Elza már túl volt a húszon. Tíz éves korában tanult meg hegedülni, s az élete értelmévé magasodott a hangszer. Egy baj volt csupán; nem volt az övé. Pedig mennyire szerette volna birtokolni, magáévá tenni, s nem engedni el többé sohasem. Nem lazítani a húrokon, közben pedig gipszformába önteni a megelevenedő hegedűtestet, amint játszik rajta. 

Kölcsönhangszer volt. Elza tudta. Mindig, hogy hazudtak neki, ez a szépség nem lehet az övé. Ilyen csodák nem léteznek. A szerelem is pontosan ilyen gyászruhát húz magára. Megérinted, aztán kiderül, hogy más már bilincsbe verte a szívét. – gondolta. Vivaldit hallgatott. A Négy Évszak telét, mi lágy hópihével takarta be lelkét, s ez a hideg természet, a jégkristályos érzület, ez a jeges barlang volt az ő menedékhelye. A Tél zenéje. Ilyenkor bőrén érezte a borzongást, amint villámszerűen átfut rajta, majd körkörös mozdulatokat tesz a gyönyörűség bent, a szíve közepében. El kellett játszania. Ihletet kapott hozzá. A sarok felé pillantott. A piros burokba építkező tok állt ott teljes méltóságában, mintegy dacolva a sehová nem tartozás érzésével. Elza felvette, kicsomagolta, üde csókot lehelt fatestére, megnézte a húrokat, aztán, ha lelkének apró rezdülései megmoccantották a húrok adta keménységet, behangolta. A vonó következett. Feltekerte; ne legyen túl erős, se túl lágy, hogy amolyan arany középutas valóságban foghassa a kezébe. A kötelező gyanta is megvolt. Párszor végigzongorázott a lószőrök fehér szárazságán, s készen állt a nagy feladatra. Jobb kezében a vonó, bal kezében a hegedűtest. S ez a két elveszett objektum, a vonó és a hangszer, olyan türelmetlenül várta, hogy egy végső Elza által kiváltott coitusban egyesüljenek, hogy a lány bőrén érezte a vágyakat.  Ha tudták volna – gondolta – hogy ez az utolsó! 

Félve érintette meg a húrokat, így aztán a kezén végigfutó remegés vibrációvá reinkarnálta a hangokat, melyek úgy szóltak, hogy belesajdult minden porcikája. Miért? Miért nem lehet az övé? Egyszer, amit szeret. Túl nagy kérés volt ez. Vissza kell adnia a hangszert. Ő csak az időt vesztegeti. Már túl „öreg” ehhez. Le van rendezve a dolog. Be kell fejeznie az egyetemet. De aztán, ha kereső ember lesz, vesz egy hegedűt, igen. Egy gyönyörűszép hangszert, ami csakis az ő tulajdonában lesz. Kettejük feloldhatatlan idegenség-magányát fogja megoldani. Megszüli a pénzből a predesztinált összhangot. Akkor majd élhet. S Elza csak játszott-játszott, szeméből patakzottak a könnyek, már nem látott a tekintete elé hulló vízeséstől, a hangszer is megfázott a rázúduló nedves hullámoktól. Köhögni kezdett. Berekedt. A hang érdesen nyilallt ki testéből. Elza nem hallotta. Csak a fájdalmával törődött. Egoista színeket öltött magára. A hangok csak fulladoztak, mígnem egyszer elszakadt az egyik húr. Elza meglepődött, de bánatából ez sem mozdította ki. Játszott a többi három húron. S olyan vad szenvedéllyel húzta a vonót, s rakta oda nyomatékkal az ujjait, hogy lassan érezte, összeroppan súlya alatt a kölcsönhangszer dereka. A hegedű már minden reumás panaszt el tudott volna dúdolni, de Elza nem hallotta. Az elveszíteni készült hegedű miatti fájdalom a visszájára fordult. Nem érdekelte a lányt már semmi, csak az, hogy az övé maradjon. Őrültként szorongatta a hegedűt, s gyilkos játékával összeroppantotta. A hangszer megkönnyebbült; ez hát a halál, s mosolyogva szálltak fel dúr-mollhangjai a mennybe. 

Elza felébredt a gonosz kábulatból, amint kezében látta nemhegedűjét. A lelke még ott reszketett, hallatva az utolsó meggyötört hangokat magából, de már az ég felől visszhangzottak Vivaldi megbetegedő hangjai. 

A lány állt némán, kezében a törött hegedű, s azt gondolta, hogy most már az övé. Halottan a birtokába mászott a vágyott tárgy. Eltemeti, s minden nap megöntözi a sírját. Talán egyszer kinő belőle a fa, amiből új élet faragható. Adós lesz az árával, de keményen dolgozik, s kifizeti. Most kezdett el könnyezni újra. Megtört. Ezután nem akar hegedűt. Nem érdemelné meg. Megölte őt. Nem vette észre, hogy beteg, hogy a coitus erőszakká fajult, s ő ebben nem hozhatott létre egy sajáthegedűt. Letakarította a testről a szétszakadt húrokat, összeillesztette a darabokat, beletette óvatosan a tokba, s rácsukta a  koporsófedőt. A piros burok újra a sarokban állt, csak benne már egy elpusztult szépség könyörgött a feltámasztásért. Elza eltemette a lelkének egyik darabját. Bolond lány. Illúziókban él- gondolta a halott, mindent látó, halló hegedű. 

A lány soha többé nem játszott. Meghalt ő is. Eltemette saját lelkét is. Kiáshatatlan volt. 

A hegedűt évtizedek múlva keresték csak a zeneiskolában. Akkor fedezték fel, hogy hiányzik. Elza a földben, a hegedűtok a padláson. Visszakapták a kincset. Ránéztek, megsiratták, s elvitték őt egy orvoshoz, aki képes feltámasztani a hangszereket. Két hét múlva élt. Új húrokkal, összeragasztott testtel, megvásárolt lélekkel. Egy idegen kislány próbált rajta játszani. Két évig voltak együtt. Az idegen feladta. Ő pedig örök vándorként járkált a zeneszerető kezek közt. Senki sem tudta, hogy halott lelke ottmaradt egy rég eltemetett lélekben; Elzában.