Kék kabátjában röpül felém 
az idő letehetetlen széldzsekije
vörös rózsát szorongat tövis nélküli keze
szíve hevesebben reszket érintésemre
mint húrok, melyek vonó által szólalnak meg
eljátszva életek melankolikus melódiáit.

Lelkét simogatom, egyre szorosabban tartom
karjaimban mert félek, soha többé nem jön vissza,
lehozom a csillagokat is az égről, de ragyogásuk elvakít,
fénylő szemeiben nem látom 
„vak dióként dióban zárva”
az elutasítás rózsákon fakadt töviseit.

Aztán egy nap észreveszem, hogy akit ölelek  már nincs,
csak a kabát maradt, rajta az egy szál vörös rózsa
tövisek nélkül, elszáradva, széttörve, leveleit megrágta
 lehetetlenül, édesen, mit sem sejtve a
selyemhernyójelmezbe öltöztetett élet.

(pár lélekdarab és rongyokba csomagolt
emlékfoszlányok maradtak csak
ringató bölcsőnek a szívemen)

2017. február 16.