SZÜRETEN részt venni Szilágyiéknál, majd a vő Békési Imrénél, családunkban régi hagyomány volt. Nagyszüleink kezdhették hajdanán, majd anyánk jogán folytatták szüleink, aztán mi, gyerekek is. Nem rokonság, vagy kényszerű kötelék tartotta fenn, hanem az egykori jószomszédi kapcsolat élt benne tovább s él immár a negyedik nemzedéken át, az „alapító atyák” dédunokáinál járva, most már tán kevésbé a munkára, inkább ünnep és hétköznapokon is egymásra figyelve. Nekünk, gyerekeknek nagyon várt, különleges esemény volta az a régi szüret, 3-4 napi szabadság, s egyben komoly részvétel is a munkában, amitől fontosnak érezhettük magunkat. Amúgy is szerettem oda járni, hisz Rózsa nénit sokáig „igazi” nagymamámnak hittem, s így rokonnak Rózsikát is, akinél jóízűben kacagni nem tudott senki más. Az idős Szilágyi Sándor régifajta, kemény ember volt, hatalmas munkabírású, aprólékosan precíz és ez volt az elvárása másokkal is. Éreztük, hogy vitathatatlan tekintélye van a felnőttek között, igazi gazda volt. Velünk jóságos nagypapaként bánt, mégis kicsit meg voltunk szeppenve jelenlétében, pláne, ha hozzánk szólt. De talán épp ezért, óriási megtiszteltetésnek vettük, hogy a szőlődarálásban, sajtolásban felnőttekkel egyenrangúan számított ránk. De ez már a szőlő hazahozatala után volt, s ami azt megelőzte, kinn a szőlőskertekben, az a szabadság érzetével ajándékozta meg gyermeki lelkünket. Mert abban a kora reggeltől délutánig, néha estig tartó szedésben – különös módon – nem kellett részt vennünk, még 10-12 éves korunkban sem. Ám ott lehettünk, kivittek bennünket is szekéren, és amíg a felnőttek dolgoztak, mi bebarangoltuk a környéket. Három helyen voltak szőlőik, ezért is tartott több napig a szüret.
Az első a közelben, a falu alatti Ürgéstől, az Újsoron át, a Kandiáig elterülő Csuklya-Szakarina-Istók-Szélkert valamelyikében volt, de ez számunkra nem is volt érdekes, mert ezeket amúgy is bebarangoltuk, jól ismertük az ott lévő cseresznyefákat és a csősz járőrözési szokásait. Egyébként is kisebb mennyiséget kellett itt szüretelni, amit általában az előző napon néhány felnőtt elvégzett, tehát nem volt nagy kivonulás. Izgalmasabb volt a másik helyszín, a Nagyszőlőskert, amit egyszerűen csak Nagyszőlőnek neveztek. Ez távol volt „székhelyünktől” a Dinnyés-Kiskút-Iklódi közöktől, így teljes felszereléssel kellett kivonulni: föl a szekérre étel-ital, kádak-puttonyok, tetejébe a gyerekek. No hát, mi csak a kiérkezésre vártunk! Ott aztán odakiáltottuk szüleinknek, hogy „mindjárt jövünk”, ők vissza, hogy „délre itt legyetek”, aztán már miénk volt a világ. A hosszú dűlőkön végigvágtatva kiértünk a mi folyónk, a Kálló, vagy másik nevén Folyás partjára, aztán futhattunk a nagy szikes legelőn a bikaistálóig, majd a Kiserdőig. Béka, nyúl, ürge, pillangó rebbent fel lépteink nyomán, késői virágok bánták határtalan, nagy kedvünket. Ki sem pihenhettük magunkat – mi nem is éreztük annak szükségét – máris indultunk a Nagyjátszóba.
Hogy mi volt itt az a különlegesség, ami mind fölé emelte, talán felfoghatatlan. De nyilvánvaló annak, aki ott volt, aki gyerekként volt ott, akinek ott tárulkozott ki a világ. A konyári úton kellett kimenni a faluból, át a Kálló hídján, de a balra, a vasút és Konyár felé forduló útról jobbra le kellett térni. Itt egy földúton haladva bal felől lassan kezdődtek a Nagyjátszónak nevezett szőlőskertek, jobb felől pedig egy tengersík nagy legelő terült el, amit úgy hívtak, hogy Nyomás. És a Nyomás közepén ott volt, gyermeki szemem előtt „magasodott” a Kenderes domb! Egy csupasz kiemelkedés, bokrok, cserjék nélkül, még fű is csak talp alatt maradó, mint körben a síkon. Először a nagyobb fiúk, Lajos bátyám és Dobos Sanyi vittek föl oda és nevettek persze nagyokat rajtam, ahogy lihegve próbáltam felkapaszkodni, de többször – néha segítséggel – visszagurultam a „mélybe”. Aztán az idő múlásával ez lett a célom nekem is: felkapaszkodni és legurulni. Egyszer, tízszer, százszor is. Majd amikor már „saját jogon” futhattam fel, inkább megállni szerettem a legmagasabb ponton. Házak, kerítések, fák közé bezárva láttam csak addig a világot. Itt hatalmasra kinyílt a látóhatár és szinte mámorosan izgalmassá tette a látványt, meg magát a nézelődést is a magasság. Körbe-körbe tengerként a Nyomás, felszínét nem törte meg sem fa, sem épület. Csak egészen távol látszottak istállók, majd a Teleki erdő sűrű rengetege (úgy hallottuk, egy titkos kastély rejtőzik a mélyén), majd tovább fordítva a tekintetet, egy templomtorony, körülötte a falu, Tépe házai, aztán a mi falunk látványa, előtte a Kálló partján vályogvető gödrök, száradó vályograkások.
Néha madárfütty, szellősusogás hallatszik, mégis lélekbe átáramló a csend, a nyugalom. És a mindenség fölött a védelmező, végtelen kék ég… (Talán ezt keresem azóta is: a magasság mámorát, a csend nyugalmát.)
Hát ez volt nekem a Kenderes domb, ezért vártam minden szüretet s abban is azt, hogy sorra kerüljön a Nagyjátszó. El is hozta minden év, az is, amelyikben valami fájdalmasan véget ért, vagy tán reményteljesen elkezdődött.
– Ej Gábor, kiérdemelsz már te is egy vödröt! – biztatgattak kiérkezéskor a felnőttek, amitől én igencsak megrettentem. Tudtam, ez azt jelenti: megyek egy vödörrel a sor egyik oldalán, másik felől ugyanígy valaki és „felnőtt” módon szüretelek egész nap! Kétségbeesetten csapkodtak a gondolataim, már majdnem kiáltottam:
– De hát én a Kenderes dombra…
Aztán mégis csendben maradtam, ám lázasan kalkuláltam, hogy lesz itt pihenő, meg ebédszünet, vagy majd a végén, esetleg gyorsan dolgozok, hogy kiérdemeljem, de akkor is fölfutok a Kenderes dombra. Hát szünet alig volt, a sietségemért pedig dicséretet kaptam és állhattam át besegíteni másokhoz. A végén pedig ott volt a felnőttek öröme, hogy olyan hamar leszedtük a szőlőt, gyorsan hazamegyünk és ledaráljuk, nem hagyjuk holnapra, ahogy eredetileg szándékoztunk. Mikor kifordultunk a dűlőútról, elnéztem a Kenderes domb felé. Valahogy olyan homályosnak tűnt, meg tán kisebbnek is, mint azelőtt, de főleg távolinak, egyre távolibbnak…
Nem, ebbe nem törődhetek bele! Máris száz meg száz terv kavargott bennem. Ha vége a szüretnek, kijövünk a cimborákkal, vagy bicajjal én magam is. De aztán esősre, hidegre fordult az idő, a tél is hamar beköszöntött. Majd jövőre, a gimnazista haverokkal, gondoltam, de azokkal már másfajta kalandjaink lettek. Hát úgy látszik, fel kell nőnöm, felnőttként majd -ugye?- oda megyek, ahová csak akarok és akkor, akkor már bizonyosan felfutok újra a Kenderes dombra.
Majd, felnőttként…
És most oda készülök! Nagyobb izgalommal s kétségekkel tán, mint egy-egy országokat átszelő útra indulva. Mégis remélem, fél évszázad után is az gyűlik majd körém, ami akkor, s képes leszek ugyanúgy fogni föl üzeneteit is.