Utóhang. A sors törvénye

„Nevünket, így kell lennie,                                                                     
Felejtés árnya lepi be. 
Félig vívott harcunk nyoma, 
Sőt, még emléke is kihal.” 

(Mihail Lermontov: A szabadság utolsó fia)

A költői pálya fogadtatásának ismeretében enyhén szólva kétes értékűnek kell tekintenünk az újjászületést. Már első hallásra azonnal úgy tűnik, hogy kísértetiesen hasonlított Czóben Minka 1902-es „megdicsőüléséhez”, amikor is tarpeji sziklának tűnt az a magaslat, ahova a népszerűség fölvitte. 

Már csak azért is bizonyult ingatagnak a helyzete, mert a megye irodalmi társasága és műpártoló közönsége egyszerűen ezúttal is félreállította. Egyszer-egyszer ugyan még szerepelt a neve a Nyírvidékben, de többé már nem jelentett sohasem eseményt. 1922-ben és 23 elején a Bessenyei ünnepség, valamint a Bessenyei serleg, 1935februárjában pedig fenyveseinek dézsmálói ürügyén tettek említést róla. 

A Petőfi Társaság négy évvel később még ugyan tisztelgett születésének évfordulóján az idős költőnő életműve előtt, de újabb, aggkori alkotásait, az asztalfiók számára dolgozó művészt, „A szú munkája” című kiadatlan regény íróját, a bizonytalan tehetségű verselgető vénkisasszonyt már nem vette tudomásul. 

Szinte az ünnepség talmi csillogása és zajának elültével egy időben szenderítették meg határozatlan idejű álomra a Czóbel Minka költészete iránti egykori nemes lelkesedés tüzét, s temették el ezzel együtt a nevét is. 

Annál is inkább tehették, mert háttérbe szorításában ő maga is ludas volt. Életének utolsó negyed századára már kiírta magát, s nem tudott újítani. Mi több: saját magához képest is visszalépett. A Múzsa puszta becsvággyá degradálódott számára, a költészet pedig maga a becsvággyá nőtt magamutogatási óhaj. S mert végzetére túlélte önmagát, lett osztályrésze törvényszerűen a mellőzés, kárhoztatott egyszer s mindenkorra arra, hogy a biográfus eseménytelen, meddő esztendőknek lássa utolsó évtizedeit, maga Czóbel Minka pedig megérje a művész Czóbel halálát.