Ó, te februári napsütés, kicsaltál a padra, 
A kétnapos szélvihar, s most a napnak sugara! 
Hiányzott már perzselésed, arcom hálás nagyon érte, 
Dopamin tör elmémbe, a sok rosszat el is feledve. 
Kemény hét van mögöttem, embert-próbáló napok, 
Péntektől péntekig tartott: emberek, és mindenféle zajok.
Szenteltettem gyertyát is, így volt mit meggyújtanom,
ha fohászom hangzott: Istenem! Kell már a nyugalom! 
Sokat ne várjak ugye? Lám jött a napfény melege.
Nyugtázzam, hogy: türelem, ennek nincs még vége! 
Ki kórházi ágyon, vagy tolószékben senyved az épületben, 
S nem jöhet e fényre, elmémben sorsukat fürdetem a fényben… 
Ó, te februári napsütés! Csak ültem ott behunyt szemmel, 
Kék égbolt körülöttem, boglyas felhő úszott, s vártam türelemmel.
Egy órán át süttettem arcom, a cicák meg körülöttem, 
Ház épül a szomszéd telken, … mégis van zaj körülöttem. 
Madarak is csivitelnek, vadludak ott fent a légben hangicsálnak, 
Bagzó macskák nyávogása, vadgalambok szárnycsapása… leszállnak.
Nos, hát még itt vagyok, és mindezeket én még hallom. 
Már múlt lett az elmúlt óra, befelé indultam, … léptem hallom… 
Elkísér a napnak sugara, mely már nem melegít, 
Csak süt, világít, de már erőtlen, – rám hasonlít… 
„Bé oldala forog már” javában a napnak, … mit várnék február? 
„Arcomat fürdettem a napban!” – Köszönöm Uram! – Te napsugár! 

Derecske, 2020. február 07.