Az idő rohan. Sok év telt el azóta, hogy búcsúznom kellett szüleimtől, páromtól, kedves ismerősöktől.

Édesapámat a „divatos kór, a rák támadta meg”. Egy bizonyos időn túl állandó lakója lett a Klinikának. Látogattam, próbáltam mindenben figyelmes lenni, beszámolni mindenről, amiről tudtam, hogy érdekli, kíváncsi rá. – Aggódással érdeklődött édesanyám felől, – aki sajnos hetente csak egyszer tudott látogatóba jönni a távolság, a szegénység miatt. – Mindig csak a jóról, szépről beszéltem vele és nyugtattam, hogy nincs semmi gond, hogy nyugodtan gyógyulhasson.

A halála napján is fogtam a kezét, – bár akkor még azt nem tudtam, hogy nem lesz már holnap. Biztattam, bár tudtam, hogy nem sok remény van, a gyógyulásához. Beszéltem vele és akkor éjszaka ment el, csendesen sírva a kórterem ágyán. – Odahaza, aznap éjjel, kedvenc kutyája pusztult el, – jelezve a családnak, hogy a szerető gazdi utolsó útjára indult.

Majd jött a társam eltávozása, aki dialízis közben, ült fel a kórházi ágyán egy utolsó tekintettel búcsúzva el tőlem ki a kórterem ajtajában állva, sírva néztem és suttogtam „Szeretlek! Ne menj el!” .De neki menni kellett.

A kedves ismerős baráttól, kinek vittem a húslevest ebédre, – de már nem volt kinek átadni, megpihent, elment.

És elment édesanyám, kinek élete szép és küzdelmes volt, bár az időskor sem volt hozzá kegyes: dementia senilis-ben szenvedett.

Ezt ő nem érzékelte, de mint gyermeke nagyon fájdalmas volt nekem végig nézni leépülésének fokozatait, mindig kérdezve az Úrtól:”Miért?”

Mivel özvegyen egyedül éltem, – a fiam is megnősült, – magamhoz vettem, hogy ha szükséges tudjak neki segíteni, próbáltam róla gondoskodni, ellátni, ápolni.

Még dolgoztam.

 A nappali időre Idősek Otthonába helyeztem el, gondozónőt fogadtam, hogy ebéd után érte menjen, hazakísérje, és amíg haza nem érek, ne legyen felügyelet nélkül, legyen valaki mellette.

Állapota, ahogy romlott, került a klinikára, ahol a Kormány új rendeletéig ápolták, gondoskodtak felügyeletéről, ellátásáról – de a rendelet megjelenése után otthonba kellett elhelyeznem.

Vidékre került, a megye egyik legjobban felszerelt otthonába, ahol az ott dolgozók szívvel, lélekkel, szeretettel gondozták, ápolták a hozzájuk beutaltakat.

Hetente kétszer, háromszor látogattam, mivel autóm akkor sem volt autóbusszal, és gyalog, mert a központtól egy kilométerre volt (van) a Gondozási Központ.

Akkor is mentem, amikor már meg sem ismert, amikor telefonon értesítettek, hogy Édesanyám utolsó útjára készül. Ültem az ágya mellett, fogtam a kezét, beszéltem, meséltem, igét olvastam a Bibliából, egyházi énekeket énekeltem, vigasztaltam, nyugtattam, kezét simogattam és hullottak könnyeim, melyet Ő már nem látott.

Ahogy az ágya mellett ültem, kezét simogatva, figyelve minden rezzenést, amely a búcsút jelentette, lepergett szemem előtt élete, életünk.

Fiatalasszonyként a Kaszinóban rendezett Borbála bálon, szépségversenyt nyert. Édesapám nagyon büszke volt rá, de Ő maga egyénisége által, nem változtatott életén, – maradt jó feleség és két gyermek édesanyja. 

Nevelt, tanított, hogy mit hogy csináljak, hogy szép és boldog életem legyen. – Átvészeltük a II. világháborúban ránk zúduló nehézségeket, menekültünk, mindenünket elveszítettük, anyafarkasként védte őrizte gyermekeit, segítette társát, mentette életünk.

Dolgozott, hogy tanulhassunk. Szájától vonta meg a falatot, hogy gyermekei ne érezzék a szegénység súlyát, hogy jobban boldoguljanak életükben, mint neki sikerült.

Az unokák születése után segített lányainak. Az unokák nyáron mindig náluk voltak. Az én koraszülött kisfiamat, aki a közösséget nem bírta, magukhoz vette, nevelte, tanította, hogy a munkahelyemet ne kelljen elhagynom. 

Ahogy feküdt az ágyon, arca időnként megrándult, majd ismét kisimult, visszahozva a régi szép vonásokat az ősz hajjal keretezett arcra.

Kezét két kezem között fogtam, mint egy vergődő kismadár lenne, – fogtam, melengettem és próbáltam az erőt átsugározni távolodó lelkének. Ahogy a szív kezdett egyre gyengébben dobolni, hogy „élek még”, a test egyre hűvösebb lett, és egy körbe tekintés maga körül, egy sóhaj, keze kezemben pihenve, távozott el a földi világból.

Hónapokon keresztül, – néha még ma is- ha tenyereim egymásra teszem, – érzem azt a „kismadarat”, azt a kezet ami drága jó édesanyám keze volt.

2020. augusztus.