Innét a minden élők útjának égi lépcsejétől,
De messzi túl a gyermekkor játszi óperenciáján,
Kertünknek kedves kis zugában megállok,
S nézem – fejem a tavaszi ég felé emelve –
Hogy zúgó, bús harang imája miképpen úszik
A felhőknek fénylő hegygerincén
Az örökkévalóság felé.
A másodperc köröttem böjti szél dallamára nyargal,
A szél csitul, s véle tán az idő is megáll.
S én itt állok, egy a milliónyi közül,
Vén vándor, megpihenve, ím, e szentelt pillanatban.
És hiszem, ha indulok, terhem újra vállra vetve
Lábam már hazafelé lépdel.
S ha utamat róva derűvel előre tekintek,
Szemem nem téveszti el már a fénylő hegygerincet.
S ha egyszer majd túlnan megfújják az égi trombitát,
Újra csak ott leszek, hol eddig is lehettem,
Az idők örök Urának tenyerén.
Szél fú már újra és kertünkben gerlice hangja dalol.