„SUBVERTENDEM GENTEM NOSTRAM”
A nagypénteki események során a farizeusok és az írástudók túltesznek minden korábbi gyalázatos cselekedetükön. Ezek az emberek kizárólag a látszat fenntartására törekedtek, arra, hogy mások számára úgy tűnjék: ők az igaz Istent képviselik. Valójában azonban egy egészen más, számukra kényelmes világot építettek fel maguknak, egy egészen más, általuk kitalált és irányítható istennel. Jézus szavai ezért olyannyira irritálták őket, hogy vallási vezetőkként semmi másra nem vágytak jobban, mint arra, hogy az Isten Fiától mihamarabb megszabadulhassanak. Már korábban is azt állították, hogy az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Pilátus előtt pedig olyan dologra vetemednek, ami betetézi romlott gondolkodásuk valamennyi korábbi megnyilvánulását. Az evangélium eredeti szövegében a „diastrepho” kifejezéssel vádolják Krisztust, melyet a fordításokban, ahogyan ezt többek között a cím latin nyelvű verziójában is láthatjuk, így szoktak visszaadni: félrevezeti, felforgatja nemzetünket. Ennek a szónak azonban a valódi jelentése ez: szembefordulni Isten megmentő szándékaival és terveivel. A tiszta, bűntelen Megváltót tulajdonképpen saját maga ellenségévé nyilvánítják. Ugyanezt az Igét használja Pál apostol Ciprus szigetén – itt egyébként teljes joggal – a helytartó megtérését megakadályozni szándékozó varázsló jellemzésére. A farizeusok tehát egyenlőségjelet tesznek az Isten művét gátolni igyekvő ördögfajzat, és az azt betölteni érkezett Úr Jézus közé. Saját tradíciójukat tették az élő Isten helyére és ettől szabadulni nem tudván Isten nevére hivatkozva lettek Isten ellenségei.
Nem véletlen tehát, hogy Üdvözítőnk a Hegyi beszédben külön kiemeli: „ha a ti igazságotok nem több a farizeusok és írástudók igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába.” Mi sem azonosulhatunk azokkal, akik másfajta Istent szeretnének, folyamatosan újabb és újabb jeleket kívánnak, ezzel halogatva megtérésüket, mintha Isten nem a legcsodálatosabb bizonyságot adta volna önmagáról. Szomorú tény és természetesen nem könnyű beismerni azt, hogy a bűn mocskában fetrengünk, és innen önerőből nem tudunk kikapaszkodni, de ez az igazság. Mennyei Atyánk pedig minden értelmet felülmúló mentőövet kínált számunkra. Ennek felismeréséhez szükséges az a mennyei bölcsesség, melyről Jakab apostol ír levelében, és amit többek között így jellemez: nem képmutató. Mert a képmutatásnak, a farizeusok kovászának semmi keresnivalója sincs Isten országában. Ott csak azoknak lesz helyük, akik engedik magukat meggyőzni, és hálásan, alázatosan elfogadják az Úr Jézus szabadítását. Ő a kereszten eleget tett Atyánk akaratának, magára vállalta a világ minden bűnét és ezáltal örök életet biztosított mindazok számára, akik Benne hisznek.
Szánalmas földi törekvéseink a kereszt tövében elveszítik értelmüket, a vagyonszerzésre és annak megtartására, a hatalomra, a földi élvezetekre irányuló vágy megsemmisül. A farizeusok a maguk képmutató világában a földi jólétre törekedtek és elutasították Isten kegyelmét, az egyetlen dolgot, amire valóban szükségünk van. A sátánnak pedig sikerül kimondatni ezekkel a látszólagos győzelmüket ünneplő szerencsétlen emberekkel azokat a szavakat, melyekkel az Úr Jézus megkísértésekor maga is megpróbálkozott: „Ha Isten Fia vagy…”. Mert hátha ebben a speciális helyzetben Krisztus mégiscsak elbizonytalanítható, talán enged a csábításnak és leszáll a keresztről, igazolni azt, amire egyébként még a pogány római százados is magától rájött, hátha nem a láthatatlant, hanem a láthatót részesíti előnyben. Ennek a mentalitásnak a követése számunkra is végzetes következményekkel járhat. Mert gyakran ránk is jellemző a világhoz odatapadt szemlélet, mi is itt, és a saját elképzeléseink szerint akarjuk jól érezni magunkat. Az a fontos, hogy hányféle kenyér között válogathatunk az üzletben, nem is beszélve az egyéb élelmiszerekről, hogy jön-e a gáz Oroszországból miközben körülvesszük magunkat hiábavalóságok százaival, ezreivel, mert az a lényeg, amit látunk, amit kézzel megfoghatunk. Ha azonban a Megfeszítettre tekintünk, akkor azonnal kiderül, hogy mi is a valódi, Isten által meghatározott értékrend, az a képmutatás nélkül való szeretet, amelyről Pál apostol ír a római levélben, ami üdvösségre vezet. Az Úr Jézus pedig a kapernaumi százados válaszát hallva ezt mondta: „akik pedig a mennyek országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre.” Isten elénk adta az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válasszuk az életet a halál helyett!