Magyar nyelvünk szókincsére joggal lehetünk büszkék, más modern nyelvekhez hasonlítva gyakran láthatjuk, mennyivel árnyaltabban fejezhetünk ki bizonyos gondolatokat, olyannyira, hogy sok műfordításunkat lényegesen sikerültebbnek ítélik, mint az eredeti irodalmi alkotásokat. Éppen emiatt tűnhet meglepőnek, hogy az ógörög nyelv még ennél is gazdagabb kifejezésvilágot használ, ennek következtében pedig az Újszövetséget olvasva mégoly egyszerűnek tűnő szavak esetében is meggyűlik a bajunk a pontos értelmezéssel. Nincs ez másképpen az Ószövetséggel sem, ezzel magyarázható, hogy lelkészek szívesen készülnek prédikációikra az autentikus héber vagy görög nyelvű Bibliából, ami amúgy érthetetlennek tűnhet, hiszen rendelkezésre áll a „jó” magyar változat is.

Vegyük azonban rögtön védelmünkbe a fordítókat, ők ugyanis kihoztak nyelvünkből mindent, ami lehetséges volt. Ám amint a mitológiai Hüdra minden levágott feje helyén azonnal két új nőtt, úgy találhatták magukat szembe folyamatosan újabb és újabb nehézségekkel, melyek közül néhánnyal lehetetlenség volt megbirkózni.   Így magyarul értelmezhetetlen az a párbeszéd, melyet Jézus feltámadását követően a Genezáret tavának partján Péter apostollal folytat a csodálatos halfogás alkalmából. Az apostolok feje először áll szemben négyszemközt Megváltójával ama rettenetes éjszaka óta, melyen a kakas megszólalása ébresztette rá a háromszori tagadás borzalmas vétkére. Szeretsz-e engem? – kérdezi az Üdvözítő és Péter válaszol: Szeretlek. Látszólag tehát nincs különbség. A görög szöveget tanulmányozván azonban jól látható, hogy a beszélgető felek között elképesztő távolság tátong. Krisztus az „ágapasz me” kérdést teszi fel (a szó főnévi alakja, az „agapé” ismerősen hangzik, ma is használjuk a szeretetlakoma megjelölésére), Isten örökkévaló, feltétel nélküli, érdemektől független ragaszkodására utaló szót használva. Péter viszont a „philó te” (gyakran előfordul „filo-„előtagú szavainkban) választ adja – mely az ember rövid ideig tartó, fellángolás-szerű, változó és érdekekhez fűződő érzelmeit jelenti. Mi azonban mindkettőre csupán a „szeretet” kifejezést tudjuk alkalmazni, utóbbit újabb fordításokban megpróbálták ugyan a „vonzódom hozzád” változattal helyettesíteni, ami ad némi megkülönböztetést, ám az eredeti értelmet így sem kaphatjuk vissza. Ezzel rokon a „philantrophia”, az emberszeretet, a felebaráti szeretet. Ez megnyilvánulhat Isten részéről, amint erre Pál apostol is hivatkozik (Tit 3,4), ugyanúgy, mint emberi oldalról is, ekképpen értelmezhető többek között Julius százados jóindulata a fogoly Pállal szemben (ApCsel 27,3). Még két hasonló értelmű szó fordul elő a Szentírásban, ezek azonban mindössze egy-egy alkalommal. A „philarguria” (1Tim 6,10) a pénz szeretetére vonatkozik (természetesen kimondottan helytelenítő szövegkörnyezetben felbukkanva). A Jézus által az írástudókkal kapcsolatban használt „thelo” pedig az adott helyen (Mk 12,38) így fordítható: „szeretik” (tkp. megkívánják, elvárják) a piacokon való köszöntéseket (eme képmutató magatartás szintén nem a dicséretet kiváltó, követendő magatartásformák közé nyert besorolást).

A régi görögök a halált is többféleképpen tudták kifejezni. A „nekrosz” és a „thanatosz” szavak esetében, amikor a Bibliát modern nyelvekre fordították, a szövegösszefüggések alapján az utóbbit megkülönböztetésül „második halál” elnevezéssel illették. Az első kifejezés a földi élet végét jelenti, amikor a lélek eltávozik a testből. Krisztus ezt az állapotot gyakran alvásnak nevezte, és az evangéliumok tanúsága szerint többeket megszabadított ebből, visszahozva őket az életbe. Végül azonban a Jézus által feltámasztottak is újra meghaltak később, amint Megváltónk is ezt a halált vállalta értünk, ez azonban nem jelenti annak végső diadalát. A második az Istentől való végérvényes elszakadás, a visszavonhatatlan halál. János apostol írja a Jelenések könyvében: „A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették. A tüzes tó a második halál” (20,14). Mennyei Atyánk azonban végtelen kegyelme folytán ez ellen is biztosított Orvost részünkre. Általában már az első hittanórán találkozunk a következő igeverssel, melynek hatására állítólag többen tértek meg, mint az összes többiére együttvéve: „Mert úgy szerette (a görög szövegben itt természetesen az „ágapáo” ige megfelelő alakja áll) Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Krisztus az, aki esélyt nyújt nekünk a megmenekülésre, feltámadt és ugyanezt számunkra is lehetővé tette. A „nekroszt” nem kerülhetjük el, de a „thanatosz” nem lehet úrrá azokon, akik az Úr Jézus útján járnak. „Aki győz, annak nem árt a második halál.” (Jel 2,11).

További két főnév szerepel még a Szentírásban, melyek magyarul „halál”-ként fordíthatóak. Az „anairesis” jelentése: elvenni az életet, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv ezzel fejezi ki, hogy Saul (a későbbi Pál apostol, akkor azonban még a kereszténység buzgó üldözője) helyeselte István diakónus meggyilkolását (ApCsel 8,1). A „teleute” ezzel szemben a halált, mint az élet végét jelöli, ezt találhatjuk abban a vonatkozásban, miszerint a gyermek Jézus Heródes haláláig maradt Egyiptomban (Mt 2,15).

Érdekes lehet az igazság szó tanulmányozása is. Mi az igazság? – kérdezi Pilátus az előtte álló Jézustól, majd nem vár tovább, kimegy, nem is sejtve, hogy ettől a megkötözött, bolondnak titulált embertől tudhatná meg a helyes választ. Herczeg Ferenc középkori történetének hőse arra a következtetésre jut, hogy az igazság a szablya élén lakozik. Szerencsére nekünk nem kell ilyen tapogatózó, vagy vad körülmények között keresgélnünk, hiszen a Bibliában ennek a „rejtélynek” a kulcsa is egyértelműen megtalálható, a magyarra „igazság”-ként lefordított szavak közül az egyik az „alétheia”, a másik a „dikaioszüne”. Itt tehát két fogalomról van szó, melyek jelentését meg kell tudnunk különböztetni ahhoz, hogy az Ige valódi üzenetét megérthessük. Kutatások rámutattak arra, hogy az előbbi a mi „megigazulás”, míg az utóbbi az „Isten rendje, kijelentése” fogalmunkkal közelíthető meg leginkább. Próbaképpen térjünk vissza a már említett pilátusi kérdéshez: Τί ἐστιν ἀλήθεια? – hangzik a helytartó szájából az eredeti szövegben, miután beszélgetőpartnere ugyanezt a szót használta, ő tehát a megigazulás tényére lett volna kíváncsi, ám nem tudhatta meg, hogy Krisztus maga a megigazulás. Ἄφες ἄρτι, γὰρ πρέπον ἐστὶν ἡμῖν πληρῶσαι πᾶσαν δικαιοσύνην. (Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk. Mt 3,15) – szól Jézus, mikor Keresztelő János vonakodni látszik Őt a Jordán folyó vizében megmeríteni, itt nyilvánvalóan az Isten rendjének betartására kéri.

A nálunk „kegyelem”-re lefordított ógörög „kharisz” szó jóakaratot, gondoskodást, kedvességet fejez ki, de Pál apostol leveleiben például ezt használja az Istentől kapott ajándékokért tanúsított hálára is. A szó további jelentései a következők lehetnek: báj, kellem, szeretetreméltóság, szerető-kedvesség, megbocsátás. Ezt találhatjuk Jézusnak a templomban történt bemutatását követő időszak leírásában Lukács evangéliuma szerint: „A kis gyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala ő rajta” (Lk 2,40). Több alkalommal szerepel a törvénnyel, a cselekedetekkel összefüggésben, így János evangéliumának elején ekképpen: „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság („alétheia”, tehát megigazulás) Jézus Krisztus által lett”. A fent említett hálára vonatkozóan pedig vegyük az alábbi példát a rómabéli híveknek írott levélből: „De hála az Istennek, hogy jóllehet a bűn szolgái voltatok, de szívetek szerint engedelmeskedtek a tudomány azon alakjának, a melyre adattatok” (6,17). A Bibliában egyetlen alkalommal előfordul a hasonló értelmű görög „euprepeia” (ékesség, szépség, tetszetősség, illendőség, isteni megjelenés) kifejezés is, mégpedig az „ábrázat kedvessége” értelemben (Jak 1,11).

A könyörületesség, megkegyelmezés, irgalom, szánakozás szavakat találhatjuk gyakran a görög „éleos” fordításaként. Az efezusi levélben Pál ezt írja: „De az Isten gazdag lévén irgalmasságban (éleos)…, kegyelemből (charis) tartattatok meg! (Ef 2 4-5). A hit, bizalom, áhítat, hűség értelmű görög „piotis” szintén előfordul ilyen szóhasználatban is. Érdekesség, hogy a Timóteusnak írott első levél bevezetésében Pál a piotis és charis szavakat egymás mellett használja, magyarul a mondatrész így hangzik: „Kegyelem, irgalmasság és békesség Istentől”. Az „eusebeo” (kegyességet mutatni) kifejezést Károli ekképpen fordítja a Timóteusnak írt első levélben (5,4) Pál eme mondatában: „tanulják meg, hogy első sorban a maguk háza iránt legyenek istenfélők”. Ugyanakkor az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben, a 17. fejezet 23. versében a szó más értelmet nyer: „A kit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én néktek”.

A Károli-féle fordítás sajátossága, hogy nem tesz különbséget a „pneuma” és a „psyché” szavak között, azokat egységesen „lélek”-ként visszaadván, holott az utóbbi eredetileg a „szellem”-re utal. Ezen belül a „psyché” tizenegyféle jelentési árnyalata különböztethető meg a Bibliában. A fordítók alighanem mindenre el voltak készülve, csak arra nem, hogy az első thesszaloniki levél 5. fejezetének 23. versében mindkét szó megtalálható. Végül azonban ebből a kutyaszorítóból is sikerült kitörni, a „ὑμῶν τὸ πνεῦμα καὶ ἡ ψυχὴ” rész „a ti egész valótok és lelketek” értelmezést kapta. Ugyanakkor mi ezt a két fogalmat a mai napig is meglehetősen nehezen tudjuk egymástól elkülöníteni.

A „szabadság”-ra az „eleutheria” szó utal leggyakrabban, így a galáciabeli híveknek írt levélben ekképpen: „Mert ti szabadságra hívattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek” (Gal 5,13). Emellett találkozhatunk az „anesis” kifejezéssel, mely egyfajta engedékenységet jelöl, példaképpen a magyar fordításban „enyhébb fogságot” (ApCsel 24,23). Az „aphesis” ugyanakkor az elengedéssel, megbocsátással hozható összefüggésbe. Jézus a názáreti zsinagógában Ézsaiás próféta róla szóló jövendölését olvasta, feladatai között felsorolván:”hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek” (Luk 4,18). Az első korinthusi levélben (8,9) szereplő „exousia” pedig egy birtokolt joggal vagy felhatalmazással van kapcsolatban: „a ti szabadságtok valamiképpen botránkozásukra ne legyen az erőteleneknek”. Végezetül a „politeia” a Cselekedetek 22. részének 28. versében a római polgárjog nyújtotta szabadságra utal. Ez akkoriban „szent” dolognak minősült, bizony még magas rangú vezetők arcára is ráfagyott a mosoly, amikor kiderült, hogy Pál apostolt ebben a minőségében bántalmazni merészelték. Az Úr csodálatosképpen használta fel ezt a szokást hű szolgájának megmentésére.

Természetesen akár ezekre, akár más szavakra vonatkozóan sokféle különlegességet találhatnánk még. Mindez azonban nem riaszthat vissza bennünket a Biblia magyar nyelven történő tanulmányozásától, az üdvösség elnyeréséhez ugyanis az abban foglaltak is bőségesen elegendőnek tekinthetőek.