2004. december 26-án koszorúzással egybekötött megemlékezést tartott Derecske város vezetése a református egyház parókia épületén lévő Bajcsy Zsilinszky Endre márványtábla előtt. Ebből az alkalomból ünnepi előadónak engem, a város szülöttét, Dr. Tidrenczel Sándor Zsilinszky kutatót kértek fel az ünnepi beszéd megtartására.

Tisztelt Hallgatóim! Kedves emlékező közönség! 

Koszorúzásra gyűltünk össze. Az emlékező kegyelet egy, a 60 évvel ezelőtti december 24-ének reggelén érettünk, a mi tisztességünkért és jövőnkért idő előtt ellobogott 58 és fél évre szabott földi élet előtti főhajtás. Egy olyan élet titkai előtt rójuk le kegyeletteljes tiszteletünket, amelynek megnevesítője többet adott a sorsnak, mint amennyit kapott tőle. Mert dr. Zsilinszky Endre – 1925 júniusa óta Bajcsy – Zsilinszky Endre – Arany János „Buda halála”-ban megfogalmazott költői soraival együtt nem gondolta „… azzal fénynek apadását, fáklya lángjánál ha gyújtani mását”. 

Önzetlen és olthatatlan hazaszeretetét sem hatalom, sem pénz nem tudta kikezdeni. Egész életében megőrzött szellemi szuverenitásában bármit is mondott, bármit is írt, mindenkor minden körülmények között szó szerint kellett érteni. Mindig azt tette, amit gondolt és amiben hitt, és mindig hitt abban, amit tett. A nagy  magyarok fajtájából valóként mindenkor többre tartotta az emberi és a nemzeti becsületet az életnél. „Hadd vesszen el az élet, ha a becsület marad” – vallotta, hirdette és cselekedte. 

Benne a történelmi nagysággá magasztosult személyiségben a magyarság és az európaiság tág szemhatárú megszemélyesítőjét ismerték meg és tisztelték már a kortársai is. Nemkülönben az utókor. A tisztelet és a hála szavai jönnek elő belőlünk is valahányszor a mártír-politikus emlékét idézzük. A harcostárs-barát Juhász Nagy Sándor szavaival szólva „… a világos látásnak, a bátor elhatározásnak, a lángoló hazafiságnak és a művelt nyugat-európai gondolatok megértésének az emberét” veszítettük el az 1944. december 24-i sopronkőhidai börtönudvar bitófáján mártírhalált halt államférfiban. 

Szép szál férfinek képzeltem, de inkább alacsony volt. Exhumálásakor 171 cm-esnek mérték. Mégsem csalódtam. Kisfiúsan kék szemei, szenvedélytől áthatott írásai és beszédei, példaértékű tettei, harcra kész személye Boldizsár Ivánhoz hasonlóan lefegyverzett. Ámbár nem voltam a hozzátartozója, sem Pethő Sándor-i barátja, mégis képtelen vagyok érzelemmentesen, kívülről és felülről, pusztán csak hűvös tárgyilagossággal gondolni rá és beszélni róla. 

Nem adatott meg számomra sem a harcostársi, de még a puszta kortársi lét sem, de Illyés Gyulával együtt minden elfogultságtól mentesen sem feledhetem, hogy halála választott, a mindennél előbbre sorolt haza és nemzet becsületének szóló halál volt. Nem tartozom azok körébe, akik sorsközösséget vállaltak, vállalhattak vele, még csak azon szerencséltetettek soraiba sem, akik legalább személyesen ismerhették, hallhatták felelősségtől áthatott, megfontolt szónoklatait. Nincsenek személyes élményeim  róla. Sajnálatomra nem mondhatom el Derecske város neves szülöttével, Gerő János íróval, hogy akárcsak „… gyerekként, majd fiatalemberként tátottam a szám a gyűléseken, amikor beszélt”, hogy „megcsodálhattam gyönyörű fehér haját, s azt az áhítatos csendet, ahogyan” ezt az egyébként nem jó, ám a valóság hajmeresztő tényeit mindenkor magával ragadóan sorjáztató szavaival valami fontosat mondó szónokot hallgatták.

A helyszín adott lett volna. Derecske piactere nem egyszer fórumot adott neki. De évtizedekkel lekéstem ezen áhítatokról: Bajcsy Zsilinszky korán deresedő fejének és sápadt  markáns katonaarcának és lobogó belső indulatokat tükröző szemének látványától, magvas gondolatainak magamba szívásától. 

Életre szóló élményt és ösztönzést jelentett számomra, hogy ifjú történész-palántaként bírhattam az özvegy, Bende Mária ösztönző biztatását. Engem megfogott az a síron túli ragaszkodás is, amit jártomban -keltemben tapasztaltam. 

Az elmondottak alapján nem gondolhatok másra mint arra, hogy az ezúttal is tartozó tisztelettel és illő köszönettel fogadott meghívásnak a torzóban is kivételes életút ígéretében eltöltött 35 évemnek szólhat fölkérésük. Igen, hogy az előadottak ellenére most  mégis itt lehetek és talán hitelesen is idézhetem Bajcsy Zsilinszky szellemét, azt a kutatásaimnak köszönhetem. Ennek okán és jogán szólíthatott meg a nemes város. 

….. „… E munkás három és fél évtized felismertette velem a Szabó Pál-i igazságot: „A tájak jellegét és népeinek történetét nemcsak földrajzi helyzete határozza meg, hanem a közelebbről vagy messzebbről reá áradó vagy belülről fakadó történelme is.” Számos honfitársunknak csupán kartoték e név, s Radnóti Miklós kölcsönvett szavaival szólva – legfennebb „csak térkép e táj”. Nekünk, a születés okán- jogán ide kötődőknek, a genius loci, a hely szelleme által megérintett ide települteknek, itt élő lokálpatriótáknak, az innen elszármazottaknak sírig tartó érzelmi többletet jelent. Következésképpen mi másként éljük meg, hogy nyomot hagytak e föld historikumán az Esterházyak, hogy járt itt és megénekelte borát Csokonai Vitéz Mihály, hogy megfordult Arany János, hogy – ha csak egy történelmi pillanatra is, de egyazon út porát taposta és egyazon levegőt szívott hajdankorokbeli eleinkkel a literátor Kazinczy Ferenc és a politikailag éppen hogy csak eszmélt  Kossuth Lajos által oly nagyra becsült „legnagyobb magyar” gróf Széchenyi István is. Mégis, számunkra nem forrott össze Derecske földrajzi fogalmával név jobban, mint a Bajcsy Zsilinszky Endréé. 

Regényes sorsa költők sorát ihlette meg. Almásy Páltól Irmándy Pálon át Talpassy Tiborig memoárírók idézték szellemét. Borsi Józseftől Kiss Józsefig, Sávoly Máriától Sebestyén Sándorig, Tilkovszky Loránttól Vida Istvánig, Vigh Károlytól szerénységemig történésznemzedékek kutatták és kutatják e párját ritkító életpálya titkait. 

Tarpával, „politikai pátriájával” való kapcsolata is föltárt. Csóré Áron „Zsilinszky és Derecske”, „Amikor Bajcsy Zsilinszky Endre Derecskén járt”, Ruszoly József „Derecske és Tarpa”, Sebestyén Sándor „Honfoglaló útra”, Vida István „Bajcsy Zsilinszky és Derecske”, Bajcsy Zsilinszky Endre és a Bihar megyei Független Kisgazdapárt megalakulása”, „Engem elgáncsolhatnak”, s Vigh Károly „Bajcsy Zsilinszky Endre (A küldetéses ember)” című munkáját megjelenése ellenére sem mondhatjuk el ugyanazt – sajnos – a politikai bölcsője, Derecske esetében. 

Már az is kérdés, hogy miként hozható hírbe az anyai ágon a Zsitva középső folyása környéki Bajcsyról, apai ágon pedig a Vág felső folyásához közeli Zsolna térségéből Békés megyébe települt család sarja Biharral, hogy mit keresett dr. Zsilinszky Endre és Bajcsy Mária. Szarvason született, Békéscsabán nevelkedett, egyetemet Kolozsvár falai között végzett, németországi részképzést folytatott, az I. világháború szerb, olasz és orosz frontjain harcolt, s Szegedet is megjárt fia, a budapesti illetőségű publicista és lapszerkesztő Derecskén. 

Zsilinszkynek, akinek „a politika egész lényegét és életét betöltő mámort jelentő”, s akinek már 1919 őszén képviselőséget ajánlottak. Abban nem volt semmi rendkívüli, hogy személyes ambíciói találkoztak fegyvertársai elképzeléseikkel és beleillettek. az árulkodó elit jövőképébe. A Keresztény Kisgazda Földmíves Polgári, ismertebb nevén az Egységes Párt vezetése, de személy szerint a választásokért akkor felelős Gömbös Gyula, mi több, maga Bethlen István egyaránt olyan értékes, a magyar közéletnek és a magyar publicisztikának Szegeden az Ébredő Magyarok Egyesületében, nem kevésbé a Magyar Országos Véderő Egyesületének dísztagjaként kipróbált egyéniségét látta, dr. Bajcsy Zs. Endrében, mint „akinek munkájára a pártnak és az országnak egyaránt nagy szüksége van”. 

Mint kezdő közéleti szereplőt feltételezhetően a közvetlen környezete ismeri és ismeri el leginkább. Az Áchim András halálának körülményei sokak által Zsilinszky fivéreknek tulajdonított   szerep miatt 1911. május  14-ét követően az ő esetében a szülőmegye, Békés szóba sem jöhetett. A trianoni békediktátum következtében: elveszített területek elvágták a szalontai, a kolozsvári és az Árva megyei indulása lehetőségét is. A Békéscsabához egyébként is közel fekvő Szegeden alig néhány hónapot, minden esetre túl rövid és meglehetősen sajátos körülmények közötti időt töltött ahhoz, hogy sorsközösséget vállalhatott volna annak népével. A budapesti keretben pedig – második vonalba tartozóként – vélhetően nem is fért volna bele. A magyarsághoz, a társadalom előtt állt feladatokhoz, a föld- és parasztkérdéshez, a vidékhez való – addigi publicisztikája és tevékenysége alapján ismert – viszonyulásához, egész habitusához egyébként is a magyar agrárkerületek illettek leginkább. Maga Zsilinszky is egészen bizonyosan ezeket részesítette előnyben.

A szarvasi születésű Bajcsy Zsilinszky Endrét vagyoni, vagy familiáris kapcsolatok nem fűzték ugyan Bihar vármegye eme választókerületéhez, de mint a III.  honvéd huszárezred egyik századparancsnoka, nem egy e vidékről frontra vezényelt parasztjával került szolgálati kapcsolatba. 

Az 1922. évi választásokon Derecskén mandátumot szerzett Zsilinszky Endre. Az 1926-iki évi mandátumtól való elütése ellenére is fel-feltűnt Derecske utcáin. Ez a harcedzett, de meleg szív itt barátra lelt Csizmadia Lajosban, a vendégszeretetét élvezhette Vadon Béla tiszteletes Úrnak és Rohoska Mihályné hajlékának. Közbenjárt nincstelenek földhözjuttatásában, a hadiözvegyek és hadiárvák sorsának jobbrafordításában, a Bihar megyei Független Kisgazdapárt emlékezetes Péter-Pál napi derecskei zászlóbontó gyűlésének engedélyeztetésében és programjának megszervezésében, a derecskeiek „hársóudvarbeli” öntudatának megőrzésében és tovább örökítésébe. 

Ezzel az emléktáblával és annak mostani megkoszorúzásával tartozunk szűkebb hazánknak. Tartozunk az Arany Lajos bátyánktól Áros Sándorig, Cseh Sándortól Csizmadia Lajos képviselő úrig. Csóré Árontól Karalyos Józsefen át Lehoczy Józsefig, Major Imre bátyánktól Porkoláb Sándorig, Uray Gyula református igazgató úrtól Vadon Béla református lelkészen és Zöld Károlyon át Rohoska Mihályné (Zsanett néni) -ig terjedő ismert és ismeretlen, neves és névtelen földijeim emlékének. S engedjék meg – hogy személy szerint ezen túlmenően – lerójam tiszteletem vele a Zsilinszky hívévé és helyi szervezőjévé szegődött atyai nagyapám emlékének. 

A jelen koszorúzással legfőképpen Zsilinszky emlékének ápolása mellett teszünk hitet. Amellett a költői szavakba formált históriai igazság mellett, hogy „nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl, hanem lerázván, ami benne földi, s egy éltető eszmévé finomul”. S miközben – a vele szembeni történelmi adósságunk részeként elhelyezzük az emlékezés koszorúját, megállítjuk érte folyását az időnek, hogy – Nagy Ferenc fegyvertárs-miniszterelnök kölcsön vett szavaival szólva – „…ennek a nagy magyar vértanúnak szelleme és érzésvilága feltárva álljon a nemzet előtt”.