SZÉNHORDÁS – ez egy visszatérő, rendszeres ősz munka volt, amit kisgyerekként szerettünk, mert vékony drótszálakat keresgéltünk benne csúzli és peca készítéshez (bizonyára a robbantás maradványai voltak a bányából) és szoborrá faragható „zsírköveket” amiket szüleink úgyis kidobáltak az éghető anyag közül.
De mikortól már nekünk is részt kellett venni a munkában, akkor már nem volt ennyire kedves, hiszen nehéz, koszos, monoton munka volt. Pláne, hogy udvarunk hátsó fertályán állt egy kis tároló, amit Juhos Lajos fuvaros, családunk törzsszállítója, lovas szekerével nem tudott megközelíteni, így kicsit távolabb borította le a szenet és onnan történt a behordás. Ezt a színt egyébként mi fiúk ütöttük össze, ezt műszaki paraméterei is jelezték. Kb. 2×2 méteres, négyzet alapú volt, sarkain 1-1 erős akácoszlop leásva a földbe, azon gerendák, lécek és cseréptető. A baj főleg az volt vele, hogy amíg az első két oszlop között mi gyerekek éppen fel tudtunk állni, a hátsó magasság -hogy a tetőnek lejtése is legyen- már csak úgy 1 méter volt. Így a hátsó részbe szinte térden állva kellett „két karod erejével” és „arcod verejtékével” bejuttatni a szenet. (Bátyám biztatgatott ilyenkor efféle idézetekkel.)
Az emlékezetes napon anyámmal ketten végeztük ezt a nemes munkát. Ő lapátolta a szenet vesszőkosarakba, amit én becipeltem és beborítottam az épületbe. Mire egy kosárral fordultam, akkorra a másikat telerakta, így folyamatosan jöttem-mentem-borogattam. Bár gyerekméretű volt a kosár és a rakomány, és még az elején jártunk, de karjaim ereje már fogyóban, arcom verejtéke gyarapodóban volt, s tán figyelmem is csökkenhetett valamelyest. Ugyanis az egyik kosár beborításakor nem jól mértem fel a két hátsó oszlopra fektetett keresztgerenda magasságát és teljes lendülettel belefejeltem abba. Rajzfilmekben látni olyat, amit én akkor láttam, hogy csillagok röpködnek a szemem előtt, sötétben persze, mert el is sötétedett előttem minden és irtózatos fájdalom hasított a fejembe, be az agyvelőmig.
Csak egyetlen gondolatom volt: most el fogok ájulni. Anyám, aki látta, mi történt, harsányan rám kiáltott:
– Mondtam, hogy kushadj!
Hát mégsem ájultam el, mert erre a szóra, hogy „kushadj”, olyan döbbenet töltött el, ami elnyomott minden fájdalmat és csillapíthatatlan nevetési hullámot indított el bennem. Anyám nem értette, egyszerre aggódva és sürgetően kérdezgette, hogy mi van velem, de én szinte fuldokolva a nevetéstől, nem tudtam neki válaszolni. Bár harsány, nagyhangú asszony volt, trágár szavakat nemigen használt, értékrendjében bizonyára ez sem volt az. Valószínűleg szokta is mondani alkalomadtán és most azt kérte vele, hogy hajoljak le. (Mondta, hogy „mondta”, bár nekem előbb nem tűnt fel, pedig lett volna visszhangja tán ütés nélkül is.) Jóanyám azt nem tudhatta, hogy mi kölykök, egymás közt, ezt a szót a legdurvább leintésként használtuk, amihez képest a „fogd be a…” vagy „tűnj el a…” kezdetűek egészen szolidak voltak. Ha valakit nem láttunk szívesen a bandában, ha nem akartuk meghallgatni, vagy bevenni a játékba és ezt durván akartuk a tudomására hozni, csak annyit mondtunk: kushadj!
Ezt csak erősebb mondhatta a gyengébbnek, mert olyannyira sértő volt, hogy fordított esetben megtorlás követte volna. És én ezt a szót hallottam anyám szájából! Tán más felnőttől hallva is megdöbbent, de így egészen szürreális, komikus, leginkább persze egyszerűen váratlan volt, ami nem szűnő nevetőgörcsöt okozott. Próbáltam én kérdéseire válaszolni, aggódását eloszlatni, de nem sikerült. Ahogy elkezdtem volna szólni, máris fojtogatott a nevetés. Anyám egy idő után feladta, de bizonyára sokat töprenghetett azon, hogy milyen különös hatással lehet a gyerek viselkedésére egy erős fejbevágás.