(Együtt a nagy család, Szüret, Tengeri szedés, Disznótor és Anyai nagyapám)

EGYÜTT A NAGY CSALÁD, 

Régebben gyermekkoromban, de még fiatal felnőtt koromban is jobban összetartottak az emberek, pláne a családok, mint napjainkban. Jóban- rosszban együtt éreztek, segítettek egymásnak ott, ahol csak lehetett. Ez volt a jellemző a közös családi, baráti eseményekre, mint például a szőlő szüretelése, a kukorica szedése, az aratás, disznóvágás, a kalákában való építkezés, vagy mint a legnagyobb családi esemény, a lakodalom, a keresztelők, névnapok tartása és a szomszédolás. Édesapám mindig úgy jelölte ki ezeket a jeles napokat, olyan időpontokban, hogy ezeken a családi eseményeken mindenki részt vehessen.

* * * * *

 SZÜRET:

   A szőlőskertek ebben az időben még szigorúan zárt, körbekerített és csősz által őrzött kertségek voltak. A szüret mindig a tanács által elrendelt időponttól kezdődhetett. Ez nagyobbrészt október elsejétől lett kihirdetve. Ilyenkor kinyitották az addig lakattal zárt nagykapukat, hogy a hordókat szállító lovas és tehén szekerek bemehessenek. De ezt megelőzően már napokkal előbb a boros hordókat, a dézsákat, a taposó kádat, líhót, –  fatölcsért – elővettük a kamrából, és az udvaron hideg vízzel áztattuk, majd a boros hordókat forrázni kellett. Nekünk körülbelül 800 – 1000 liter bor tárolásához volt hordónk, ami általában meg is telt mindaddig, amíg a két Szőlőskertben megvolt a szőlő. Az egyik a Szakarina kertben, a másik a Csuklya kertben volt. Ma is eltűnődöm azon, hogy édesapám hogy volt képes ezt a rengeteg kézi munkát igénylő szőlőt megművelni? Nekem most talán csak tized annyi van a Nagyszőlőben, de pont elég. Ráadásul édesapám mellette még körülbelül 20 hold szántóföldet is megművelt, mindazt egyedül. Nálunk a szüret általában szombaton, illetve vasárnap volt, mivel akkor mindenki ráért. A kitűzött napon ha esett az eső, ha nem, a család apraja – nagyja reggel hét – nyolc óra körül összegyűlt a Kossuth utcai házhoz. Mindenki hozott magával kést vagy metszőollót, kosarat és vödröt. 

    Előző nap Édesanyám megsütötte a két nagy kerek kalácsot, reggel pedig frissen sós pogácsát sütött. Ezekből a pálinka után falatoztunk keveset, mert a reggeli mindig kint az Szőlőskertben volt. Nagy vesszőkosárba kivittük a sült kacsát, házi kenyeret, kalácsot. Később már valamilyen felvágottat, illetve házi kolbászt vittünk. Még akkor autó nem volt, ezért kerékpárral, illetve felültünk a lőcsösszekérre, úgy mentünk. A szőlősorokat hátulról a gerággya felől kezdtük, minden sorra legalább két fő kellett azért, hogy el ne maradjanak a fürtök. Volt puttonyos is, általában én, aki sokszor szaladva hordtam a leszedett szőlőt a szekéren levő nagy fahordóba. Ha jó idő volt, öröm volt a szüret. Sajnos volt amikor az eső egész nap esett, de ilyenkor is leszedtük esőkabátban. A Szőlőskert hangos volt a gyerekzsivajtól. A felnőttek állandóan beszélgettek, viccelődtek, volt ahol énekeltek. A csősz ha meglátogatott bennünket, „bő szüretet nagy csizmát” kívánt. Kapott egy kis kötő szőlőt, kalácsot, és az előszüretből készült elvira bort. Az ötvenes években még muzsikus cigányok is járták a szőlőskerteket szüretkor és hegedültek a szüretelőknek,dalra fakasztották őket. A muzsikusok is ételt, italt kaptak, esetleg egy pár forintot. Amikor az összes szőlőt leszedtük felpakoltunk  a szekérre. Édesapám végigjárta a sorokat, hogy nem maradt- e el valami ruha, esetleg a sor közzé rakott szép szőlő. Szép szőlőnek azt neveztük, amit nem raktunk vödörbe, hordóba, hanem a sorok közé szőlőlevélre raktuk, és utoljára szedtük össze ládákba, vödrökbe. Azzal mindig óvatosan bántunk, mert azt raktuk el télire a kamrába felkötözve és felakasztva a szegre a gerendához. Télen egészen februárig a család finom csemegéje volt.

 A szekérrel elindultunk haza. Nagy teher volt az a bociknak. Akik kifelé szekérrel mentek, azok most gyalog indultak haza. 

    Mikor aztán mindenki hazaérkezett, a szekér is a szőlővel, már jócskán elmúlt dél. Mielőtt hozzáláttunk volna a szőlő feldolgozásához, az otthon maradt édesanyám által elkészített ebédet elfogyasztottuk. Vagy birkapaprikás, vagy kakas és tyúk paprikás volt főtt krumplival, finom házi kenyérrel, házi befőttel. Evés után a férfiak a szekér oldalára felkötötték a nagy taposó kádat, aláásták a földbe a fadézsát, a 200 – 300 literes  nagy boroshordókat berakták a kamrába. Speciális kenderből készült a taposó zsák, melynek  segítségével a szőlőt édesapám a nagy kádban kitaposta. A  finom édes must a kád alatt lévő dézsába folyt, amiből mérve hordtuk a kamrában levő hordóba. Az a taposó zsák még ma is megvan, őrzöm a préssel együtt, ami a Szilágyi Istváné, üknagyapámé volt, ami kb. 150 éves. 

Emlékszem, 6 – 7 éves lehettem, amikor felmásztam erre a présre „lovagolni”. A felső része a csavaróval együtt lefordult velem és összetörtem magam. Egy forradás még mindig megvan az állam felett. 

A kitaposott szőlőt aztán ebbe a nagy présbe raktuk, és napokig préseltük. A kipréselt törkőt hordóba tapostuk. Amikor kiforrt, letapasztottuk vastagon, lemeszeltük és januárban vagy februárban pálinkának kifőztük. Ez  volt az úgynevezett törköly pálinka. A szüret után a következő közös családi feladat a tengeri törés volt. 

* * * * *

 TENGERI TÖRÉS: 

    Hasonló a családi összejövetel, mint szüretkor, de ebben a munkában az apró gyerekek már nem vettek részt. A tengeri szedés több napig is tarthatott, a területtől függően. 

Édesapám mindig sokat vetett ebből, mert a  tengeri (kukorica) az állatok fő eledele volt. Reggel korán mentünk ki, hogy még a harmaton kezdjük a szedést, mert ilyenkor a kezünket nem vágta el a tengeri levele. Egy személy két sort szedett, és kb. 8 – 10 méterenként csomóra dobáltuk. A csomók mentén édesapám a kóróvágóval 3 – 4 sort levágott, hogy utat biztosítson a szekérnek, később, a Tsz idejében a zetornak, hogy a tengeri csomókat feldobálhassuk a szállító járműre. Aprólékos, fárasztó munka volt ez, én igazán nem szerettem, mert a kóró levele össze-vissza hasogatta az ember kezét, arcát, mikor már megszáradt. Sokszor éjszakába nyúlt a tengeri hazaszállítása, de a padlásra, később a góréba mindig fel kellett dobálni még aznap. Az úgy történt, hogy a tengerivel megrakott szekérrel a házvégéhez kellett állni a padlásajtó alá, amit aztán Édesapám 3 – 4 csövenként feldobált. Mi gyerekek adogattuk neki fáradtan, álmosan, de muszáj volt. Volt amikor éjjel 11 – 12 óráig tartott. Reggel nehéz volt felkelni, de iskolába menni kellett. 

Tavasszal aztán májusban lehordtuk a padlásról, a góréból a megszáradt kukoricát, és megint a család összefogásával lendkerekes kézi hajtású morzsolóval 2 – 3 napig morzsoltuk a kukoricát. A szemes tengerit kamrába, nagy hombárokba (tároló) raktuk, a tucskáját pedig tüzeléshez használtuk. A leveles kórót Édesapám a határba levágta, kévékbe kötötte, majd kúpokba rakta és szekérrel hazahordta, kazalba rakta. Kiváló takarmány volt az az állatoknak, főleg a szarvasmarháknak és a birkáknak. Szinte teljesen leették, lekopaszították a száráról az értékes, tápláló leveleket. A kóró szárát a jászolba hagyták a jószágok, azt nekünk ki kellett szedni és kévébe kötni. A kévéket az udvaron állítva össze kellett rakni és száradás után ezzel fűtötték a búbos kemencét. Ezt egyébként úgy hívták, hogy „ízík kóró”. 

* * * * *

DISZNÓTOR  és ANYAI NAGYAPÁM 

    Ezt is, mint sok minden mást többnapos előkészületek előzték meg. Edények előkészítése, üst, üstház elhelyezése, favágás, sózó asztal előkészítése a padláson, fűszerek beszerzése, kések élezése, stb. 

    Emlékszem, volt Derecskén egy vándorköszörűs kisiparos, úgy hívták, hogy Götner József, aki szinte haláláig (egyébként vízbe fulladt) a hetvenes évek közepéig űzte a mesterséget. Egy kétkerekű biciklivel járta a falvakat. Az a bicikli volt a köszörű is. Egy fogaskerékkel és láncáttéttel a pedál hajtásával forgott a kő. 

A biciklinek két erős kitámasztója volt, felült a nyeregbe, hajtotta a pedált és élezte a késeket. Ő élezte a falu nagy részének a disznóölő késeit. 

    Itt szeretném még megemlíteni azokat a „vándor”, házhoz járóiparosokat, akik az 50-es évek végéig járták a falut, és gyakorolták mesterségüket. Ilyen volt a drótozó- foltozó mester. Szinte minden háztartási eszközt megjavított. Ha elrepedt, ha eltört, ha kilyukadt valamilyen edény, ő azt szakszerűen megdrótozta, megfoltozta, beforrasztotta. Mindig akadt munkája, mert a családok nem dobták ki, ha  még javítható volt, mert az új sok pénzbe került. 

A másik, ilyen házhoz járó iparos az ablakos, ahogy most mondják, az üveges mester. A hátán deszkából készült olyan puttonyszerű alkalmatosság volt, amibe különböző méretű üveglapok voltak, és azzal járta az utcákat, javította, cserélte az ablakokat igény szerint.

Ezek a mesterek a köszörűshöz hasonlóan nem műhelyhez kötöttek voltak, ezért is hívták őket vándor iparosoknak. Fizetésként elfogadtak szalonnát, krumplit, zsírt, stb. Bocsánat az elkalandozásért, folytatom is a disznóvágás történetét: 

Mi általában az összes mezei munkák után novemberben disznótoroztunk. Akkorára meghízott a bio kukoricával táplált mangalica, ami általában 200 – 250 kg súlyú volt. A disznóvágás mindig hajnalban – pirkadatkor – kezdődött. Édesanyám ilyenkor ő is korán kelt, frissen sütött pogácsával, Édesapám házi pálinkával (törkő) várta a böllért, majd reggelire már a segítő kezeket is. Segítő kezek, azok a közeli rokonok, barátok, esetleg szomszédok voltak.  

    A böllér a szúrómester mindig Porkoláb nagyapám volt, aki nagy szakértelemmel küldte másvilágra kedvenc jószágait. Ezt a tudását biztosan a katonaságnál, majd később az I. világháborúban szerezte, mivel szakács volt.  

Kis kitérővel ANYAI NAGYAPÁMRÓL szeretnék megemlékezni: 

    Anyai nagyapám 1882-ben született Derecskén. Gyerekként – négy éves korában – elveszítette édesanyját, aki 27 éves volt akkor. Nagyapámnak egy fiú testvére volt, aki három évvel idősebb nagyapámnál. 

Hamar árván maradtak, ezért édesapjuk (Porkoláb István, 1857 – 1925) édesanyjuk halálát követően nemsokára feleségül vette a nálánál 12 évvel fiatalabb Szilágyi Erzsébetet (1869 – 1949), de közös gyermekük nem született. 

Nagyapámról az információk 1910-ig ismeretlenek. A lánya édesanyám, aki még él, ő sem tud apjáról, annak fiatalkorára ő sem tud semmit mondani, mivel ő is későn, 1920-ban született. 

Nagyapám 1910-ben házasodott, felesége Nagy Zsófia (1889-1972). Hol és merre volt katona, azt nem tudjuk, de az I. Világháborúban részt vett. Bátyja Imre Kolozsváron volt katona. Ezt onnan 

tudom, hogy őrzök egy általa írt levelet, melyet katonakorában Kolozsvárról írt 1901-ben. Amikor meghalt nagyapám, 19 éves voltam  (1967) és sok – sok közös emlék maradt meg bennem. Sajnos keveset kérdeztem, pedig nagyon szeretett mesélni a múltról. A mai eszemmel másként tennék, de már késő. 

Tudom azt, hogy Doberdónál 1914-től 1918-ig (de máshol is) az I. Világháborúban részt vett. Szakács volt, talán annak is köszönhette, hogy életben maradt, mivel nem a tűz vonalban szolgált. Mesélt a csalánlevesről, az ősszel szedett káposztatorzsa-levesről. Ugyanis azt is kénytelenek voltak megfőzni és megenni, hogy életben maradhassanak. Mesélt arról, hogy az elhullott lótetemet is meg főzték. Mesélt a félelmetes hegyekről, a felhőkről, ami alattuk volt ahol esett az eső. Ott fent, ahol ők táboroztak, sütött a nap. A testvére Imre vele együtt vonult be 1914-ben, de ő soha többé nem jött vissza. Itthon hagyott két kicsi lány gyermeket és a fiatal feleségét. 

Nagyapám zömök, nagy bajusszú, olyan katonás ember volt. Nagyon szépen tudott énekelni, nótázni. Tagja volt a derecskei dalárdának éveken át. Nagyon sok mondókát tudott, jó humora volt, sokat viccelődött. Nagy barátja volt Csizmadia Lajos, az olvasókör elnöke, aki Kisgazdapárt-i politikus, majd országos képviselő is volt.  A Kisgazda Pártban volt nagyapám a „mindenes”. Ő sütött – főzött minden ünnepségen, vagy rendkívüli összejöveteleken. Az 1920-as években, amikor Bajcsy Zsilinszky Endre Derecske támogatásával is országgyűlési képviselő lett, a kampányban Csizmadia Lajos barátja oldalán kampányolt Bajcsy Zsilinszky Endrének. 

    Szerette a jó, magyaros ételt – meg is főzte – , a finom derecskei Otelló bort, de részegnek sosem láttam. A családban sosem múlt el úgy névnap, vagy disznótor, hogy nótára ne fakadt volna. Gyönyörű rekedtes hangját nagy figyelemmel hallgattam mindig. Emlékszem, azt is nagyon fájlalta, hogy annyi szenvedés után vesztesek lettünk és (1918) hazánknak 2/3-át elvették. Az első gyerek is majd csak tíz évi házasság után – a háború után – született 1920-ban. Nagy öröm volt számára biztosan, de a haza elvesztése bántotta. Szép öregkort élt. 85 évesen egy vagy kétheti ágyfekvés után halt meg. Igaz, halála előtt már egy pár évvel gyengélkedett, sokat fájt a lába. Emlékszem, befőttes üvegben pici fekete nadályt (piócát) tartott vízben és rakott fel a lábaszárára 5 – 6 darabot, hogy mondása szerint a „rossz vért” kiszívjak, mert nagyon fájt a lába és dagadt is volt. 

    Amikor betöltötte a nyolcvanadik életévét, már nem járt az Istókba a szőlőjét művelni, a disznótorban sem ő volt már a szúró mester. Ezt a szerepet aztán sógorom, Szabó Sándor vette át tőle. 

    VISSZATÉRVE a disznóvágáshoz, mint már említettem, a szúrást nagyapám hajtotta végre. Nem volt ez egyszerű, egy akkora súlyú állatot földre fektetni úgy, hogy az ne mozogjon, nagy-nagy erőkifejtést, birkózást jelentett. Nem volt még akkor az ´50-es években taglózó, elektromos sokkoló, az majd csak később terjedt el. Mindig akkor kezdtük a „munkát”, amikor a sötétség megszűnt, hajnalodott, éppen csak lehetett látni. Ez azért volt, hogy a feldolgozás ne nyúljon a késő éjszakába, este 7 – 8 órára legyen kész. Amikor aztán szegény állat kilehelte lelkét – közben a vért tálakba gyűjtöttük – szusszantunk egyet, pogácsa és pálinka szünetet tartottunk. Ezután az élettelen kövér disznót hasára fordítottuk, a négy lábát kihúztuk, álla alá egy téglát tettünk és elkezdődött a perzselés. A perzselés gyerekkoromban még szalmával történt. Később lakatos mesterek által készített kézi hajtású úgynevezett lángszóróval, amibe száraz, egyenletes fát vagy tengeri tucskát raktunk, és annak a lángját fújta a tekerés által a malacra. Ez nehéz fizikai munka volt, mivel a megrakott tüzelővel együtt kb. 10 kg volt. Ezzel a módszerrel 2 – 3 órát is igénybe vett a teljes szőrtelenítés. Nagy könnyebbséget jelentett, amikor ez is kiment a divatból, és helyette a gázperzselő terjedt el.  

    Visszatérve a szalmás perzseléshez, az aztán hosszadalmas volt, de reggel roppant romantikus látványt nyújtott. A nagy szalmakazlakból vashoroggal húztuk a szalmát nagy vesszőkosárba, nagy ponyvába és húztuk a malac mellé, amiből a nagyapám és a többi felnőtt nagy szakértelemmel mindig csak annyit és csak oda rakott belőle, amennyi csak szükséges volt. Hosszú nyelű villával dolgoztak, mert a lángoló szalma forrón égett. Ha sokat raktak, előfordult, hogy a malac bőre megszakadt és az nagy szégyen volt. Ilyenkor vizes hamuval kenték be, vagy hóval, hogy gyorsan visszahűtsék. Ha ezt elmulasztották, akkor a szalonnának az ide eső része a bőrtől elvált. Ha egy oldala már kész volt, átfordították a másik oldalára és folytatták a perzselést tovább. Közben mi, gyerekek az úgynevezett kis tüzet ügyeltük, hogy legyen az újabb szalmaborítást mivel meggyújtani. Ezekben a kis tüzekben tartották a rövidebb nyelű 1 – 2 ágú vasvillákat azért, hogy pirosra melegedjenek a hegyük, amivel aztán az eltakart helyeken, pl. hónalj, fültő, farktő,ujjköz, a szőrt kiégették. A körmöket mindig lehúzták és nekünk adták ujjvédőnek. A nagyobb körmöket a     

felnőttek zsebre tették és a gazda pálinkáját abból itták. Perzselés közben mindig ott volt közelben a pogácsa tálban, a forralt fűszeres otelló bor pedig a kancsóban. 

    Amikor végeztünk a perzseléssel, az egész malac testét vizes, vagy havas szalma hamuval kentük be jó vastagon. Azt mondták az öregek, hogy azért, hogy míg reggelizünk, a szomszéd kutyák ki ne kezdjék. Lehet, hogy azért is, de inkább azért, hogy a lúgos hamu puhítsa meg a bőrt a kaparás előtt. 

A reggeli mindig finom hagymás vér volt teával, vagy forralt borral. 

Reggeli után kezdődött a bőr kaparása, tisztítása kaparókkal, tengeri tucskával, gyökér kefével és sok – sok vízzel. A vizet mi, gyerekek locsoltuk literes bádog csuporból oda, ahová a kaparós kérte. 

Mindig langyos víz volt amit üstökben melegítettek, majd a malac mellett fadézsába hordtak.

    Nagyjából egy óra elteltével az egész malac szépen meglett pucolva, és kezdődhetett a szétbontása. Na, ez aztán nagy szakértelmet és jó éles szerszámokat igényelt. Régen nagyapám, majd Szabó Sándor sógorom az én segítségemmel bontotta szét. Nagy ajtókra, nálunk a csűrajtóra raktuk a hízót és azon szedtük szét, hogy tiszta maradjon. Közben Édesapám az üstbe forró vizet készített és ebbe hordta a sajtnak, hurkának való fejet és belszerveket. Az asszonyok elővették kötényüket és a legnagyobb dagasztó teknőt, amiben a hurkának, kolbásznak való vastag és vékony belet tisztára pucolták. Ez is fárasztó, szaporátlan és kissé büdös munka is. 

Közben már vágtuk az orja darabokat az ebédre készülő húslevesbe, valamint az újhúsnak valót a savanyú káposztához.  

 Ebéd közben és utána egy keveset pihentünk, miközben kiértékeltük az eddigi munkát, dicsértük a finom falatokat. Aztán elkezdődött az aprólékos munka. 

    A csontos húsokat megszedtük a kolbászhoz, a szalonna darabokat kialakítottuk a sózáshoz. Ezt az utóbbit mindig édesapám csinálta, senkinek át nem adta volna azt a teendőt, hisz´ tudjuk hogy ő nagy szalonna fogyasztó volt. 

Késő délután elkezdődött a hurka, kolbász, sajt töltése, a zsírnakvaló (tepertőnek) feldarabolása, a húsok és a szalonna sózása, majd kb. két hét múlva a füstölésük. Rengeteg a mosogatni való, az asszonyok folyamatosan mosogattak. 

    A vacsora mindig frissen sült hurka, kolbász volt házi kenyérrel, szilva, meggy befőttel, savanyú uborkával. Ekkor ismét ki-ki elmondja saját ízlésének megfelelően, hogy hogyan sikerült a sózás és a fűszerezés. Mit kellett volna bele tenni még, vagy miből van benne sok. Mindenki elfáradt, de azért a felnőttek még borozgattak a végén és nótáztak is egyet. 

A háziasszony kipakolta tányérokra a kóstolókat, amit mindenki visz magával. A szomszédok is kaptak, mert akkor ez volt a szokás, úgy kaptuk mi is vissza. 

    Fárasztó, nagy munka, de egyben ünnep is volt az a disznótor a család életében, hiszen a család egész évi élelmezéséről szólt. Így tavaszig volt füstölt hús, kolbász és szalonna. A nádtetős padlásokon minden jól eltartható volt később is, mert a nádtető alatt nem melegedett úgy fel a padlás. De mire a nagy melegek jöttek, hűlt helyük volt ezeknek a finom „disznóságoknak”. Tavasztól, nyár elejétől aztán következtek a házi szárnyasok: csirke, tyúk, kacsa, pulyka, liba a család élelmezésében, majd téltől megint a nyáron meghízott mangalica disznók levágása.