A SÁROSTÓ itt Derecske szívében, igazából nem volt sem sáros, sem tó. Összefüggő vízfelület nemigen volt benne, így tó nem lehetett, és mivel az egész füves volt, a nedvesebb részein zsombékos, máshol bokros, bárhova léphettünk, lábunk, cipőnk nem lett sáros. De a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy így hívják, kétkedés nélkül használtuk is így. És az is nyilvánvaló volt, hogy ez a liget itt a világ közepe, egyik csodája – na jó, legalább egy remek játszóhely. A játék persze inkább csak barangolást, bujkálást jelentett az ember-„gyerek„ magasságú fűben, fűzfabokrok között, a felfedezők kíváncsiságával, hogy mit találunk és rettegésével, hogy bennünket ki talál meg, egy kóbor kutya, rivális bandatag, vagy egy birtokát féltő felnőtt képében.

Amiket mi találtunk, azok közül a tojások voltak a legizgalmasabbak. Néha fácán, vadkacsatojás került kezeink közé –hát igen, számukra ez volt a végzet- ám leginkább házikacsa és főleg tyúktojások. Ugyanis a ligetre benyúló udvarokról, nyilván a gazdák szándékából, lejártak az állatok legelészni, fürödni. S ha már ott voltak, ott készítettek, kerestek tojásaiknak fészket. Hiába rejtették jól el, bokrok alján, hason csúszva, a fűben kifigyelve csapásaikat, megtaláltuk azokat.
No de mi legyen a tojásokkal?
Mivel ennivaló, meg kell enni őket, csakhogy előtte meg is kell főzni – fontuk egymásba nagy bölcsen a gondolatokat. Anyám csodálkozott, hogy alig vagyunk túl az evésen, nekünk máris leküzdhetetlen vágyakozásunk van egy kis tojásrántottára.

– Hoztunk ám tojásokat is! –álltunk elő a legfőbb érvvel.
– Te Gábor! Nem keresi ezeket valaki? –kérdezte számon kérően.
– Á, dehogy!

S bizonygattuk, hogy milyen messze találtuk a házaktól, odáig senki sem jár ki keresni, meg oda felnőtt ember be sem férne, ahová mi bebújtunk értük.
Anyánk egyenként, pohárba felütötte a tojásokat, nehogy kiscsirke is kerüljön az ételünkbe, amit aztán diadalmasan elfogyasztottunk.
Ám jött a megfellebbezhetetlen anyai parancs:

– Ez volt az utolsó, ne merjetek hazahozni többet!

De hát a vadászösztön csak munkálkodott bennünk, úgyhogy legközelebb is rátaláltunk egy teli fészekre.

– Majd nálunk megsütjük! – mondta Sete, akinek volt rendes neve is, de azt felülírta s új keresztséget adott neki, hogy ballábas volt, így tán azt a nevét hírtelen nem is igen tudta volna kivágni mindenki.
– Anyád mit szól majd? –jött a nagyon is jogos kérdés, mert igen szigorú asszonynak ismertük.
– Nincs otthon…

Az más! Ezután semmilyen egyéb körülmény nem volt érdekes, tüstént indulhattunk.
Náluk amúgy is próbálkoztunk már tojássütéssel, mégpedig verébtojásokkal. Ugyanis hatalmas szénásszín állott udvaruk végében (teheneik voltak) és annak a tetejében lécek, cserepek zugaiban, rengeteg verébfészek. Azokból hullott mindenféle szemét, toll, elpusztult fióka a szénába, száradó lucernába, amire a jószágok igen kényesek voltak. Így aztán, szülői felhívásra, igen merész mászó és trapézmutatványok során -ezért is bocsássanak meg utólag a madárvédők- időnként leszedtük ezeket a fészkeket. A tiszta, nem „véres” tojást egy bátorságpróbához is felhasználtuk: nyersen meg kellett inni! (Ugyanaz a borzongás indul el hátamon-gyomromban, most hogy leírom, mint akkor…)
No, hát akkor gyerünk, be a konyhába, elő a legszebb nyeles palacsintasütőt, tányérokat, villákat.

– Te Sete, mi lesz, ha anyád észreveszi?
– Semmi. Úgy elmosogatunk, hogy nyoma sem látszik majd.

Azt csak képzeltük! Ma már tudom, milyen lehetetlen férfiembernek -hát még tízévesen- ezt a munkát oly tökéletesen elvégezni, hogy abban az anya (vagy feleség!) hibát ne találjon. Kéthetes haveroktól eltiltás, fokozott részvétel a családi, ház körüli munkákban lett szegény Sete jutalma hősies felajánlkozásáért.
Úgyhogy az ezután talált tojásoknak más sorsot kellett kieszelnünk. Mert ugye, az nem lehetséges, hogy csak úgy otthagyjuk! Azt csak a felnőttek gondolhatják, az a gyerek majd legfeljebb pár évtized múlva…
Az egyik játékunk az volt, hogy odaadtunk másoknak egy-két tojást, hogy „tedd már a zsebedbe, vagy a sapkád alá, meg ne lássák, míg hazavisszük” – aztán hogy, hogy nem, valaki mindig nekiesett, odaütött véletlen arra a zsebre, vagy sapkára és már folyt is fülünktől sarkunkig a sárga tojáslé. Bizony nekem is, mert én is voltam egyszer e játék elszenvedője.
Szép, új, kantáros rövidnadrágom bánta, annak zsebében történt a katasztrófa. Én egy zsebkendőt nem mostam ki addig és hogy ezt ki lehetne mosni, valahogy fel sem merült bennem. Helyette kicibáltam az összekent részt!

– Hová lett ennek a zsebe? –kérdezte anyám meglepetten, a legközelebbi mosáskor.
– Nem is volt sohasem… – próbálkoztam, de csak ugyanolyan sikerrel és következményekkel, mint Sete barátom a mosogatással.

Aztán zajlott tovább az életünk.
Ha focizni akartunk, azt az utcánkban, vagy a Gyepszélen tettük, hintázni a Városkertbe jártunk, pecázni a Kocsis-laposra, cseresznyézni meg a Csuklyába – de ha egy igazi, vadregényes, érintetlen helyen való barangolásra vágytunk, ahhoz továbbra sem jöhetett szóba más, mint a Sárostó.
Ám egyszerre igencsak felbolydult az élet a Sárostón: gépek búgtak, markolók, tolólapok veselkedtek a földnek, teherautók forgolódtak, szinte egymás sarkába érve. Alig eszméltünk, már egy hatalmas, tán több focipályányi, hosszúkás gödör keletkezett a Porta (ahogy a cigánytelepet neveztük) felső sarkától egészen a suszter Beke bácsiék kertje végéig. A kitermelt földet pedig a „titász” felőli oldalon, két hatalmas halomba hordták. Aztán az őszi esők, majd a hóolvadás, meg a mindenhonnan idevezetett árkok vize feltöltötte a hatalmas gödröt, úgyhogy tavaszra már neve is volt: Csónakázó tó.
Ültünk a partján és tanakodtunk, hogy mire is lehetne használni ezt az addig soha nem látott, hatalmas vizet. Még nem tudtunk vele mit kezdeni, olyan új volt. Néha közelünkbe ültek nagyobb fiúk, fiatalabb felnőttek és mintha egymásnak mondanák, de mi is jól halhattuk, ilyeneket beszéltek:

– Kár, hogy tele van az alja üvegdarabokkal, meg rozsdás szegekkel…
– Amúgy meg fertőzött a víz, mindenféle betegségeket lehet tőle kapni…
– Tán még a hal se nőne meg benne…

Döbbenten néztünk össze: hát ez a tenger víz hiába kínálja itt magát! Mert bizony, mi bele nem megyünk, hozzá nem érünk, hiszen mezítlábas barangolásaink legfélelmetesebb réme volt, hogy üvegbe, rozsdás szegbe lépünk, vagy fertőzéseket kapunk. (Mindegyikkel volt tapasztalatunk.)
Ilyen távolságtartóan múlt el néhány évszak, tán év is. Azért leültünk a partjára néha, lapos köveket dobáltunk bele, ami ha hármat pattant már jó eredmény, de a 8-10 volt az igazi. Olykor valami felcsapott a vízből…

– Hal? –néztünk egymásra.
– Biztosan béka… – mondtuk, nem nagy meggyőződéssel.

Azért jobb volt a régi Sárostó, sóhajtottunk fel néha nosztalgiával, mintha tízévesen már annyit megéltünk volna, hogy visszaemlékezhettünk a régi, szép időkre.
Aztán az egy nap harsant a riadó:

– Csibakék óriási hálóval halásznak a Csónakázóban!

Micsoda? Hát abban nincs is hal, meg egyébként is… Mindegy, megnézzük, futás!
Pár perc múlva elállt lélegzettel, lecövekelt lábakkal próbáltuk felfogni, amit ott láttunk. Csibak –a környék, később az egész falu jeles figurája- vagy 10-12 haverjával, meg fiatal felnőttekkel derékig, vállig benn a vízben, két hosszú karó közé kifeszített, a vízből így is kiálló, hatalmas hálót húztak lassan előre. Társaik szintén a vízben, a háló meg a part közötti részen haladtak és ágakkal csapkodták a vizet.

– De hát az üvegek, a rozsdás szegek, a fertőzés! Hát nem tudják? Hiszen ők mondták!

…Úristen! Ők mondták…

Soha nem láttunk egyben annyi halat és akkorákat. Időnként kifordultak a parthoz –addig a többiek még serényebben, szinte az egész tavat keresztbe elzárva csapkodták a vizet- és a parton álló társak merítő edényekkel kiszedték a hálóból a halakat, amit ládákba, meg zsákokba raktak. Csillogott a sok hal sárga pikkelye, ahogy pattogtak a partra érve és különösnek tűnt, hogy milyen egyformák mind, méretre és fajtára is.
Hogyan kerültek ide? Gyermeki képzeletünkben vízimadarak röpködtek, amik csőrükben hozzák ide az apró halakat. Hiszen úgy tudtuk, a macskák is elszaporítják az egeret, hogy utána tudjanak vadászni. Olyanra nem is gondoltunk, hogy talán egy haltelepítési akció lett valahonnan ide eltérítve.
Csak néztük, hogy milyen szakszerűen mennek vissza ismét a hálóval, majd fordulnak újra a parthoz. Amikor végigértek, még beálltak egyszer a közepébe, kétoldalt a terelőemberekkel és egyben végighúzták az egész tavat. Érdekes, hogy ekkor már alig kerül elő nagyobb hal. Aztán gyorsan összepakoltak és olyan nyom nélkül hagyták el a partot, hogy aki nem látta, nem is hihette, mi zajlott itt percekkel korábban.

Lassan mi is felocsúdtunk.

– Hiszen ez közelebb van, mint a Kocsis-lapos!

És már rohantunk is haza a pecákért, ástuk a gilisztákat, ültünk ki a partra és vártuk a nagy fogást.

Hát fogtunk éppen, darabra tán sokat is, de azok kis piros szárnyú keszegek, meg kárászok, naphalak voltak, ám „olyan” nagyokat nem fogtunk, de még csak nem is láttunk itt többé sohasem. Aztán hálókat is készítettünk, amit két bot közé kötve bementünk a vízbe, belülről lassan megközelítettük a partot, ott alányúlva ezzel az eszközzel kiemeltük a part közelében megbújó halakat. Mert rájöttünk, hogy a parti lyukakban és a behajló növényzet alatt szerettek tartózkodni. Néhányan olyan tökéletesre fejlesztették e megfigyelésen alapuló technikájukat, hogy puszta kézzel is tudtak itt halat fogni.

Nyáron ez a halászat egyben fürdőzés is volt. Amit a szováti határ öntözőcsatornáiban, meg a nemrég még működő derecskei strandon megtanultunk, itt fejleszthettük tovább. Ma is ennek köszönöm, hogy elég jól megtanultam úszni, ami felnőtt koromban gyakran megelégedéssel töltött el, kiváltképp ha láttam, milyen sokan nem bírnak ilyen készséggel. Igazi szabad strand volt ez, vagy tán maga a szabadság. Nem volt úszómester, nem voltak szabályok, semmilyen kötelezettség, úgyhogy az akkor szokásos, fekete klott gatyában indultunk el otthonról –anyánk nem is tudta, hol vagyunk- és fürödtünk, majd az öltözőnek kinevezett bokrokban kicsavartuk „fürdőruhánkból” a vizet és már megszáradva értünk haza, nem is látszott, hogy mit csináltunk előtte.
Ez a remek, többcélú ruhanemű megtréfált egyszer. Mivel nem volt szoros viselet, egy arasznyi kis hal beúszott alá, mondhatom, nagy riadalmat keltve. Ösztönösen odakaptam, kívülről magamhoz szorítottam. Kiáltottam a társaknak, akiktől azonnal harsogva záporoztak az elgondolások, hogy mit fog az a hal „hatalmas” fogaival, hegyes uszonyaival csinálni, de azért el ne engedjem! Most melyikre vigyázzak: amelyik már régtől ott van, vagy amelyik csak úgy bekerült?
Megúsztuk. No a hal csak átmenetileg, mert ő bekerült az aznapi halpaprikás alapanyagába. Ezt az egy ételféleséget tudtam akkor (majdnem azóta is) egyedül elkészíteni. Kényszerből persze, mert anyám meg nem fogta volna a halat, de még a kést, villát sem, amit az elkészítés során használtunk.
Pedig sok lakodalom, disznótor, nagy sütés-főzés megbecsült, nagyszorgalmú munkása volt, sohasem húzódozva a kényelmetlenségektől.
De a víziállatoktól igencsak irtózott már gyerekkorától. Mesélte, hogy rövid ideig cselédeskedett egy módosabb családnál, akik egyszer békát rendeltek különleges vendégeiknek egy halászféle embertől. Mikor az meghozta, csak anyám volt otthon. Ahogy ránézett a vödörben kapálózó, rettenetes jószágokra, ijedtében azt mondta, hogy a gazdáék meggondolták, meg az asszony is beteg lett, vagy a vendégek mégsem jönnek, egyszóval vigye innét az összest, de azonnal. Káromkodott a jóember, de ment és elvitte a brekegő finomságokat. Anyám meg nyugodtabban várta inkább a korholást, minthogy átélje azt a borzalmat, amit a békák érintése jelentett volna.
Így aztán nyilvánvaló volt, hogy a főzés előtti halpucolást nekem kellett elvégezni. A kezdeti viszolygás után, azt hiszem, elég ügyesen kapartam le a pikkelyeket, bontottam ki a belsőségeket. Mutattam is jó anyámnak, hogy milyen egyszerű ez, „tisztább” mint a csirkepucolás, csinálhatná nyugodtan ezt is, de ő hajthatatlan volt.

– Mondjad csak, úgysem fogom meg! Olyan az nekem, mint a béka.

Aztán mi is történt? Mi nőttük ki a Sárostót, vagy az minket, vagy csak megy előre folyvást a kérlelhetetlen idő? Megváltozott életünk, s annak színtere is. Még volt egy tél, amikor hideg virtuskodásra vonultunk ki a két nagy, összehordott dombra, még sílécek is kerültek, én is kipróbáltam. Mit mondjak: sohasem hittem volna, hogy két lábam így el tud szaladni két irányba és még szét sem szakadok ott alul, s mindenek fölött még fejre is állok, többször is, míg leérek. Jeges hó furakodott be ingem alá, úgy szúrt, hogy a lélegzetem is elállott. Hideg reszketés rázott csillapíthatatlanul, kezem-lábam, orrom-fülem tán már meg is fagyott, lelkem bizonyára.

De ki törődik velem? Harsog a követelés fentről, hogy másszak már visszafelé a lécekkel, mert várja s indulna a következő. Így megfagyottan, összetörve, arra az irdatlan magasságú hegycsúcsra?

Tán itt vesztem el végleg a téli sportok számára…

A Csónakázó tavat magunkénak éreztük, de ezek a dombok idegenek maradtak. Nyáron, ha arra vetődtünk, néhány szökkenéssel fenn voltunk a tetőn, csak néztünk körbe, valamit keresve, de már nem találva: a helyén egykor zsongó, vadregényes ligetet, tücsökcirpeléssel, békakuruttyolással. Az idő múlását értők bölcsességével legyintettünk, s kocogtunk lefelé és ugyanúgy vettük tudomásul, hogy előbb a kézilabdapályák építéséhez, majd a futballpályához elhordták valamennyit.
No, itt még egyszer fölvillant a „hely szelleme”!
Csontival, Dömével, Tihamérral, meg a többi új haverrel, vehemens futballszurkolók lettünk. Nemigen mérlegeltük az igazságot, csak a hazai csapat szentsége vezérelte indulatainkat. A pályaszéli korlátokon könyököltünk és csak pár méterre futkosott előttünk a partjelző, s egyszer az egyik rendszeresen leintette csapatunk támadását „les” miatt. Mikor kifogytunk a szemüveget neki, meg a becsületét, családja erkölcsét firtató beszólásokból, egyikünk elkiáltotta magát:

– Megyek, vérét ontom!

No, ez új volt, ami felvillanyozta a társaságot és mindenki azonnal belépett a játékba.

– Vegyétek el tőle a kést!
– Már átmászik a kerítésen, fogjátok meg!
– Nem bírjuk tartani, már engem is megszúrt!
– Állj meg! Állj! Ne tedd…!

S mindezt csak úgy állva a korlátnál, már szinte egymásnak játszva, a körülöttünk állók nagy derültségére. A szegény partjelző nem bírta sokáig: beszaladt a pályára, a bíróhoz, vehemensen magyarázott neki, mutogatott felénk zaklatottan. A bíró rendezőt kért, hozzánk futott, ránk mutatott és így szólt:

– Ettől-eddig, kivezetni!

(Mint klasszikust, idézgetjük azóta is ezt a három szót, még mindig nem kopott el.)

A valósággal röhögő rendezők között, akik minket jól ismertek, egyesek rokonok is voltak, kivonultunk a nézőtérről és nevetett már a bíró, de maga a partjelző is, megértve és tán el is ismerve kis színielőadásunkat. S ezzel meglehet, hogy észrevétlen ki is vonultunk a „Régi Sárostóból”, a „Mi Sárostónkból”. Akik ma kutatják az új Sárostó rejtelmeit, vívják terein küzdelmeiket…

– Hülyeség! – int le Döme – hiszen számukra nincs régi, meg új, csak egyszerűen most ott van. Hacsak nem akad egyszer köztük is egy ráérő lélek, aki nem akarja veszni hagyni azt, amit látott és átélt, hát elkezd mesélni…