Levegőváltozás

LEVEGŐVÁLTOZÁS, bizony az kellene ennek a gyereknek, még mielőtt iskolába megy, mégpedig hegyvidéken, de nem egy két napra ám, hanem legalább egy hónapra, hogy megerősödjön – sorolta a doktor, a bizonyára kétségbeesett anyámnak és csak épp azt nem tette hozzá, hogy de ugye maguknál ez lehetetlen. Tán a szegénységünkre gondolt (ami volt is, meg nem is) vagy inkább tudta, hogy emberemlékezet óta ebben a faluban él minden ősünk, soha nem csángált el senki a rokonságból, s ha valaki mégis nekiindulna a világnak, az már Debrecenben kimondaná, hogy innen aztán ne tovább. Mégsem tűnt úgy, hogy szüleinknél hosszú tanakodás, töprengés kezdődött volna, szomorúsággal kárhoztatva a sorsot, hogy lehetetlent kér, mert azonnal kimondták a megoldást:

– Árcsi! Majd elvisszük Árcsiékhoz!

Ez a különös becézés az Áron névhez tartozott, de hogy személyében kit rejtett, még nem tudtam. Bár volt a szobánk falán, a sok bekeretezett fénykép között egy olyan esküvői is, amelyről tudtuk, hogy azon ő van Boriskával, de semmilyen emlékképem nem kötődött hozzájuk, akkortájt bizonyára nem is találkoztam velük, esetleg csak apróbb koromban. (A fénykép „retusált” volt, máig előttem van a menyasszony pirosra kiszínezett ajka, meg az, hogy daliásabb termetűnek, akkor még nem így fogalmaztam, de előkelőbbnek tűnt, mint Áron, sőt családunk tagjai – úgyhogy mindig titokzatosságot sugárzott, ha ránéztem.) Abban az időben egy másik fényképről, ami ott függött anyám minden testvérének tisztaszoba falán is, egy szép fiatalasszony nézett ránk, még hasonlított is anyánkra. A testvére volt, Teréz, de mindig úgy említve, egy elmaradhatatlan jelzővel, hogy „a szegény” Teréz. Az életéről nem sokat tudunk, csak azt, hogy meghalt 44-ben, mikor itt volt a front. (Újra fölsajog: mikor még kérdezhettünk volna…)
Hogyan történt? Anyámtól halottam, hogy bombázás volt. Meg hogy jászol alá bújtak a ruszkik elől, aztán főzniük is kellett román katonáknak, akik szintén odakeveredtek…
(A szomszédjukban is függött a falon egy szép nő arcképe, ugyanaz volt a sorsa, és megnevezve ő is mindig „a szegény”. A szülők egyetlen gyermeke volt, akik hiába voltak már Zakariás-Erzsébeti korban s reménységgel, az élet mégis diadalt aratott a fájdalmuk felett, mert egy új leányka-jövevény felélesztette s vitte tovább a nevet, ám neki már nem kellett hozzátenni: a szegény. Ismertem a szülőket, vajon életerejük történetét megírja-e majdan valaki?)
Teréz élete folytatásaként már kilenc évvel korábban megszületett Áron, a mi Árcsink. Nem kapott nevet az apjától, anyai családnevünket viselte, s gondját pedig az anyja egyedül, maradva a nagyszülői házban. Csak úgy leírom, amit tudok, mert sem ítélni, se ítéletre késztetni nem akarok. Szombathelyen járt egy vasutasokat képző iskolába, amit egészen kicsi gyerekként kezdett el. Talán már elemi iskolai szintje is volt, utána jött a szakképzés. Természetesen bentlakásos volt, majd a végzés után elhelyezték a vasútnál. Így aztán ő úgy kikerült a családunk kötelékéből, hogy azon túl, hogy én nem emlékszem vele való találkozásomra (csak 17 évvel volt idősebb, úgyhogy megtörténhetett volna) de soha egyik rokontól, nagyobb unokatestvéremtől, de még anyámtól sem hallottam róla semmit, hogy itt volt, ilyen volt, ezt csinálta, ez történt vele, vagy hasonlót. Áront a sors, vasúti szolgálati rendelés formájában, a borsodi-zempléni tájakra vetette, ahol megnősült, ami után Bodrogolasziban laktak, együtt a feleség családjával, azok házában. Ez akkoriban történhetett, amikor nékem rendelte az orvos a levegőváltozást. A szervezés nem előttem zajlott, az utazásra sem emlékszem, csak egyszer már ott is voltunk náluk. No, annyira nem Áronéknál, mert sem ő sem Borbála nem voltak ott, most úgy gondolom, hogy távolabb dolgoztak és volt valamilyen szolgálati szállásuk, nem kellett, vagy nem tudtak hazajárni mindennap. Hatévesen vadidegen emberek közé kerültem. Nem emlékszem, hogy nagy kétségbeesés, sírás-rívás tört volna ki rajtam, amikor anyám otthagyott, pedig nemrég még két felnőtt kellett ahhoz, hogy elcipeljenek a kórházba (mandulaműtétre) s ott állandó „őrség” kellett, hogy vigyázzon rám, de még úgy is megszöktem és elindultam hazafelé, többórás munkát adva sok embernek, mire megtaláltak a Debreceni Nagyerdőn. Öt hétig voltam ott, s nem tudom van-e öt emlékképem az ottani életemről.
Azok ilyenek: Talán Büttösi, vagy Bűjtösi volt a család neve, hatalmas volt a házuk, egy nagyon szigorú öreg volt a mindenható úr, a feleségére is csak úgy emlékszem, hogy rettegett a férjétől és volt még otthon egy már majdnem felnőtt nagylány, a Mari, akinek a nevéhez mindig valami csúnya jelzőt illettek, és állandóan szidtak, mintha az éppen rosszat csinált volna. Amit főztek, nem úgy nézett ki, mint az otthoni, ezért én már az elején óvatosan nyúltam hozzá, s amikor az öreg ezt észrevette egyszerűen elzavart az asztaltól és aznap már nem kaptam több ennivalót. De nem éreztem azt büntetésnek, nem emlékszem, hogy valaha is éheztem volna, mert az udvar és a Bodrog partjáig lenyúló kert tele volt gyümölcsökkel és én azt ettem egész nap. Egyszer egy szép, tarka madarat, tán harkályt fogtak, s ugyanúgy kieresztették a vérét, mint a csirkének és megkopasztották, megfőzték, pedig még apróbb volt, mint egy galamb. Láttam a hegyeket, de feléjük se mentünk, viszont a másik irányba gyakran átszekereztünk komppal a folyón, visszafelé a felrakott széna tetején lapultam kapaszkodva, s ahogy körbenéztem, senkit és semmit sem láttam, úgy tűnt, mintha csak úgy sodródnék a vízen.
Egy szomszéd gyerekkel (milyen különös, azt sem tudom már, hogy fiú volt-e vagy lány) az utcai árok partján, valami méteres magasságú vadbodzát, vagy más növényt játékból letaroltunk, ami után egy felnőtt, talán a szüleje őt jól megverte, ott előttem és én azt hittem, utána én következem, de engem nem bántottak. Áronnal és Borbálával tán egyszer találkoztam: este jöttek haza, jól megnéztek, a nevemet is megkérdezték, láthatóan nem tudtak velem mit kezdeni, aztán reggel már ott sem voltak. Hát ilyen volt az én levegőváltozásom. Vajon milyen állapotban kerültem haza a végén: híztam, erősödtem, vagy lefogytam? – ki tudja, de rémálmaim nem voltak miatta és nem is vágyakoztam sohasem, hogy visszamennék.

De volt egy olyan élmény, ami közel hat évtized után is kísér, minden nap emlékeztet azokra a napokra. A reggeli ébredés, pontosabban ébresztés első aktusa volt, hogy a szinte az ágy mellé odakészített lavórban, jéghideg vízben, meg kellett mosdanom. Rettenetes volt, nem tudom hogyan érték el, hogy ne ellenkezzek, mert nem bántottak (mint ahogy máskor sem, legfeljebb nemigen törődtek velem, hagytak csak úgy lenni) – szóval kötelességtudóan elvégeztem ezt a reggeli szertartást. És végzem azóta is, már kora ifjúságomtól, felnőtt évtizedeimen át, minden reggeli ébredés után, ma is. S olyankor úgy megfogalmazatlanul, szinte csak nyugtázom: igen, Olaszi, azóta csinálom, ott kezdtem, biztosan jó és hasznos dolog ez. Mostanában még kapcsolódott is hozzá egy „megerősítés”, mert a legszebb arcú magyar színésznő, Bara Margit (vagy Szeleczky Zita?) életregényében olvastam, hogy semmilyen trükköt nem használt, csak ezt a jéghideg reggeli mosdást. (Én úgy látom, nemigen lettem tőle valamilyen „leg” – akárhogy is forgolódom a tükör előtt.)
Áronnal még a felnőttkor hozott össze egyszer, mert ő otthagyva a vasutat, juhász lett Berettyóújfaluban, meg lovas-szekeres gazdaember, s akkoriban én is ott próbálkoztam, még vettem egy kertet is. Megkerestem, együtt szántottunk, vetettünk s én elámultam ügyességén, ahogy bánik az álatokkal, eszközökkel. Kertészkedő munkatársaim is nagy hasznát látták előkerülésének, mert megvolt, aki szántott, fuvarozott nekik, legfőképpen pedig tőle szerezhettek be jó minőségű birkatrágyát. Egy viszonylag előkelő utcában volt nagy háza, láthatóan boldogult az életben – s nekem ma is rejtély, hogy honnan az indíttatás, kitől tanult, vett példát, mert a mi családunk ebben nemigen segíthette, ahhoz alig-alig volt kapcsolatuk. (Mondom: ítélni nem…) Aztán én felszedtem a sátorfámat, s máshol ütöttem fel újra, így Áronék is ugyanúgy, mint a napi kapcsolatokban elmaradozó otthoni rokonaim, veszteségeim sorát gyarapították.