Édesapám sokat mesélt nekem az életéről. A II. világháború idején történt meg vele, amikor még 20 éves volt. Mivel szívesen hallgattam, ő egyre többet és többet mesélt nekem. Ezek közül a történetek közül jegyeztem fel sokat. 

A II. -ik Világháború idején több megtörtént eseményt mondott el. Ekkor ő még húsz éves volt. 

 Varga Gábor nagyapám mellett volt juhász. Derecske határában a Nagy-szőlő mögött volt a hodályuk. A háború alatt is kint legeltetett az apukám, Varga Károly. Bátor, őszinte, nyílt ember volt. Látta, amint jönnek a csapatok; hol ilyen, hol olyan ruhások, és hirtelen eltűnnek a Kiserdő felé. Néha puskaropogás is hallatszott. Ötször cserélt gazdát az erdő, ha jól emlékszem az elmondottakra. Maradtak végül az orosz katonák. Odamerészkedtek a hodályhoz, de nem történt tettlegesség, sőt barátságosak és fáradtak voltak. Garabugyáltak valamit, majd tovább álltak. A pulikutya is folyton a nyáj mellett volt. Annyi ennivaló volt csak, ami a borjúbőrtarisznyában elfért és innivaló, így nem volt mit félteni. A kampó – ami elmaradhatatlan volt, az egyetlen védelem -, de erre sem volt szükség. Volt, hogy éjjel, a teliholdnál meglátta, hogy a 47-es úton Berettyóújfalu felől  meg- megvillan ütemesen hosszú sorban valami.

Mint minden pásztorembernek a nagy távolsághoz szokott szeme tisztán kivette, hogy német csapatok közelednek. A falu végén nemzetőrök voltak, figyelmeztette őket, hogy sokan jönnek és a rohamsisak csillog a fényben. Szóljanak, akinek kell, mert felesleges lenne az ellenállás, a harc. 

Így is történt, és így csak áthaladtak Derecskén. 

Ő visszament a nyájhoz és próbált a subáján pihenni a csillagos ég alatt.  

………………………………………………………………………………………………………………..

GYALOG A PULIVAL, terelve a jószágokat Debrecenbe 

Hogy, hogy nem, egyszer csak az indulásra kész oroszok apukámat keresték.

– Davaj, davaj! – sürgették, és ő csak nézett, vajon mit akarnak? Történt, hogy olyan embert kerestek, aki ért a tereléshez. Valaki Őt ajánlotta.

Kézzel – lábbal elmagyarázták, hogy: davaj Debrecen! Mindenképpen ki akart bújni a „megbízatás” alól – de sehogy sem tudott -, főleg mikor meglátta, hogy nem csak birkákat, de más lábas nagy jószágot kell együtt terelni. No, Kari, most vedd elő a tudományod – gondolta, de elindult. Nyakába akasztotta a borjúbőr tarisznyát, benne a pásztorember eledelével, italával, magához füttyentette a kutyáját és irány a Debrecen fele vezető út. Persze kísérték az oroszok. 

A 47-es út mellett jó mély árok volt. Rájuk sötétedett, de őt az ébersége nem hagyta el. Hogy kéne megszökni? Ez járt az eszébe. Az emberek elaludtak, az állatok is lepihentek. Halkan füttyentett a pulinak, és az követte. Lassan araszolt visszafele az út menti árokban a sötétben. Valaki észrevette és a rászegezett fegyver kíséretében visszakísérték. Nem bántották, csak megértették vele, hogy ha betereli az állatokat

Debrecenbe, visszajöhet. Tudták, nincs ember a környéken, akivel ezt véghez tudják vitetni. Derecskén ezt elmondták nekik. Nem is próbálkozott az éj folyamán, hogy hazatérjen. 

Hogy míly módon érkeztek meg, és hova kellett terelni a jószágokat, ezt homály fedi. Szavukat betartották, mert valóban útjára bocsájtották. Hogy haza is gyalog jött-e? Azt már nem tudom, nem kérdeztem, mert átváltott a következő történetre, amely arról szól, hogy majdnem elvitték őt is fogolytáborba. 

……………………………………………………………………………………………………………

DEBRECENBŐL VISZIK A HADIFOGLYOKAT 

Varga Gábor nagyapám, Julianna nagyanyám, apukám és még többen Derecskéről, amikor híre ment, hogy a hadifoglyokat viszik Debrecenből, elindultak azzal a reménnyel, hátha mégsem igaz és haza tudják hozni. Ha mégsem, akkor is még egy utolsó alkalommal hátha megláthatják őket. Összekészítettek egy kevés szükséges holmit, amire szükségük lehet, mindenek előtt ennivalófélére és elindultak, hogy Gábor bácsit, akit nekem keresztapámnak írattak be 1951-ben, őt hazahozzák. Mert ugyanis a keresésére az a válasz jött, hogy nincs a neve a halottak között, tehát van remény! 

Ideges orosz tisztek és kiskatonák vigyázták a rendet a drótkerítésen kívül. Meg is látták Gábor bácsit, és nagyapám tárgyalt a fogvatartókkal. Míg ez zajlott, apukámat berántották a foglyok közé, mert nem volt meg a létszám. Ekkor fogta csak igazán a fejét a nagyapám, aki akkor 55 éves volt. Azt mondták, szerezzen fél liter pálinkát és akkor elengedik apukámat. Sikerült a „váltságdíjat” megszerezni, megtörtént a csere, de akkor mondták, hogy Gábor bácsit is egy újabb fél liter pálinkáért szabadon engedik. Nagy nehezen sikerült azt is megszerezni, de közben már elindult a fogoly csapat eleje a szerelvény fele. Így nem sikerült őt megmenekíteni.

– Davaj, davaj málenykíj málcsik! – és tuszkolták kifele apukámat, aki kis növésű, vékony fiús alkatú volt. Csak annyi ideje volt, hogy apukám a nagykabátját behajította a kerítés tetején Gábor bácsinak. Mindenkit elhajtottak a kerítés közeléből.

A második fél liter pálinka sorsa mi lett? Azt nem tudom. Csak azt, hogy elvitték a nagybátyámat Varga Gábort, aki 1921. november 28-án született Derecskén, anyja neve Erdei Julianna, apja Varga Gábor. Egy idő után holttá nyilvánították. 

Én még ma is várom vissza, hogy nekem is legyen KERESZTAPÁM. Hogy az „újkori keresés” valós-e, nem tudom. Nem tudom, hogy valóban Bombaszban a shakiri körzetben halt-e meg, vagy ez csak megnyugtatás? Öt hadifogoly társa visszajött, de ők hallgattak. Ők nem látták holtan. 

……………………………………………………………………………………………………………

SCSI LEVES 

    A II. Világháborús emlékek között őrizte édesapám és a család  a következő történetet: 

    Éppen csak elkészült egy „L” alakú új ház a Mester utca 1 szám alatt, melynek feljegyzését megtaláltam a „Házszentelési emlék 1942. december 1.” felirattal egy képeslapon. Innen a pontos információm. Ma is megvan. Rajta Jézus, egyik kezében kicsi kereszttel, a jobb tenyerén sebhellyel. 

    Nos, ebbe a házba lett sok orosz katona: „ruszki” beszállásolva. Nem nézték ők, hogy van ajtó! Az ablakon ugráltak ki és be. Ez a ház a Varga Gábor nagyszüleimé volt, és itt lakott az apukám is. A katonák apukámmal főzettek az üstben. Hoztak azok mindent, amit a környéken össze tudtak szedni: tyúkot, libát, káposztát és mindenféle zöldséget. Azokat együtt kellett megfőzni. Az udvar baromfiállományát nem bántották, sőt az ennivalóból nekik is juttattak. 

Mikor én később scsi levest főztem, apukámnak is adtam. 

-Na fiam, ilyen ízűt kellett főzni a ruszkiknak is. Akkor mondták, hogy: harasó, harasó! És veregették a vállamat. Főzettek azok mást is és el voltak keseredve, amikor tovább kellett nekik állni. 

    Az udvarban az 1970-es évek után felszántás után még lehetett találni töltényhüvelyeket, melyekben a szétszedés után találtunk puskaport, a gyutacs is ép volt. A jelzés rajta német lövedékre utalt és arra, hogy lőttek az udvarba is. Volt úgy, hogy találat érte a bunkert, olyankor mondták az emberek: szóljatok Karinak – ez apukám volt – ő majd felhozza a két hetes halottat is. – Úgy tudta csak, hogy előtte bekötötte az orrát és sok bort ivott, hogy ne érezze a szagot. Szakérre vasvilla segítségével rakta az elhunytakat. Soha sem tudta elfelejteni azt a hullaszagot. 

      A ruszkik, akiket beszállásoltak, az udvar baromfiállományát meghagyták, sőt a saját ennivalójukból is juttattak nekik. Ekkor már Gábor, a nagybátyám harcolt másfele. 
……………………………………………………………………………………………………………

BOMBATÖLCSÉR AZ UDVARON 

Ez a kis történet is a II. világháborúban történt, azon az utcán, ahol az előző eset, ahol találat érte a bunkert. 

Több bomba is robbant, talán azért, hogy a főutcát akarták járhatatlanná tenni? Ki tudja ezt ma már megmondani? 

A Pozsgai néni udvara szomszédos volt Varjú Áronékkal, és a nagynéném, Cseke Imréné született Varga Juliannáékéval. Ez az ingatlan a református egyháztól megvéve került a birtokukba. A főutcára nézett az akkori Kossuth Lajos utca 1667. számú ház. Mi kicsi gyermekkorunktól rendszeresen összejártunk. Lemenve az udvar végébe a csűr mögött bújócskáztunk és átnéztünk a kerítésen. Amint átnéztünk, ott egy hatalmas gödröt láttunk. Ha nyár volt és esett az eső, megtelt vízzel. Csodálkoztunk, hogy van az udvaron ilyen nagy gödör? A szélénél lovak voltak kikötve az akácfához. Most, felnőtt fejjel raktam össze, hogy az a bombatölcsér lehetett, aminek következtében a repeszek a robbanás után a bunkerbe becsapódhattak a szomszédba, pusztítást és emberéletet követelve, sebesüléseket okozva. 

Itt a Julianna nagynénéméknél a II. világháború idején majdnem emberhalál történt. 

Az orosz katonák német katonák után kutattak, az ő udvarukba is bementek. Meglátták Cseke Imre bátyánkat: magas, kék szemű, világos hajú és fegyvert fogtak rá. 

-Németszki! Németszki davaj, davaj! – és kísérték az udvar hátuljára, hogy lelőjék. Szerencsére ott volt a Varga Gábor nagyapám, naponta meglátogatta őket, már akkor megvolt az unoka Cseke Marika, aki 1941-ben született. Féltette őket. Nagy nehezen megértette az orosz katonákkal, hogy a veje. Gyorsan előkerítette a menyasszonyi képet, a párosat és a családi képet a kis Marikával, mutatta, hogy ott van a veje. Meggyőzte őket. 

-Harasó, harasó. – Így menekült meg Imre bátyánk. 

 Talán ezért kellett, hogy egy 9 évesen árván maradt és túlélve a II. világháborút is, hányatott sorsát vállalva ember maradt a nagy világégésben. 

De nem mindenkinek volt ilyen szerencséje. Az unokatestvére és annak a fia nem volt ilyen szerencsés, mint a veje.