Hiába sürgeted a bornak mámorát,
és bárhogy fürkészed a múltnak rejtelmeit:
Korcs e világ, s nekünk már nem visz út tovább.
Mert senki sem érti meg vágyunk sejtelmeit.
Az ajtókon innen és túl: egy más-világ,
magunkba zuhanunk, tobzódva, barát nélkül;
S míg korhadt agyunk, fény és árnyék szövi át,
holt költők eszméi maradnak bús emlékül.
Fájnak e dalok, és remegnek ajkaink,
méla éjszakáink felé egy hajnal int;
Melynek szórt színeit a feledés hozza el,
görcsös álmainkat a halál oldozza fel.
A holnap, amelytől félünk és rettegünk,
bárhová utaznánk is: nincsen tengerünk!