„Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek.
Elszórt
Testünk nyomtalanul nyelte magába a föld.
Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat.
Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.” (Keresztúry Dezső: Sírvers)

Ebben az évben a magyarság szomorú jubileumi évfordulóhoz érkezett, nyolcvan
éve már annak, hogy 1943. január 12-én megindult a szovjet hadsereg ellentámadása
Urivnál, ami a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájához, nemzetünk legnagyobb
véráldozatot követelő hadi eseményéhez vezetett. Ebből az alkalomból, több évtizedes
hagyományt követve a református templomban tartott istentisztelet alkalmával január
utolsó vasárnapján a II. világháború hőseire és civil áldozataira emlékeztünk. Rácz Anikó
polgármester asszony felolvasta a világégés derecskei áldozatainak névsorát, a frontokon
elesett, a fogolytáborokból hiába hazavárt katonahősök és a harcok derecskei civil
áldozatainak nevét. A háború eseményeiből adódóan Derecske több, mint kétszáz
áldozatot számlált. A megemlékezés a II. világháborús emlékműnél a 90 zsoltár
eléneklésével és koszorúzással zárult.
A II. világháború során odaveszett kedveseinkről, közöttük a 2. magyar hadsereg
hőseiről való megemlékezés az elmúlt 80 évben politikai, ideológiai okok miatt nem volt
mindig lehetséges.
Az elhallgattatás évtizedeiről így ír Nemeskürty István, Requiem egy hadseregért című
műve bevezetőjében: „Ugyanekkor semmisült meg a 2. magyar hadsereg is. Bár ez a
hadsereg utolsóként hagyta el Don- parti állásait, és százötvenezer embert veszített két
hét alatt, csak hogy a német csapatok nyugodtan kiüríthessék Voronyezst, és
háborítatlanul visszavonulhassanak: a magyar sajtó egy sóhajtást sem küldött utána.”
„a Nemzeti Újság vezércikkében felszólítja a társadalmat, hogy ne is beszéljen erről
a csapásról. Még veszíteni is csak a németeknek volt szabad. Az 1943-as sajtó és az
uralkodó osztály agyonhallgatta ezt a vereséget, mert elkerülhetetlen volt, s ezt az állam
vezetői is tudták. Kétszázezer embert cinikusan a halálba küldtek.”
„De a 2. magyar hadsereg másfél százezernyi halottjának megsiratása később is
elmaradt. Valószínűleg azért, mert a vereség a „Horthy- Magyarország” megérdemelt
veresége volt; miért is gyászolná a nép Magyarországa az urak Magyarországának
hadseregét.”
Az író „szárazságig tárgyilagos, döbbenetes tényeket feltáró” könyvében – melynek
elolvasása minden, a múltunkat ismerni vágyó és hőseink előtt fejet hajtani kívánó magyar
ember számára ajánlott – nyomatékosítja: „Pedig ezeket az embereket, ezt a százezernyi
férfit egyszer el kell siratni, mert zömükben áldozatok voltak.”
A könyv 1972-es megjelenése gátszakadást idézett elő. Sorra jelentek meg a
különféle emlékezések, beszámolók, filmek, egyszerre beszédtéma lehetett a II.
világháború áldozatainak emléke, azonban az elnyomás éveiben a néplélekre még sokáig
rányomta bélyegét a több évtizedes kényszerű elhallgatás.
Valós változást csak a rendszerváltás utáni időszak hozott, azóta a hősök
tiszteletére már emlékműveket lehet állítani, méltó megemlékezéseket lehet tartani.
Istennek hála, ezt mi, derecskeiek is megtehetjük, átérezve azt, hogy ez a mindenkori
utókor örök kötelessége csakúgy, mint az imádkozás azért, hogy a történelem kereke úgy
forogjon, hogy a hazának lángoló harcmezőkre soha többé ne kelljen újabb hősöket
állítania.
Azt azonban ne felejtsük, hogy a magyar nemzet csak akkor maradhat magyar
nemzet, mint ahogy az ember is csak akkor maradhat ember, ha hőseire emlékezik.