„SI HI TAUCERINT, LAPIDES CLAMABUNT”
A farizeusokról a korábbi részekben már kiderült, hogy Jézus minden lépését lankadatlanul figyelve igyekeztek elfogására alkalmas pillanatot találni. Így természetesen jeruzsálemi bevonulását sem hagyhatták szó nélkül. Lukács evangéliumának 19. része beszél nekünk arról, hogy az összegyűltek sokasága áldja az Úr nevében jött Királyt, ellenfelei pedig felszólítják, hogy dorgálja meg, az új fordítás szerint „utasítsa rendre” őket. Krisztus erre adja a címben idézett választ: „hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
Isten ellenségeinek, az Őt csak a törvény szerint keresőknek a kövekkel már korábban is alaposan meggyűlt a baja, és itt most nem csak arra kell gondolnunk, hogy jó néhányszor magát Jézust is meg akarták kövezni. Habakuk próféta így ír könyvének 2. részében: „Mert a kő is ellened kiált a falból”. Aztán Lukács evangéliumának elején Keresztelő János így figyelmezteti a hozzá kivonulókat: „ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom néktek, hogy az Isten ezekből a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak” – utalva arra, hogy egyáltalán nem annyira pótolhatatlanok, mint amennyire azt hiszik magukról. Krisztus határozottan visszautasította a Sátánnak a kövek kenyérré változtatására irányuló javaslatát. Aztán Lukács evangéliumának 20. részében az Úr az építők által megvetett kővel hirdet ítéletet: „ Valaki erre a kőre esik, szétzúzatik, akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt.” Kizárólag az Urat hitből keresők menekülhetnek meg, ahogyan Pál apostol idézi Ézsaiást a római levél 9. részének végén: „Ímé beleütközés kövét és megbotránkozás szikláját teszem Sionba, és aki hisz benne, nem szégyenül meg.” És végül az a kő, amelyet az angyal Jézus sírja elől elhengerített, a farizeusok minden olyan reménységét szertefoszlatta, melyeket a Tőle való megszabadulással kapcsolatban tápláltak.
A farizeusok egyik fő jellemzője volt a gőg, amely mélyen lealacsonyítja az embert, mivel teljességgel ellentétes azzal a magatartással, amit Isten tőlünk elvár. Ez a gőg volt az okozója a farizeusok Jézus iránt érzett végtelen gyűlöletének, amely végül a nagypénteki eseményekhez vezetett. Mert a gőgös ember hibátlannak tartja magát, lenéz másokat, sértődékeny, nem tűri az ellentmondást és semmiféle intést nem tud elviselni. Még Isten dicsőségét is maguknak akarták megszerezni, ezért zavarta őket rettenetesen a Krisztust éljenző tömeg, mivel magukévá tették azt a sátáni gondolatot, hogy az valóban az övék lehet, ha az Ő egyszülött fiát elpusztítják. Pedig megértették a már említett példázatot a gonosz szőlőmunkásokról, tudták, hogy róluk szól, akik ezt mondják a gazda fiáról: „jertek, öljük meg őt és foglaljuk el az ő örökségét.” És azt is tudták, hogy mi a sorsa az ilyeneknek: „Mint gonoszokat gonoszul elveszti őket”. Ördögadta gőgjükben azonban képtelenek voltak a megalázkodásra. Mert nekik teljesen megfelelt az a hamis világ, melyet maguknak alakítottak ki, nem kellett az igazság, amit Jézus kínált, mint ahogyan sajnos mi is gyakran jól érezzük magunkat ebben a földi mocsokban, ahelyett, hogy Isten csodálatos közelségébe kívánkoznánk.
A hozsánna szó, amellyel Jeruzsálem népe a szamárháton érkező Üdvözítőt fogadta, eredeti jelentése ez: segíts hát! Ezt kiáltották volna a kövek is, ha azok elhallgatnak: Dávid Fia, segíts! Úgy, ahogyan a vak Bartimeus kiáltott végtelen nyomorúságában és elkeseredésében: „Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!” Természetesen rögtön akadtak, akik el akarták hallgattatni, ilyenek minden környezetben előfordulnak, ha valaki az Úrhoz kiált, de ő nem hagyta magát. Ennek eredménye lett az, hogy egyszer csak ezt hallhatta: „Bízzál, kelj föl, hív tégedet.” Jézus hív! És ha Ő hív bennünket, akkor keljünk fel mi is azonnal, semmit sem késlekedve, és induljunk Hozzá, nem hallgatva semmilyen más hangra. Mert nem elég az, hogy Ábrahám gyermekei vagyunk (mai elképzelés szerint: meg vagyunk keresztelve). Mert az a kisgyermekkorban ránk öntött néhány csepp víz nem használ semmit! Hallgassunk Pál apostol figyelmeztetésére a római levél 11. részéből: „Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez.” Megtérésre, újjászületésre van szükségünk, annak elismerésére, hogy mi valóban rá vagyunk szorulva az Úr Jézus segítségére. Ne a köveknek kelljen tehát kiáltaniuk helyettünk, hanem a farizeusokkal ellentétben forduljunk mi magunk bizalommal Hozzá ekképpen: Segíts, Dávid Fia!