fokozatos- mérhetetlen lájkokban felvillanó reménysugarak 
a szemeid-lángcsóva nélküli feketesége vonzana és taszítana
paradox módon ráfesti lelkemre apró lélekrezdüléseid
mondanám, hogy egy húron pendülünk, de némán szól a hegedű
elszakadnak a felfeszülő fémszálak és szívemet hasítják kétfelé
lassan, könyörtelenül.

beleroskadva végtelen világrengető tetszések-imitációkba
hajcsavarások, szavak, mondatok, sokatmondónak hitt pillantások
zavarják össze-vissza-szét viharos tengeremnek
lágyan hullámzó ködös felszínét. ringva, dúdolva, rezgőn andalog a dallam
keresztülcikáz létemen és szimbiózisunkban meghátrál az értelem
gyorsan, kíméletlenül.

a reményt szólítgatva szorongatva ölelem magam kék-zöld-foltig
esélyt adna a lehetőség, de rámtekint s nevetve dislájkokat kacag
fel levegőbe-maróan keserűen, savanykásan
mobilom felszínét simogatom, ál-kapcsolatok villognak ál-üzenetekkel
ostromol a kijelző, csoportok, twitter, szülinapok, értesítések
viszonzatlanul, édesen

hevernek szanaszét mint meztelen ruhadarabok a kanapén
ha éjszakánként felsejlene gyöngytested titka, s lehullna poraimba
végtelen magányom vámpírszívta vérivadéka
kilökném a pusztaságba, lélegezni, élni, bűnözni, hazudni
megszülném magamból kikacsintó lélekszennyeseim s
tisztára sikálnám a világra lopott rongyaim
szorgalmasan, unhatatlanul.

dübörög bennem a vágy villamosa, zörög, kattog
talán egyszer ebbe bele is halok.
időtlenül mocorog bennem a hónapok villám-vonata 
sorompó ide vagy oda
nem számít már, nincs algebra, egyenlet, logaritmus
mely megoldaná bennem önmagát.

2016. január 19.