Szép, kora tavaszi  napsütéses reggelre ébredt Ancsa.

Ébredésekor azon gondolkodott, hogy mit is csináljon hogy kellemes napja legyen, – mikor a felkelő nap sugara kiugrasztotta az ágyból. Gyorsan rendbe szedte magát. Megreggelizett. Készített egy pár szendvicset, -egy flakon vizet  no meg a szokásos fekete kávét, mit a termoszba öntött pakolta be hátizsákjába, majd felöltözött túrázó ruhájába és már zárta is otthona ajtaját, hogy elérje a helyközi autóbuszt, mely elviszi az imádott hegyek közé.

Szerencséje volt. Amikor felszállt a buszra és elhelyezkedett az ülésen, indult is a járat, szállítva utasait céljaik felé. Voltak kik éjszakai műszak után otthonukba, voltak kik idős szüleik látogatására mentek, de legtöbben a „természet szerelmesei” voltak kik ezen a napon nagy kalandra vágytak a szép tavaszi reggelen. Ismerős arcot nem látott és ennek örült, így a maga érzelmeivel, gondolataival tud foglalkozni, önmagára figyelni, régi dolgokra emlékezni, jövőjéről való terveiről elmélkedni és a tájban gyönyörködni azon a padon ülve, melyhez nagyon sok szép emlék kötötte.

Nem volt ismeretlen a táj hová érkezett. Ha tehette, mindig is ez volt a túrázás helye, hol napokig szeretett volna maradni. Most is, ahogy ballagott a kaptatón fölfelé, figyelte a tájat, hallgatta a csendet, melyet egy -egy ág roppanása, az erdő madarainak szárnyalása tett élővé. Egy éve járt erre, és azon gondolkodott, hogy a két erdei pad, köztük a fa asztallal,  hol életének egy nagyon szép szakasza kezdődött, vajon meg van e még? 

Mikor is járt először erre? Régen. Nagyon régen, mikor 18 éves volt, – ma már pedig közelebb a hatvanhoz. Mi is történt akkor, melyet soha nem felejtett el? Ami mindig erőt adott neki, hogy ne álljon meg, haladjon és harcoljon  céljaiért.?

Gimnáziumban járt. Sikeresen túl- jutva az érettségin, vizsgákon, „buli” helyett túrázni mennek – döntött a csapat A Turista háznál kiordibálhatják magukat, senkit, – legfeljebb az erdei állatok csendes otthonát – zavarva meg.

Akkor is szép meleg napsütéses idő volt, ahogy egymással viccelődve vidáman haladtak egyre magasabbra a hegy csúcsa felé. Ancsa – kinek ez volt az első hegyi túrája, kíváncsian várta, hogy milyen lesz a Turista ház és környéke? Lesz-e ott pad ahová le lehet ülni? Vagy a földre terített pléden kell ennivalójukat elfogyasztani, egymást ugratni, jókat  nevetni. Már fáradni kezdett, mikor szemük előtt feltűnt a várva várt Turista Ház, a két erdei pad, köztük terítésre alkalmas asztal. Ancsa lerogyott a padra és közölte, hogy csúcs ide vagy oda, ő már tovább nem megy, megvárja itt a többieket, míg visszaérnek.

Gyönyörű volt a táj! A méregzöld színű fenyvesek között, a lombjukat bontogató világoszöld színű fák koronái, a távolban látható falu templomának tornya, a tiszta kék ég és a város hangossága után ez a csend, imára nyitotta ki száját és hálát adott Istennek a csodás szép természet látványáért. Szemét hunyva ült, mikor egy szemtelen hang ütötte meg fülét: 

„Elfáradtál Szöszi? Vagy csak rám vártál?”

Ahogy kinyitva szemét a hang felé tekintett, egy csibész arcú, mosolygós, kedves fiatal férfi arcát látta meg. Egymás szemében tekintve, mind a ketten érezték ez több lesz, mint egyszeri találkozás, vicces élcelődés, komolytalan kötekedés. Ancsa egy darabig nem válaszolt a kérdésekre, hiszen megtetszett neki a hadováló férfi, aki provokálta, hogy szólásra bírja a némán hallgató lányt, kinek szemében szintén megjelent a huncutkás mosoly, és kijelentette: „igen Rád vártam deli herceg, hogy fehér lovon  elvigyél magaddal, hogy boldog lehessek!” És ekkor kacagni kezdtek és tudták, hogy közös utakon fognak ezután járni.”

Pár évig együtt jártak. Ismerkedtek egymással, hogy mi az ami közös a gondolkodásukban, mi az ami teljesen eltérő, netán antagonisztikus közöttük. Ilyen dolgokra nem derült fény, sőt humoruk, érző lelkük, hitük is azonos, amely erősítette összetartozásukat. Majd ahogy tanulmányaikat befejezték, házastársként kerültek a felvidék egyik szép városába, ahol Ancsa közművelődés, Laci tudományos-kutató munkahelyre került. 

Az esküvőt a közeli nagyvárosban tartották, hol a szülők és rokonok, barátok éltek. Nagy lakodalom volt . Sok szerető barát is osztozott boldogságukban. Nászútra, tengerparti üdülőben voltak, és csodálattal figyelték a sétány padján ülve a tenger színes változásait, az ezüst és az arany híd megújuló szépségét, óriási hullámait, mérges sötét színeit. Mindig mosolyogtak, vidámak voltak. Környezetükre is átragasztva azt a hangulatot, akár a part homokos dűnéin napozva, akár az esti táncparketten táncoltak egymás mellett. Szép emlék maradt közös életük indulása.

Aztán jöttek a hétköznapok, a munka a munkahelyeken és otthon, de a hétvégeket, minden napjukat igyekeztek szépé, emlékezetessé tenni. A túrázások, a természet szeretete mellett szerettek koncertekre, színházba járni. Barátai körüket is úgy alakították, hogy lehetőleg hasonló gondolkodásúak legyenek, tudjanak véleményt mondani, tanácsot adni, és jókedélyűnek lenni!

Tavasszal, mindig felkeresték az erdei padot., Később gyerekeikkel együtt tették ezt meg.  Kisebb korukban „hátizsákban” cipelve a meredély részeken, majd lassan bandukolva, ahogy a kislábak bírták a tempót, „vándorbottal” a kézben bandukoltak egyre feljebb, mesélve a véletlen találkozásukra, együtt töltött szép családi életükre, mely olyan volt, mint minden emberé, talán egy kicsivel több, mert az egymás szeretete, tisztelete csak erősödött bennük ahogy az évek teltek.

Megtanították nekik, hogy miként kell szeretni a természetet, hogyan kell megőrizni, védeni, virágokat nem letépni, szemetet nem eldobni, „visszhangot” keresni, ami hol volt, hol nem…

Két gyermekük született Ádám és Ákos, akik a szülők személyiség jegyeit elégé összekeverve örökölték szüleiktől. A szőke Ádám anyja színeit és apja természetét örökölte, – míg Ákos szintén szőkén, de a komolyabb, megfontolt, lassúbb emberke volt… de nem az a gyámoltalan, ha nem gondolkodó, segítő, célt keresve és találva küzdöttek annak eléréséért.

Édesapjuk jóvoltából, sokat utaztak külföldre. Volt amikor félévet is távol voltak otthonuktól, így a két srác sokszor „magánvizsgát” kellett tenni, hogy ne maradjanak le osztálytársaiktól.

Édesanyjuk ilyenkor a háziasszony és a házitanító szerepet töltötte be. De ahogy telt az idő, a fiúk kollégiumba kerültek, az itthon lévő nagy szülők gondozására bízva.

Összegezve, és pár év távlatából is visszatekintve, szép, boldog élete volt, addig amíg nem történt a tragédia: Laci közúti baleset áldozata lett. Egy részeg, vagy talán droggal fűszerezett ámokfutó  öt autó összeütközését eredményezte, melyben két áldozat volt, és az egyik a férje. Azt hitte nem éli túl. Idegösszeroppanással került kórházba, majd hónapokra szanatóriumba, míg megértette, hogy így lehet és kell élni, hiszen ott van a két fia, azok sorsának alakításában segítőkezet nyújtani, hogy boldog életük lehessen.

Elveszett a mindig vidám, mosolygós társ, barát, de emlékét Ő tudta igazán ápolni, fiainak örökül hagyni, hogy soha ne felejtsék el.

Évente egyszer kijön az erdei padhoz, „megbeszélve” vele mindazt, amit mások elől elrejt, azt az ürességet, azt a magányt amiben azóta él, és végzi feladatait. ÉS APA? nem szól közbe. Hallgat és jelenlétével, a belefaragott névvel és évszámmal emlékezik, emlékeztet, hogy volt , de már csak VOLT egy szép élet, ami elmúlt.

Fiai felnőttek. Komoly pályát választottak maguknak. Orvosok lettek. Az idősebb Ádám – szülész, nőgyógyász lett, sok kis embert élethez juttatva, Ákos pszichológus, hogy sok lelki sérült embernek nyújtson segítő kezet, meggyőzve őket arról, hogy szép az élet, ha néha az út göröngyös is. Külföldön dolgoznak. Az egyik Európában a másik távol Keleten folytatja praxisát, – megnősültek és egyeztetve döntöttek, hogy félévig az egyik, – félévig a másik fiánál fog élni, – akik még itthon keresték és vitték magukkal párjukat.

Ez az alkalom az, amikor utoljára jött ki elbúcsúzni a tájtól, emlékeitől, érzései szerint, hogy eltitkolja azt AMI NAGYON FÁJ. A padok és az asztal már nem a régi, de a régi helyére állították fel. Stílusában sem változott, csak az évek nyomai tűntek el róla. Stabil ülést biztosít a kiránduló vándornak. De már nem található rajtuk a bevésett szívek, névjegyek, évszámok, azok is eltűntek, mint azok akik annak idején bevésték oda őket. A panoráma a régi, annyi különbséggel, hogy az akkori fiatal fák is kérgesebbek, öregebbek lettek.

Régi erdei padokat, asztalt lecserélték, de üzenetét átadta utódjának, az új padnak:

„Az erdei asztal és a két pad
Mindig várja az erdei sétálót,
Hogy megpihenni, vagy szerelmet vallani,
Pihenjen meg a túrázó.
Valaha régen elődeik 
Sok sétálónak adtak helyet,
Örültek a körülöttük szaladgáló
Vidám gyermekeknek.

Hallották a suttogó szerelmi vallomásokat
A sírva elköszönő, fájdalmas búcsút
Aztán a hosszú néma csendet,
Mióta kirándulni nem járnak az emberek.
Így van ez egész éven át,
Álmodozni mernek a múltról.”

Ancsa csak ült, az idő múlását sem érzékelve, mikor egy kis szellő borzongással ébresztette a hétköznapokra, hogy indulni kéne haza, otthonába.

Még egyszer végig pásztázta tekintetével a helyet, a tárgyakat, a kacskaringós hegyi ösvényt, talán még a fűszálakat is, mert tudta egyhamar nem fog ide jönni, visszatérni. Messzire utazik, gyermekeihez, hogy az unokák neveléséhez segítőkezet nyújtson, akiknek el tudja mesélni az erdei pad történetét, az életét, mely sok nehéz évekből gyarapodott, – amit a mai napig nem bánt meg, – mert visszatekintve se csinálná másképp, MERT RÉGEN NAGYON BOLDOG VOLT !

Debrecen. 2022. március 26.