Elindulok. Hátizsák, benne víz, szendvics, telefon, fényképezőgép, toll és papír. Az utóbbi a szükségletek miatt is. A Csuklya felé indulok. Szárad az út, lassan a barázdák is a régi kerékvágásba illeszkednek, követem a nyomokat. Valameddig ismerem a helyet, gyakran járok erre, itt szoktam a szőlőt kötni. A drága szőlőnket, hogy egyem a húsát! Odaérek és diktafon funkcióval látom el a telomat. Bekapcsolom. Az első sorhoz fordulok.

–  Hogy érzi magát?

– Elég cudar a helyzet hölgyem, vagy hatszor felkötöttek bennünket,( a többi három sor nevében is beszélhetek) de az utóbbi alkalmak inkább csúnya megcsonkításba fulladtak. Nem is értem az egészet, én nem ártottam senkinek sem, ők meg ezt teszik velem. Ráadásul, amikor jött a kánikula, leégette fejlődő szőlőszemecskéimet a nap, mindez azért, mert úgy megkaszaboltak. 

Szerencse, hogy napszemüvegben vagyok, az interjút megköszönve továbbhaladok. A másik dűlőn szemben, haldokló tengeriföldet látok, kérdezem misling uraságtól mi újság errefelé: – Jaj lelkem, bizony rossz idők járnak, eszi hajtásunkat az őz, s hetente kétszer jön a gazda, métereket kivág a családomból, egymásra rakja a fiaimat, aztán összekötözi őket. Általában harminc csomót visz el innen, felpakolja a lószekérre, és még csak meg sem látja itt hajladozó könnyeimet. Lassan engem is elvisz a halál és a tehenek gyomrában leszek kérődző alapanyagmáz. 

  Próbálom nyugtatni, de sikertelenül. Otthagyom, hadd gyászoljon inkább egyedül. Mindenkinek megvan a sorsa. Az övé ez, de lelkismeretfurdalásom azért nem csepp. Merre menjek tovább? Visszafelé haladok, lássuk a Szakarinát! Napraföldek jönnek elém és panaszkodnak: – Látod ezt a fejet öcsém? Belőlünk sem lesz normális napra. Én meg azt mondogatom nekik, hogy: no para. Akad azért egy-két szépen fejlődő földrészlet, érdeklődőm, mikor várják újjászületésüket, de azok is lehajtott fejjel sírnak-rínak: eszi őket a seregélyhad. Ennek aztán fele sem tréfa, gondoltam, mi marad akkor a szegény gazdáknak!  Vidámabb helyzet más határrészen sem talál rám, vagy talán nekem nincs jól működő antennám, mi felmérné a realitást. Sokáig megyek, nem állok meg, és már a következő sivár képet nézem. Learatták a búzát, de a szalmaszál még jó időre vár. Két hétig esett, és átnedvesedett minden, ami parlagon hevert. Búzaszalma drága, mikor leszel a csűrben, kérdem én: Ő meg szomorúan hallgat. A csend beszél. Amott egy lucernaföld. Hasonló cipőben, abból már takarmány jó biztos nem lesz. A gazda kénytelen onnan eltakarítani a szálakat, lazán vagy bálában pótkocsira rakni, hazaszállítani és keserves munkával mégis elspájzolni. Oszt majd nem tejel a tehén, mert nem jó neki a penészes förmedvény, vagy alomnak a nedves szalma, sztrájkba fog az eszemadta. Persze lázadhatna itt minden és mindenki a fűszáltól kezdve a miniszterekig. Mindezek előtt azonban hadd lázadjak fel én a biciklim ellen: lelökte a láncot, s mégcsak nem is jelzett. Ott állva a semmi közepén, gyalog indulok el és csodálkozom, hogy a sok panaszhangot nem hallom füleimben. Elveszek a határban és lefotózom a síró kukoricákat. Hazaérek, mocskosan és mégis vidáman. Tele van a táskám élménnyel, szívem izgatottsággal. Mesélek. Aztán újranézem a képeket. A növények mosolyognak, ez nem lehet. Pedig tisztán látszik, hogy a felém forduló napraforgó nevet és a tengiri is megszépült bizony. Virtuális világban élünk, így elhiszem, hogy a határ tényleg boldog.