Az, hogy volt egy életem 

Az, hogy volt nyaram 66, – már biztos. 
Az, hogy volt ugyanannyi őszöm, – az is biztos. 
Az, hogy volt telem, még csak félig, – az is biztos. 
Az, hogy lesz-e tavaszom, – már nem olyan biztos. 
Az, hogy van fejem fölött hajlék, – most még biztos. 
Az, hogy volt eddig mit ennem, – látod, az is biztos. 
Az, hogy volt ruhám, mit felvettem, – látod, az is biztos. 
Az, hogy van, volt, lesz, él, létezik, – ez nem mind biztos. 
Az, hogy elszálltak a küzdelmes évek, – na az biztos. 
Az, hogy lesz-e valaha gondtalan, boldog életem, – na, az nem biztos.
Az, hogy volt-e álmom, – az is biztos. 
Az, hogy van-e álmom, – azért is biztos!…
Az, hogy lesz – álmom, – az is biztos.
Az, hogy él – e álmom, – az is biztos. 
Az, hogy létezem – e, mire megvalósul, bízom, így – az is biztos.
Az, hogy áldott napfény úgy süt rám, mint a gazdagokra, – az is biztos. 
Az, hogy se házam, se mezőm, se másféle jószágom nincsen, – az is biztos.
Az, hogy – e földről az örök hazába senki nem visz el semmit, – az is biztos. 
Az, hogy nem mindenki így él, na, – az is biztos. 
Az, hogy a „gonosz uralta” földön mindig lesz kizsákmányoló, – az is biztos. 
Az, hogy aki megszületett, annak meg kell halnia, – na, az az egy biztos. 
Az, hogy még te sem vagy örök életű itt a földön, – az is biztos. 
Az, hogy ezt az örökéletet „odafent” nem mindenki hiszi, – az is biztos. 
Az, hogy azt szeretném, hogy béke legyen e honban, – az is biztos.
Az, hogy mindent megteszek, amit tudok, – na, az az egy is biztos!…
Az, hogy minden elmúlik egyszer, jó is, rossz is, – az is biztos.
Az, hogy ezen „gondolatok fényében” megváltozol, – az is biztos.

* * * * *

 Ha Istent vágyol, jöjj a falumba!”

    Tanka János Jöjj a falumba

Megjelent a Derecskei Hírek 2015. májusi számában. 

    Nagy leckét kaptunk Teremtőnktől – Rajtad is múlik hogyan vizsgázunk! A derecskei katolikusok „Adventje” most jött el. Nagy bizakodással – bizalommal nézünk a következő napok elé. Az elmúlt időszakban, két lelkipásztorunktól vettünk végső búcsút. 

Most az Egyházközségünk valamennyi hívéhez közvetítem az „Óhajt”. 

Ha visszatérnének a régi szokásaikhoz, – „a Szentmisék látogatásához”, és hoznák magukkal a felcseperedett „Családtagjaikat” is, nagy esélyünk lenne rá, hogy 2015. augusztus 1-től újra lenne állandó Plébánosunk, – nem csak a Vasárnapokra, de a hétköznapokra is! 

    Jelenleg Dr. Lipták József plébános – esperes vállalta fel „kicsiny közösségünket”. – Nagy odaadással végzi a „Hagyaték”, vagyis a mi lelki gondozásunkat. Hajdúszoboszlóról utazik át, vasár – és ünnepnapokon. Ezt a szolgálatot Ranyhóczki János atya halálakor kapta. 

    Derecskének mindig volt katolikus papja, volt hova betérni, a most árván álló plébániára, ha a „lélek” megfáradt, házasság, születés, haláleset, hittanórák után. 

    Templomunk kis „szíve” a harang, hív mindenkit és egy „Új pásztort” állandó itt tartózkodásra, hogy szét ne széledjünk és Tanka János költő szavaival szóljon hozzánk: 

„Hozok tinéktek reménységet 
amelyből új élet fakad, 
csak keressétek az utat a 
betlehemi csillag alatt.” 
    (Karácsony előtt) 

Háromszáz éve visszatért a katolikus újjászületés Debrecenbe, Csáky Imre bíboros püspöknek köszönhetően. 

Mi is had ünnepeljünk!… Ne maradjon el a katarzis! 

* * * * *

Véget ért egy Művész „Keresztútja” 

Gyászol most a Kurucz Imre családja, 
Bánatot hozott Virágvasárnapja. 
Teremtője visszahívta a szobrászt, 
Itt hagyta; vésőt, s kalapácsot… 
Hálával is csak alkotott, könyvrügyeket teremtve, 
Szemekből nyíló „Könnyvirágot” érlelve. 
Igaz, ez mulandó, mint annyi más, 
De mindenki szemében ott a forrás 
Akkor fakad, ha a szív tele, 
A könny megered, s a bánat múlik vele. 
Maradandó alkotás ez is, 
Ugye, már rájöttél Te is? 
Végső búcsút vett a „Művészvilág” sokasága, 
Tamus István volt nekik tolmácsa. 
Határon túlra is eljutott a híre, 
Tőkés László is jött –, mint Híve. 
Beszédbe elegyedtem vele – tévéből ismerve, 
Már mint részemről – „régi ismerőse”
A koporsót – Nagycsütörtökön – sírba ereszték… 
Berettyóújfalu földje lett végső menedék… 
A koszorúk s virágok a síron – elhervadának, 
A kőszobrok, plasztikák megmaradnak… 
Az évek elszállhatnak, mint mindig, 
A „Könnyvirágok” meg – csak nyílnak – nyílnak, a „Végtelenségig”… 

* * * * *

 Rekviem a bátyámért 

Én még azt hittem, hogy van „Időd” 
Elhitetted a környezeteddel, – hogy van „Időd”, 
És én meg reméltem, – hogy van „Időd”. 
„Betegek szentsége” – így maradt, … – hogy van „Időd”. 
Úgy aludtál el végleg, hogy: – van „Időd”. 
Te hitted és remélted, hogy – van „Időd”, 
Elaltattad az elméd, hogy: – van „Időd”. 
Valami még derengett, hogy: – van „Időd”? 
Válasz már nem érkezett, hogy: – „Nincs Időd”! 
Mikor már nem ismertél fel, – átvillant, hogy:- nincs „Időd”? 
Úgy jöttem el ágyad mellől, hogy – nincs „Időd”… 
Négy nap telt el csak, – hajnalban kiderült, hogy – nincs „Időd”. 
Telefoncsörgés, – „Gábor nincs többé”, – valóság lett, hogy nincs „Időd”. 
Porhüvelyed Derecske földjébe lett „beszentelve”, – hogy volt „Időd”…
Még valaki beszélt rólad, – virággal illeti sírodat, – hogy volt „Időd”… 
Neved felemlegetik, – ivadékaid, – „Lám”, – hogy volt „Időd” … 
„Én bátyám”, – most nyugtázom sajgó szívvel, – hogy volt „Időd” … 

* * * * *

 Szeptemberi est 

Eljött az est, s a nap nyugovóra tér, 
Feljött a hold, ragyog, mint egy aranytányér, 
Keresztespók az ereszcsatorna alatt 
Lesi áldozatát, s lecsap egy pillanat alatt. 
A békák már nem brekegnek, hűvös van, 
Bebújtak a föld mélyébe mind gondosan. 
Hűvös szellő borzongatja a rózsabokor ágait. 
Ilyenkor lehullik egy szirom, elhagyja társait. 
Hol van az egy hónappal ezelőtti hőség? 
Most egy kicsi jó volna belőle még. 
Szedek is egy csokor kaktuszdáliát azon minutomban, 
Meg ne fázzon és le ne hulljon az alomba. 

* * * * *

 Orgona illat

Orgona illat lengi be a szobámat, 
Asztal közepén van egy csokor a vázában. 
Ez az illat bódító és kellemes, 
Ez idézi gyermekkori életem. 
Ez volt az első virágillat, melyet éreztem, 
Évek során, ez virágzott nálunk édesen. 
Két fa állt az udvaron, mint egy pár, 
Egyike volt a fiú, másik a lány. 
A lány fehér volt, és rózsás a szirma, 
A fiú bordó volt, és még dúsabb a szirma.
Szép pár volt ez, míg ki nem száradt, 
Mert a gyermekhad hintát kötött rája, 
Nyikorgott a két fa, s letört sebzett ága. 
Ők még nem tudták, hogy nem messze halála. 
Ezen orgona fák után vágyom mindig, 
Mely azóta soha nem virágzik. 
Rég kiszáradt, még ott gyermekkoromban, 
A Nádasdy utcában, a régi otthonban. 
Gyermekéveim ott suhantak mind el 
Jaj, de régen volt, több, mint tizenhét év telt el. 
Sóvárgok a sok játszótárs után, 
S a régi szomszédok lassan kihalnak már. 
Orgona fára szert azóta nem tettem, 
Majd otthonom, ha lesz, saját énnekem, 
Ott orgona fák virulnak majd énnekem. 
Illatuk tavasszal majd a levegőt tölti be, 
S minden évben gyermekkorom idézői ők lesznek. 
Most, e pár szál halványlila orgona 
Késztetett, hogy e pár sort megírjam. 

* * * * *

Szilveszteri vers 

Szikrázó hópihék hullanak alá 
az élesen világító neon fényében. 
Lábunk alatt süpped a hószőnyeg, 
s ez a nyom hazáig elkísér az éjben. 
Szilveszter éjszakája, új év első napja, 
e kettő összeolvad gondolatomban. 
Mi marad hátra? – S mi kezdődik? 
Előbbire tudom a választ, 
De az utóbbi számomra is talány. 
Hogy mi lesz? Hogy mi vár? 
Eltelt tíz esztendő, s kilenc éves a fiam. 
Sírtam már eleget, de örülnöm még nem szabad. 
Házasságom megfeneklett, amiről én nem tehetek. 
Szeretőm még nem volt soha, ez nem lehetett oka. 
Ezen gondolkodom, és fiam nyomát követem
a hóban, de már hazaértünk, vége az útnak. 

…………………………………….

 Szántóné Varga Piroska írása elhangzott Miskolcon 2015. január 7-én a Minorita templomban Spillinger Ferenc atya, c. kanonok, ny. plébános búcsúztatásakor

„Feri atya” – „A fáklya másoknak világít, s Önmagát emészti el.” – Wass Albert 

Emlékezünk és búcsúzunk 
Spillinger Ferenc István atyától, 
a derecskei hívek és akik ismerték. 

Véget ért „Feri atya” „Adventje”, – visszatért Teremtőjéhez…

„Istenről tisztelettel szólj, felebarátodról úgy, 
ahogy magadról szeretnél hallani, magadról 
vagy alázatosan, vagy sehogy.” 

Bonsco Szent János idézete 

    „Feri atya” 23 évet töltött Derecskén felvállalva a mi kis közösségünk lelkigondozását – életét vezetve. Ha kellett keresztelt, – ha kellett, temetett, – ha kellett, összeadta a házasulandókat. Sok elsőáldozót és bérmálkozót indított el a hit útján. Lejárt házakhoz, – gyóntatni, áldoztatni az arra rászorulókat. Elég volt egy telefon, és már ment is feladni az „utolsó kenetet”, a betegek szentségét, és egyben vigaszt nyújtott az éppen megfáradt családtagnak is, – még ha az Új Ember újságot vitte is el… Tudta, azért nem volt vasárnap a Szentmisén, és hozta el, mert beteget ápolt…  Megkérdezte: tudtam segíteni? – A lélek egyből könnyebb lett… 

Még néha látni véljük, amint Húsvét előtt járja velünk a „keresztúti ájtatosságot” – már akkor a saját „keresztútját” is járta nagy átéléssel. Vagy amint városunk utcáján szerényen áthalad, végezni napi teendőit. Amilyen volt jövetele, olyan diszkrét volt elköltözése is, átadva híveit a soron következő lelkipásztornak. Nagy űrt hagyott maga után. Nem csak a katolikusok, hanem a város valamennyi lakosa is ismerte és meghívta rendezvényeire. Amikor tudott, részt vett a Szent István napi kenyérszentelésen, Adventi Kézműves Kiállításon, a Tájházban lévő rendezvényen, és sok más eseményen. Más felekezetek meghívásának is eleget tett. 

    „A keresztet válladról levenni csak annak van joga, aki azt adta.” – írja a Szenvedők és Vigasztaló és felbátorító könyvecskéje 1918-ban. „Feri atya” válláról már levette, s „Ő” letette a „Hit pajzsát” a nemtelen támadókkal szemben is. 

    Ég Önnel, Feri atya! Ég Önnel Krisztus katonája. Majd találkozunk, ha a mi földi zarándok utunk is véget ér… Ég Önnel… 

* * * * *

„Megszülettem, hogy hitem lehessen.
Megszülettem, hogy hazám lehessen.
Hogy ne hazudjak, hogy tudjam, mi a bűn, s az erény.
Legyek bár koldus vagy király, oly mindegy, csak ember legyek” 

            /S. Nagy István, Máté Péter/ 

Hogy volt a születésem? 

    Kezdem azzal, hogy kenyérsütő nap volt. A bátyám Gábor már 15 hónapot betöltötte, mivel 1950. július 16-án született. 

    Az anyukám korán reggel bedagasztotta a kenyeret, és úgy délfele mikor a kemencét befűtötte, kiszakította a kenyeret és cipót is sütött. Azt egy órás sülés után kivette és mézzel, még azon melegen etette Gáborral. Ezután jött a délutáni alvás ideje, és ő is ledőlt Gáborral. Egyszer csak elkezdett a hasa fájni… Azt gondolta, hogy az a meleg mézes cipó megcsikarta. De csak nem akart elmúlni. Ezért átszólt a szomszédba Veres Imrénének: 

– Hallod Rózsika! Szóljon már valaki a bábának, mert ez már nem a mézes cipó! – Hogy ki ment az Erdei bábanénihez, azt nem tudom. Úgy szól a „rege”, hogy fél ötre délután már meg is születtem, 1951. november 10-én, szombaton. 

– Nincs semmi baja a kislánynak, csak egy anyajegye, vagyis „tűzfolt” van a bal halántékán, de sebaj Vargáné, „kendő alá esik”. – Na, amennyi kendőt én hordtam! Sálat és sapkát igen. A hajam szép aranyszőke lett és göndör. Egy barna mintás muszlinkendővel kötötte be a fejemet édesanyám – akkor még karon-ülő voltam -, és kint beszélgettek az utcán a szomszédokkal. 

– Fiam, – így mesélte édesanyám – odajött Veres Imre bátyád és azt mondta: Amúgy is szép, szőke göndör-hajú, és még ezzel a barna mintás kendővel meg is bolondítja. 

    Igen, volt rá érzéke, mert játszott a színjátszókörben is, tudta mi a szép… Ennyi dicséretet kaptam talán összesen az anyukámtól életemben, ezt dédelgettem eddig magamban. Utánam 19 hónapra 1953. május 30-án megszületett Mária, 21 hónapra utána Kati húgom 1955. április 19-én. Nos, volt kire szétosztani és megosztani a dicséreteit. 

Önbizalom-hiányos lettem. Én csak úgy elvoltam az egy fiú és utánam a két lány között. Három és fél évesen kikerültem a tanyára Kati születésekor őszig, majd hat évesen tavasztól őszig szintén a Pásku nagyszülőkkel éltem a tanyán. 

    Hónapok estek ki a testvéreimmel közös élményből. Az egészséges „farkastörvényt” nem tudtam megtanulni a többiekkel szemben. Nem mertem harcolni, nehogy megint kivessen a család. 

Hogy korai gyermekkorom emlékei milyen nyomot hagytak bennem, arra ők nem gondoltak…

* * * * *

Ha Istent vágyol, jöjj a falumba!”

    Tanka János Jöjj a falumba

Megjelent a Derecskei Hírek 2015. májusi számában. 

    Nagy leckét kaptunk Teremtőnktől – Rajtad is múlik hogyan vizsgázunk! A derecskei katolikusok „Adventje” most jött el. Nagy bizakodással – bizalommal nézünk a következő napok elé. Az elmúlt időszakban, két lelkipásztorunktól vettünk végső búcsút. 

Most az Egyházközségünk valamennyi hívéhez közvetítem az „Óhajt”. 

Ha visszatérnének a régi szokásaikhoz, – „a Szentmisék látogatásához”, és hoznák magukkal a felcseperedett „Családtagjaikat” is, nagy esélyünk lenne rá, hogy 2015. augusztus 1-től újra lenne állandó Plébánosunk, – nem csak a Vasárnapokra, de a hétköznapokra is! 

    Jelenleg Dr. Lipták József plébános – esperes vállalta fel „kicsiny közösségünket”. – Nagy odaadással végzi a „Hagyaték”, vagyis a mi lelki gondozásunkat. Hajdúszoboszlóról utazik át, vasár – és ünnepnapokon. Ezt a szolgálatot Ranyhóczki János atya halálakor kapta. 

    Derecskének mindig volt katolikus papja, volt hova betérni, a most árván álló plébániára, ha a „lélek” megfáradt, házasság, születés, haláleset, hittanórák után. 

    Templomunk kis „szíve” a harang, hív mindenkit és egy „Új pásztort” állandó itt tartózkodásra, hogy szét ne széledjünk és Tanka János költő szavaival szóljon hozzánk: 

„Hozok tinéktek reménységet 

amelyből új élet fakad, 

csak keressétek az utat a 

betlehemi csillag alatt.” 

    (Karácsony előtt) 

Háromszáz éve visszatért a katolikus újjászületés Debrecenbe, Csáky Imre bíboros püspöknek köszönhetően. 

Mi is had ünnepeljünk!… Ne maradjon el a katarzis! 

* * * * *

 Eggyel megint kevesebben vagyunk 

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

        Gerő István szomszéd emlékére. 

Ugye, így írta Petőfi Sándor Koltón 1847 szeptemberében. Milyen találó és igaz. 2020 március 15-e  vasárnap. Még a vízöntő jegyében elhullt egy virág, ki a virágot nagyon kedvelte, művelte. 

    Egyedül a krónikus osztályon iramlott el a 91 éves földi élete. Negyven napot küzdött összesen: maradjon, vagy menjen örökre? 

    Elfáradt a teste, lelke, és elméje kereste: kik ezek körülötte? Egyszer megszólalt, amikor „párja” kérdezte: mit álmodtál? Álmodtál? – nehezen jött válasz: 

– Igen. Sokan néztek be az ablakon, meg a halál.

Beletörődött mindenbe. Szemöldökét felhúzta, mint aki kérdez, de a hangja már gyenge volt, mint a cérnaszál. Még markolta a takaróját, mint kis csecsemő, csak Ő fogyó erővel, s koordinálatlan mozgása mutatta, míly esendő… hagyjuk őt megértő szívvel. 

Negyven napig bolyongott, mint Jézus a pusztában. 

Tanultunk még több empátiát a kiszolgáltatottakra ránézve… 

Március 15! Végleges szabadság lett néki, itt hagyta a földi létét. Kiszökött az öröklétbe, itt hagyta a törvényeket. Hogy felfogta-e a koronavírus miatti tilalmakat, már nem tudjuk meg… Azért maradtak el az ismerősnek vélt arcok, hangok így szűntek meg…

    Magára maradt. Fejében mi játszódott le? Sírhatnékja támad az embernek… Ne ily halált haljak, Istenem! … Pista Papó! Emlékeink holtunkig őriznek… 

* * * * *

 Kató néni elmentél 

    Kató néni elmentél, de még nem örökre.. Egy hete közölted, hogy: Pista bácsi elment a mennyekbe. Hogy mi mikor következünk, nem tudhatjuk, ugye? Megyek most már a fiaimhoz, a helyemre, Soltvadkertre. 

    Összepakoltad a cók-mókodat Kató néni, útra készen. Ez még földi út lesz, kedden indulsz négy keréken. 

    A fáskamrában fát vágtam épp, ahogy szoktam, ott ért a hír, és a favágást is abbahagytam. Imáimat a Jó Isten meghallgatta, nem szenved a „Magja”. 

 A tűzifát az emeletre nyomban hoztam nagy szuszogva. Szentelt gyertyát fogva Kató nénihez siettem azon nyomban. 

– Imádkozzuk el a Miatyánkot Pistáért. – Kató néni mondta.

Meggyújtottuk a gyertyát egy pohárba téve a konyhában, s beszélgetve, Őt felemlegetve… elengedtük őt azon nyomban. 

    Ez vasárnap volt, március 15-én. Jött hétfő s kedden elmentél. Verőfényben úszott az egész nap, újra csak két fiadé lettél… Elhagytad a szülőfalut. Isten tudja, eljössz-e még? Volt itt neked 83 év, ebből az udvarunkban csak öt év – míly veszteség… 

Megint eltűnt valaki az életemből, de szerencsére nem az elmémből. Ott próbálom kitölteni az űrt, az emlékekkel. Legyen elég a veszteségből! 

    Öt nap telt csak el, de az emlékek rohamszerűen lepnek meg… A sorsodat töltöd csak be, Kató néni! – az elmém értse meg! 

* * * * *

Tapasztalatok a „Népkonyhán” 

    Visszatekintés 

Véletlenül csöppentem e „nagydarálóba” bele, 
A teremtő úgy hozta, hogy kóstoljak bele…
Megaláztam magam, mint annyi más, 
Ott a szemekbe nézni nagy kihívás. 
Van ki háborog, a tolakodóval fordul szembe 
Mert magával is békétlen, – jutott eszembe. 
Még nincs háború, … jaj, akkor mi lenne? 
Vér folyna ott az „egytál ételen”, s akkor nem enne. 
Meg is jegyezte egy mézes – mázos emberke: 
Úgy vágnám orrba a merőkanállal, hogy fröcskölne vére! 
Ha én osztanám és beszólna nékem, 
Én dolgoztam ki ezt 89-ben, – ez rettentett engem! 
Nem félek én, a báránybőrbe bújt im elárulta , hogy farkas… 
Majd jött egy „osztó”, ő is leszidta a nyomorult népet, 
Nem a lelket gyógyította, inkább nagyobb sebet ejtett, mélyet…
Megalázott, lecsúszott, önhibájukon kívüli „szegények”! 
Jöttem, hogy megtapasztaljam, milyen a mélységtek, 
Van még ennél lejjebb? Tajszámos emberek! 
Most visszavonom adataimat… Isten veletek „Emberek”! 
Virrad már az „Éjféli napsütés” – ugye volt már? 
Csak nehogy késő legyen, – ugyanúgy már! 
„A történelem ismétli önmagát”, így szól a mondás. 
Tartsatok ki, „mert semmi sem örök a létben, csak a változás”! 

Derecske, 2020. 01. 21. kedd. 

* * * * *