SZÜLŐFÖLDEM

(1939. szeptember 14-én, Derecskén, a Nagy utcán születtem) 

Ott születtem én, ott abban a nádfedeles házban, ahol őseim is jártak,

Megérkezésem nem volt meglepetés, engem a szüleim vártak.

Ott születtem én azon a földön, ahol a szegényeknek jó kevés terem,

Ma már ezt, mert hát nincs értelme, mindig magamban eltemetem.

Az a föld mely engem teremtett mindig is szikár volt,

Az ő szegényeivel mást nem kezdhetett hát ahol csak lehetett kitolt!

Amikor felsírtam ott a Nagy utcán, az Apám a mezőn dolgozott,

Az Anyám meg már harmadnap a családnak, ruhákat foltozott.

Nem volt a születésemkor nagy pompa, hamar túl is léptek ezen,

Szinte biztos, hogy sokat jelentett későbbi sorsomban, az eszem meg a kezem.

Abban a szegényes kis vályogházban ott láttam meg a napvilágot,

Nem is értettem soha, hogy az élet ilyen gyerekeket miért is bántott!

Egy fából készült bölcső volt a helyem, onnan sivalkodtam,

Akkor ezt a saját nótámat egyre csak fújtam, a magamét mondtam.

Szegényes volt a kelengye is, és egyszerű volt az a pólya,

Hát akkor ilyen helyeken így landolt terhével a gólya. 

Olyan helyre születtem, ahol nem dúskáltak a jóban,

Majd később gyerekként meg a rossz cipőmmel szaladtam a hóban.

Ahova kerültem ott többnyire parasztemberek laktak,

Kevés beszédükkel, fáradt tekintetükkel elismerést kevésszer kaptak.

Egy hosszú utcán egy kis háznak estem be kéményén,

Ott nőttem fel a kevés beszédű emberek házának gyékényén.

Olyan kacskaringós és poros volt az utca, tehenek, malacok járták,

Gazdáik meg esténként a nyitott utcaajtóval mindet hazavárták.

Ott éltem én köztük, ott kaptam lábra, majd szinte mindig szaladtam,

És mégis az életem útján, nem is tudom miért, előre nehezen haladtam.

Anyám törődése, figyelme nevelt engem, jobb volt, mint az étel,

Egy ilyen gyereknek azon a földön ez volt az igazán jó vétel!

Eszembe jutnak a nyugodt telek, akkor kevesebb volt a munka, és korán esteledett,

A szomszédolásban kerestük szinte mindennap örömünket, és az így kerekedett.

Járta a szó, járta a nóta, egy, két pohár bor is akadt, szólt hozzá néha a citera,

Így múlattuk ki bánatunkat, és mulatságunknak a végét sokszor az éjfél adta.

Gyerekkoromban még emlékszem a szánkócsengős utcákra, 

Mint a sárkánynak a lángja, úgy jött a lovak orrából a pára.

Ott ült a bakon a gazda, és a két paripát onnan kormányozta,

Nekünk, gyerekeknek az örömet, ha felülhettünk a szánkóra, az adta.

A nyarakat meg játszással töltöttük, szétdúltuk sokszor a kertet,

Így ment olyan sokszor tönkre, amit szegény Anyám oda vetett!

Sokáig bírta türelemmel, de egyszer véget vetett a mókánknak,

Hát bizony mondom, olyan türelemmel emberek ma kevesen mászkálnak! 

Sok munka termett azon a vidéken élő embereknek, el is nyűtte őket,

Túl magasra bizony ott azon a tájon csak a jegenyéink nőttek. 

Az udvar az nagy volt, és én ott cseperedtem, a levegő volt az nekem,

Az a Peckesi rész a gyomjaival, kertjeivel traktálta életem.

Ahova én születtem a kacskaringós Nagy utcára, ott rendes emberek éltek, 

Könyöradományt nem, de munkát az élettől mindig is kértek.

Sokat fáradtak naponta, este szinte lerogytak a székre,

Csak álmukban gondolhattak a nekik járó jóra, és a szépre! 

Az én szülőföldemhez hasonló a nagyvilágon nincs,

Nekem az utcái, a naplementéje és a Kiserdője, olyan nagy, nagy kincs!

Szépséges falu volt, ma már várossá nőtte ki magát,

De szépségéhez hasonlót az én szemem másutt nem lát.

Már messziről megismerem a templomának tornyát, hívja embereit,

A különleges része meg nincsen máshol, így másnak nem osztja kegyeit.  

A Sirálytól, a Gödörig, meg Málésorról azt hiszem másutt nem hallasz,

Mindezekhez még ma is ha nagyon akarsz hát elballaghatsz.

Itt ezen a földön született az én Apám, és az Anyám, ők itt már alszanak,

Az én gyerekkorom emlékei meg életemben, a szívemben itt nyugszanak.

Tán húsz éves voltam amikor innen bánatomra végleg elmentem, 

De magamnak a Kandiát, és a Pogányvárost is az emlékeimbe eltettem.

Ide köt engem azért örökké ez a föld, meg a rajta élt rokonok, barátok,

Olyan embereket én a mai világban hiába keresem sohasem látok.

Visszahív ide engem minden estém, minden reggelem amikor ébredek,

És nagyon is örülök, ha arra a derecskei földre a lábammal léphetek!

Olyan sokat jártam dolgozni, és nem sétálni a Morgóba, meg a Kápolnásra,

Mert ott volt az ősök kevéske földje, és várt a tengeri, a krumpli a kapálásra.

Legfárasztóbb napjaim is e földhöz kötnek, fiatalon is szükség volt a munkámra,

A cséplőgépnél a búza, és a rozs meg olyan sokszor várt a  bezsákolásra.

Gyerek nyaraimon szabad voltam mint egy madár, futottam, csavarogtam,

A Kállóban ott a Téglagyár mellett a sekély, piszkos vízben hancuroztam.

A Kiserdő árnyas lombjában a fészkeket kutakodtam, néha kiraboltam,

Később aztán legalább magamban mindezt megbánhattam! 

Már elfutott velem az idő, olyan a lelkem, mint a naplemente,

Olyan sok szép álmomat, a kedvemet az élet sodra bizony el is vette.

De még mindig olyan sokszor gondolok arra régi Nagy utcára,

Azokat a képeket, hangulatokat, barátokat a lelkem mindig is várja!

Nekem már üresek a régi, és új utcái Derecskének, elmentek az én embereim,

De megmaradtak szép emlékeim, álmaim, no meg az ottani elveim.

Ha látom vagy hallom a nevét szülőhelyemnek a szívem megdobban,

A szép fő utcája, benne minden új, és régi visszahív egyre jobban!

Ott születtem valamikor abban a nádfedeles házban, nem adnám semmiért,

Az természetes, az már törvény, hogy megváltozott, ez engem is elért.

Nekem fogódzó az a régi szülőhelyem, vidámsága, baja megtalál,

Csak akkor szűnik meg bennem mindez, ha jön a végzetem, a halál!

Estéimen újra ott lennék az udvaron, és fülembe susogna a nagy eperfa,

Szeretném, hallani, hogy kedvelt nótámat meg egy tücsök, mint régen a fülembe húzza!

Este lefeküdnék, a régi ágyamba ábrándoznék, melynek szalma volt a derékalja,

A nyári égen meg, mint akkor fiatal koromban, annyi ragyogó csillag volna! 

Debrecen, 2018. október 3.