„NOLI TIMERE QUIA NON CONFUNDERIS!”

A böjti időszak folyamán sokak lelkiismerete megmozdul, talán régi emlékek hatására, talán Isten Lelkének egy újabb sugallatára. Ezek a halk üzenetek mindig ezt suttogják: változtatni kellene az életemen, közeledni kellene Istenhez. A világ részéről azonban rögtön megfogalmazódik egy jóval harsányabb reakció: mit szólnak ehhez mások? Úgy jársz majd, mint a többi „szektás szent fazék”, kigúnyolnak, kinevetnek, megvetnek, elhagynak. Sátán sok más egyéb mellett ezt a félelmet is igyekszik szívünkbe plántálni. Erre érkezik válaszként a címbéli igevers Ézsaiás próféta könyvéből: „Ne félj, mert meg nem szégyenülsz!”

Sorozatunkban olyan szentírási részekkel foglalkozunk, melyek a különböző eredetű félelmek legyőzéséhez nyújtanak segítséget. Létezik azonban egyfajta félelem, amelynek szükségességére a Biblia sok helyen felhívja figyelmünket, ami nélkülözhetetlen az üdvösség elnyeréséhez: ez az Isten félelme. Ennek hiányában ugyanis nem láthatjuk sem a szent Istennek, sem a magunk engedetlen életének valóságát, közömbösséget tanúsítunk az Ő bűn miatti haragjával szemben. Pál apostol a római levél 3. részének elején felsorolásával igazolja, hogy egyetlen ember sincs bűn nélkül, majd mintegy magyarázatként hozzáfűzi: „Nincs isteni félelem az ő szemük előtt.” Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy meg kellene ijednünk Istentől. Ez babonás, pogány népekre jellemző, ahogyan Athénban is oltárt állítottak „az ismeretlen istennek”, nehogy az megharagudjék a mellőztetés miatt és valamiféle bajt hozzon rájuk. Pál apostol megkísérli elmagyarázni, hogy az igaz Isten mindenkor végtelen szeretetével, ajándékaival vesz körül és áraszt el bennünket, és szabadítani igyekszik minket romlott életünkből, ahogyan a Példabeszédek könyvében olvashatjuk: „az Úrnak félelme által távozhatunk el a gonosztól”, és amint Jób könyve is megerősíti ezt: „Az Úrnak félelme… a gonosztól való eltávozás.” Félni valója annak van, aki nem fogadja el Krisztus keresztáldozatát, mivel rá valóban ítélet és örök kárhozat vár, ahogyan ezt a Zsidókhoz írt levél szerzője is megfogalmazza: „Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.” Az istenfélő ember alázattal, tisztelettel, engedelmességgel és imádattal fordul Teremtője felé, ezzel adva hálát csodálatos szabadításáért, megalapozva az Ő útján járást és a Neki való szolgálatot. Isten ebben gyönyörködik, ahogyan a 147. zsoltár fogalmaz. A példát Isten félelmében is Krisztus kínálja nekünk, amint a Zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz: „aki… könyörgésekkel… járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért.” Még Isten Fia is képes volt erre emberi testében, amint Malakiás könyve is emlékezteti a papokat az Atyának tetsző hozzáállásra: „félt engemet és megalázta magát az én nevem előtt.” Ha pedig Mózes 5. könyvéből vesszük az útmutatást, a főparancsra ismerhetünk rá, melyet Jézus is idéz az okvetetlenkedő farizeusnak: „féljed az Urat, a te Istenedet… szeresd őt és tiszteljed… teljes szívedből, és teljes lelkedből.” Így érthetjük meg a Példabeszédek könyve eme kijelentését: „Boldog ember, aki szüntelen retteg”, a „boldog” jelzőt a Szentírás mindig az Istenhez visszatalált és ezáltal az üdvösségben joggal reménykedő ember esetében használja. A 128. zsoltár kezdő verse így hangzik: „Mind boldog az, aki féli az Urat, aki az ő utaiban jár!” Ők valamennyien Hozzá fordulhatnak a 119. zsoltár kérésével: „Teljesítsd ígéretedet a te szolgádnak, aki fél téged.” Mert Isten, akiről a 33. zsoltár ezt írja: „Féljen az Úrtól mind az egész föld… mert ő szólt és meglett”, kizárólag Ő segíthet rajtunk, amint a zsoltáríró ekképpen folytatja: „szemmel tartja az őt félőket… hogy kimentse lelküket a halálból.” Természetesen ez a legfontosabb, ám az Úr kegyelme földi szükségleteinkről is gondoskodik, a 34. zsoltárban ezt olvashatjuk: „Mert akik őt félik, nincs fogyatkozásuk… akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.” 

Ahhoz, hogy az Isten félelme legyőzhesse bennünk a megszégyenüléstől való szorongást, hívjunk segítségül még néhány vonatkozó bibliai üzenetet. Vegyünk először egy negatív példát. „E nép csak ajkaival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem, úgy, hogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lőn” – üzeni az Úr Ézsaiással. Isten automatikus, kötelességszerű, teljes odaszántság nélküli dicsőítése értelmetlen, gyönyörködjünk inkább félelmében a próféta szavai szerint, mert Ő számon tartja azt, ahogy Malakiás könyvében megmondta: „és egy emlékkönyv íraték ő előtte azoknak, akik félik az Urat.” Józsué, aki az ígéret földjének elfoglalása során folyamatosan érzékelhette az Úr jelenlétét, így szólt a néphez: „Féljétek az Urat, és szolgáljatok néki tökéletességgel és hűséggel.” „Félelemmel járjátok földi vándorlásotok idejét” – írja Péter apostol, Pál pedig arra figyelmezteti a korinthusbeli híveket, hogy Isten félelmében vigyék véghez megszentelésüket. Ez mindenkor Istennek tetsző cselekedetekkel jár együtt, amelyek nélkül a hit halott. A Zsidókhoz írt levélben ezt olvashatjuk Nóéról: „Istent félve és tisztelve készítette el a bárkát… e hite által ítélte el a világot, és a hitből való igazság örökösévé lett.” Ha mi is így teszünk, megérthetjük, hogy az istenfélelem a kegyelem előfeltétele és egyben gyümölcse is, ahogyan Dávid biztat a 103. zsoltárban: „Könyörülő az Úr az Őt félők iránt”, a 130. zsoltár pedig még ezt fűzi hozzá: „hiszen nálad van a bocsánat.” Így alakul ki egy szorongás nélküli ragaszkodás, az Istenbe vetett teljes hit és bizalom. Pál apostol a római levélben idézi az ószövetségi üzenetet: „Valaki hisz ő benne, meg nem szégyenül.” Ugyanerre utalnak a 25. zsoltár kérései is: „szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled” és „ne szégyenüljek meg, hogy benned bíztam.” A két vers között pedig ott áll az ezek beteljesülésére vonatkozó bizonyosság is: „Kicsoda az, aki féli az Urat? Megmutatja annak az utat, amelyet válasszon… Az Úr bizodalmas az őt félőkhöz, és szövetségével oktatja őket”. A 111. zsoltár pedig egyenesen és világosan kijelenti: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.” Arra a kérdésre, hogy miképpen szerezhetjük meg ezt a bölcsességet, egyértelmű választ adnak 154. dicséretünk szavai: „Úr Jézus, mely igen drága a te igédnek világa, mely bölccsé tévén az elmét, szüli az Úrnak félelmét.” Olvassuk tehát a Bibliát a 86. zsoltár kérésével: „Mutasd meg nékem a te utadat, hogy járhassak a te igazságodban, és teljes szívvel féljem nevedet” – és ne halogassuk az Úrhoz való közeledésünket! Ne tartozzunk azok közé, akikről az 55. zsoltár így ír: „akik nem akarnak megváltozni és nem félik az Istent”.  Ne a láthatóra tekintsünk, hanem féljük az Istent megelégedéssel, amint azt Pál tanácsolja Timóteusnak. Mert az idő hamar lejár, és egyszerre felhangzik az angyal szava a Jelenések könyvéből: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget, mert eljött az ő ítéletének órája.” Nem szabad tartanunk a megszégyenüléstől, mert aki az Úrban bízott, sohasem csalódott még. Lehetséges, hogy szenvednünk kell Jézus nevéért, ezt azonban fogadjuk örömmel és ujjongással, dicsőítve szent nevét, és akarata szerint élve, amint a Prédikátor könyvének konklúziója is figyelmeztet: „Az Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fődolga! Mert minden cselekedetet az Isten ítélete előhoz…” Urunk feltámadásának ünnepére készülődve biztassuk ezért magunkat és másokat is a már idézett 103. zsoltár további üzenetével: „amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt… kegyelme örökkévaló az őt félőkön.” Mert nekik szólnak Pál Ézsaiás prófétától idézett szavai a római levélből: „Ímé beleütközés kövét és megbotránkozás szikláját teszem Sionba, és aki hisz benne, nem szégyenül meg.” Ne féljünk tehát félni az Istent, hanem fogadjuk meg azt, amit a hitéért elszenvedett vértanúságának jeleként a kard attribútumát viselő nagy apostol ír Timóteusnak: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten… ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét!”

(2022.)