105. zsoltárunk kezdő sorát választottam ezévi karácsonyi írásom címéül, de ugyanígy állhatna itt egy idézet a 95. (Menjünk elébe hálaadással) és a 100. hálaadó zsoltárból vagy a 167. (Jöjj, mondjunk hálaszót!), illetve a 225. (Nagy hálát adjunk az Atya Istennek!) dicséretből, valamint a Biblia számtalan helyéről, példaképpen „Mindenben hálákat adjatok” (1Thessz 5,18), „Hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt” (Fil 4,6) vagy „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért” (2Kor 9,15).
A Bírák könyvében olvashatjuk, hogy a filiszteusok a számukra hatalmas veszteségeket okozó Sámson elfogását követően nagy hálaünnepet rendeztek Dágón tiszteletére. A Biblia egyéb részeiből tudjuk, hogy ez a pogány nép Kaftórból érkezett (ezt Kappadókiával vagy Kréta szigetével szokták azonosítani), tehát mindenképpen mediterrán gyökerűnek számítanak. Ugyanakkor meglepő módon bálványaik mind szemita eredetűek voltak, ez alól nem képez kivételt ez a halfarkú asszír termékenységisten sem. Sikerükért mégis ennek az idegen, kitalált lénynek adnak hálát, holott mindannyian jól tudták, hogy a történtekhez valójában semmi köze sem volt.
Az Ige ezzel szemben világossá teszi számunkra, hogy a mi Istenünk földig hajolt értünk és önmagát áldozta fel, hogy a bűn mocskából kihozhasson minket, átvitt a halálból az életbe, bennünk mégis sajnálatosan kevés igény van a hálaadásra. Az adventi időszakot többnyire az üzletekben, haszontalan ajándékok felkutatásával töltjük, innen zuhanunk be a feldíszített, csomaghalmazokkal körberakott fenyőfa alá, jobb esetben egy szentesti vagy karácsonyi istentiszteletre, ott is azt tervezgetvén azonban, hogy az ünnepek alatt mikor és hol ehetjük degeszre magunkat. És még ha éreztünk is magunkban egy szemernyi Krisztus-várást, az is elillan, mert újabb „fontos” dolgok következnek: a Szilveszter este és az új esztendő megszervezése. Mindenkire és mindenre van időnk, csak arra nem, akiről pedig a Heidelbergi Káté második kérdésére adott válasz egyértelműen kijelenti: tudnom kell, hogy milyen hálával tartozom Istennek e megszabadításért. Állandóan félünk, hogy lemaradunk valamiről, csak attól nem, hogy az Isten országán kívül rekedünk. Pedig Ő, aki ezen a napon elvezérel bennünket a gyermek Jézus jászolbölcsőjéhez, azt szeretné, ha alvó lelkeink felébrednének a karácsonyi evangélium szavára, azt, hogy a bűn szennyében vergődő emberiség elfogadja Szabadítóját, hogy hazavezethessen minket, miután szent akaratának megfelelően saját Fiát küldötte el megmentésünkre. Nem elmúló alkalmat kínál, hanem egy Vele való állandó közösséget és együttlétet, és ezért nekünk mindössze annyit kellene megtennünk, hogy vétkeinket megbánva leborulunk az élet Királya előtt és magunkat Neki átadva követjük Őt.
A Biblia közismert része a tíz leprás története. Mindannyian meggyógyultak, ám csak egy samariai tért vissza, hogy az Úrnak hálát adjon. Ezzel kapcsolatban létezik egy tanulságos feltételezés-gyűjtemény azokról a kifogásokról, melyek a többi kilencet ettől visszatartották, közülük sajnos jó néhány esetben saját magunkra is ráismerhetünk. Eszerint az első először a családját akarta értesíteni a jó hírről, ez fontosabb volt, mint Isten. A második nem akart egyszerre menni a samaritánussal, a harmadik ajándékot akart vinni Jézusnak (mintha Ő a mi részünkről bármire is rá lenne szorulva), erre azonban nem volt lehetősége. A negyedik így védekezett: nem tudtam, hogy tartós lesz-e a gyógyulás. Az ötödik szégyenkezett, hogy korábbi betegsége mások előtt is kitudódik, a hatodik azt gondolta, hogy Jézus ezért úgysem vár hálálkodást. A hetedik egyszerűen megfeledkezett róla, bár ez sem elfogadható mentség, de legalább őszinte. A nyolcadik azt feltételezte, hogy a sok leprás közül ő volt az, aki ezt példás életével kiérdemelte. A kilencedik pedig azért nem ment vissza, mert a többség sem tette azt meg. A hálaadás tehát végül mindegyikük esetében elmaradt. A samaritánus azonban fennhangon mondott köszönetet, dicsőítve Istent és ezáltal földi bajából megszabadulván egyben az örök életre is belépőjegyet váltott. Mert aki megingathatatlanul hisz abban, hogy a Megváltó nemcsak betegségétől, hanem bűneitől is megtisztíthatja, az nem is képes másképpen cselekedni. Az Úr ugyan valóban nem szorul rá erre, ám mi képtelenek vagyunk végtelen szeretetét másképpen viszonozni, ahogy azt a zsoltáríró is kijelenti: „A ki hálával áldozik, az dicsőít engem” (Zsolt 50,23).
Jézus ezt mondta Mártának Betániában: „sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges” (Lk 10, 41-42). Karácsony ünnepén valóban nekünk is csak egyetlen feladatunk lenne, az egymásnak osztogatott hiábavalóságok helyett dicsőíteni Istent és hálát adni azért a hatalmas és ráadásul érdemtelenül kapott ajándékért, melyben Ő bennünket Szent Fia elküldése által részesített. „Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére (2Kor 4,15).