Hol szőke Tiszába, lomha Dunába futnak a habjai hűs patakoknak,
S lenn tekeregve, vásva, kölyökként szerte a síkon elcsavarognak,
Hol körbe merészen, fel-fel az égig törve egészen,
Védve gigászként, Kárpátok bércei felmagasodnak,
Sejtjük-e, tudjuk-e, mióta virul itt, s él a magyar?
Hol szellő, ha járja az erdőt, szél, ha zavarja a felhőt,
Felhangzik mindenütt újra és újra az ősi beszéd,
Felkelő nappal hajtja a barmát és műveli kertjét,
Népektől számkivetetten, de Istentől hőn szeretetten
E borongós, szittya, múltba merengő, ős maradék.

Századok óta lakjuk e tájat, lehet, több ezrede már,
Bukni is, győzni is láttuk már nemzetünk hős erejét.
Őrizve szívünkben azt mi dicső és azt, ami fáj,
Máig is védve tatárdúlt drága hazánknak ős mezejét.
Kik minket veszni kívántak, hosszú a lajstroma annak,
Gyűlölve távoli múltunk és jövőbe sugárzó hős szerepünk,
S ha kellett, hát ármánnyal megácsolt bitónkra rohantak,
Míg nékünk csak békénkért zihált kebelünk.

Gátunknak zúdulhat népeknek zajló tengere,
Magyarként embernek maradni, akkor is létünk lényege oly rég.
Hol szolgaként népünk hosszan szenvedett,
Lám, akkor is kedves otthonunk itt ez a hajlék.
Míg fölöttünk borongós bús magyar ég ragyog,
Torkunkból felbukik akkor is halkan a jajszó:
Keresztem hordozni, hogy magyar vagyok,

Te adtad nékem drága Istenem – oly jó.
Mert vagyunk mi Árpádok népének hű ivadékai,
Kárpátok láncának hős maradékai árván,
Radnótink tépett verstöredékei,
Husztunknak bús düledékei némán.
Úszunk mi árnak ellene – míg dús földünk másnak kellene –
S ha népeknek olvasztótégelye vár ránk,
De abroncsként védelmez nyelvünknek fegyvere,
S nem bukunk hitünknek nélküle gyáván.
Míg köröttünk felébred felejtés hazug mákonya
És nemzetek múltját zsibbasztó fegyvere győzi,
Addig a mi álmunk hőseink kései lábnyoma,
És versben a méz meg az áfonya őrzi.

Mégis, ha most csak néma harangként kondul a lelkünk,
Míg csúf eke szántaná drága hazánknak szívét már,
S nem csak elorzott, ős gyepűjét,
Akkor nemzetünk múltba bezárva várja a végünk,
S itt ez a hajlék nékünk már nem menedék.
Emeljük szavunkat, s karunkat magunkat védeni hát!
Magasba emelve máig megőrzött drága hazát.
Az égre tekintve, lélekkel, szívvel összekarolva,
Ölelve magunkhoz a velünk sírót és együtt nevetőt,
Mint ahogy láttunk már futni labancot,
Ha ragadtunk rajta grabancot,
Örömmel hagyjuk messze szaladni az árulót, bajkeverőt.

Könyörgünk Istenünk, szívünket emelve hozzád:
Adj hitet népünknek nevedet imádni még!
És jöjjön bár újra a rablánc vagy kósza tatárhad,
Korcs eszme, torz hit és szellemiség,
Add nekünk jussként hűséggel védni hazánkat,
S Te légy a harcunkban mindvégig erős menedék,
Légy velünk hűséggel, ha jő nyomorúság
És lássad: nemzetünk magában őrizve isteni képed,
Ha kell, hát szenvedve hazáért, s nevedért,
Hálával szívében, Téged örökre, zengve dicsér.