátról, 
amely a mi lelkünket tépi, 
a könyörgést, mely hozzánk szól? 

Hát mindegy az, hogy újra hull a 
magyar vér ősi, drága gyöngye? 
Hát nincs kezünk, mely visszavágjon 
s a védtelent mellünk elfödje? 

Pajtás, megöl a fojtott bosszú. 
Én nem tudom, hát miért jöttünk? – 
milyen parancs tart vissza bennünk? – 

* * * * *

ÉLNI KELL! 

A mérhetetlen hegyövezte sík fölött 
egy évezred minden tragédiája újra 
fölébredt százszor véresebben, 
és minden balsors, örök mulasztások 
ős vétkéért lakoltat újra hetedíziglen; 
száz bűnhődés csak próba volt, 
s míg a jövőt lágy, tehetetlen vergődéssel lessük, 
ezer felől a kárhozat kerít. 
E föld akárhogy nyög s remél: 
szegletköve a lét s nemlétnek, 
parittyaköve az Isten markának, 
mindig zuhan és mindig fáj, 
nem lehet élnie és halni sem lehet. 

E föld felett tán nincsen ég sem, 
csak felleg, felleg véghetetlen, 
a négy égtájba gyökerezve boltozul, 
sötét, mint poklok mélyén kútfenék, 
és nincsen semmi magassága, 
az életektől egy araszra csüng, 
És szerteszét az apró falvak, városok 
döbbenő, félő csendbe elsüllyedten 
úgy állnak, mint a lélek, akit váratlan 
elért a végítélet perce. 

Talán-talán egy pillanat még hátra, 
vagy annyi sem 
és ránkszakad az égő felleg súlya, 
addig talán lehetne még 
csodát csikarni ki a végzetünktől: 
– ha szív a szívnek vére volna, 
a sors a sorsnak osztályosa; 
a fakadó seb minden testnek fájna, 
egy ritmust verne minden harang szárnya; 
sok csorgó vérre minden szív döbbenne; 
minden halottat mindenki könnyezne; 
kiáltó szók égő próféciája 
ne lenne gúny, örök hiába; 
teltnek  fájnának éhes szájak; 
vakok helyett látók látnának, 
mezítlen aprók hulló, nagy seregje 
meleg karokban áldást hogyha zengne 
földből, mely szülte, jutna is ezreknek 
több annál, melybe koporsót temetnek; 
a vádak hogyha egymást nem átkoznák, 
a sírrögöt ha egymásra nem szórnánk, 
üres templomban csendülne az ének, 
Krisztust választnánk a kormánykeréknek; 
s a holt is hinné: 
nem lehet itten mást, csak élni! – 

* * * * *

MINDENNAP

Én akartam ma színt keverni 
a hajnalba halálos szépet, 
hogy minden szív keletre nyíljon. 
De a nap ma fekete ködbe tévedt. 

Azt mondtam: ma ritmusok, rímek 
varázsába szédítek mindent 
s csillagokat csalok fölémbe. 
És a robot agyamba mákonyt hintett. 

Tűz akartam ma lenni, zengő 
szent lángtorony ezer haranggal, 
mely a napba is fölvilágít. 
Ázott tönk lettem, gyökér nélkül, jajjal. 

Tudtam: ma fölszökök a bércre: 
Istentől plántált hószín zászló, 
melyre völgybe gyűl minden élő. 
S lettem vak vándor, mély mocsarat gázló. 

Úgy vágytam ma, hogy megtaláljam 
meleg kezét az Istennek, 
mellyel az élettől eloldoz. 
Elkerült. S holnap mindent újra kezdek … 

* * * * *

FEGYVER NÉLKÜL 

Töltőtollam csorbult, 
de jó tintám sincsen, 
de minden írásnál 
írásabb az Isten. 

Egy tompa ceruzát 
leltem a zsebemben, 
de, lám késem sincsen, 
mivel kihegyezzem. 

Amit hát megírnék, 
te légy Isten, könyvem, 
úgysem számít nékem 
most betűm, sem könnyem. 

De, amit megírtam, 
úgy vezesd hazámat,
hogy majd holtomon túl 
tartson jó fiának. 

(1953. X. 22.)

* * * * * 

E KOR FALÁRA 

E kor falára én is írnék néha, 
mint a diák az iskolából 
jövet az uccafalra nevét írja, 
s mosolyog, míg krétával mázol. 

Azt írnám én fel: jó volt mégis élni, 
s éltem, mert szenvedtem s szerettem, 
s az őszi tarlók sárga végtelenjén 
virágot én dalolva szedtem. 

Azt is felírnám: osztogattam szívesen, 
mint kenyeret az éhezőknek, 
s égett a lelkem, mint a gyertya csonkig, 
de szárnyaim jövőbe nőttek. 

Felírnám azt is: jártam romban, vérben, 
de halálból is hittel jöttem, 
s egy elhullott bogárka életéért 
a nagy Istennek könyörögtem. 

Oda kell írnom: köztetek itt jártam, 
s nem láttatok, mert költő voltam, 
s míg szóltatok hozzám, én az Istennel 
titokban összemosolyogtam. 

(1946. nov. 26.)

* * * * *

TÚL AZ ÉLETEN 

Ha meghalok, nyereség légyen, 
s lelkem, mint először bomlott zászló, 
a végtelen borától részegen 
legyen az űrben fénnyel szálló. 

És verje meg az Úr, ha bűnnel 
tetézte földi kóborlását. 
Csak egyet ne, az Isten bármi nagy: 
ne fékezze a lobogását. 

Mert költő volt a végtelenre 
eloldott hajnali vitorla, 
s hová a véres Földről vágyott, majd 
szárnyaljon hát a csillagokra; 

korláttól, gáttól mentesen – végre 
lesz a halál megígért nyereséggé; 
a vágyott célok had izzanak át 
örökkévaló tiszta véggé. 

S ki homlokomnak verítékét 
törölte egykor fénylő szeretettel, 
ki lelkét adta, míg forró keze 
összeremegett a kezemmel: 

legyek az áldás életében, 
hogy léleksorsomat betölthessem, 
s ne illatozzon Istennek kezén 
lelkemnél lélek soha szebben. 

(Aba, 1954. dec. 10. )