Egyre szürkébbek a nappalok, 
ma már a kék ég sem ragyog. 
Halovánnyá lesz halkan, s szüntelen, 
minden, ami kedves nekem. 

Hallgat már a nyár, ami víg volt, 
hol a rózsaszín s a bíbor? 
Színek, melyek összhangot adtak, 
mámoros, dicső szavaknak. 

Elfelejtettek, elmentek tán? 
Vagy rajtam ülnek tivornyát? 
Megátalkodottak, hazugok! 
Én nem közétek tartozom! 

Erős már bennem a fájdalom, 
kínoz, de mennem kell, tudom. 
Csak az égi jelre várok még, 
úszva álmaim tengerén. 

Már az úton magam ballagok, 
nekem Göncölszekér ragyog. 
Indulok, nem kell döntenem, 
meghalok: s tán csillag leszek.