ILLETMÉNYFÖLD volt a neve, és már gyerekként a világ legtermészetesebb módján mondtuk ki ezt a furcsa szót, mert tudtuk is, hogy mit jelent. Apánk, később anyánk is olyan helyen dolgozott, hogy illetményföldet is kaptak fizetésük kiegészítéseként. Ezt a legváltozatosabb helyeken mérték ki a Kiserdőtől a Kígyósig, meg a bagosi határban, egyikszer közelebb, máskor egészen a csemetekert mögött. Szüleinknek ez munkát, meg hosszú gyaloglásokat jelentett, nekem szinte kirándulást, előzetes bejárásokat a majdani önálló kalandozásokhoz.
A kisállomással szemben, ahogy a bagosi út átmegy a síneken, volt egy elhagyott temető, meg néhány roskadozó istálló. Bányatemetőnek, vagy Bányakertnek nevezték és itt is kaptak pár évre egy kis krumpliföldet. ”Kolompírtemetőnek” is emlegették, ami tán a helyhez kötődő fogalmak összevonása lehetett.
Egy ősszel végeztük a betakarítást, immár öten. Apám vágta föl a fészkeket kapával, anyám szedte össze a földből kifordított szemeket zsákokba, bátyámnak már kötelező volt segíteni neki, én még szabadon választhattam, húgom pedig játszhatott az árnyékban. Még állt az egykori temetői csőszház, és abban egy idősebb nő lakott. Vagy csak a gyerek minden felnőttet idősnek lát? Gyakran találkoztunk vele, meg nem mondom miért, de nem szívleltem, talán megéreztem, hogy szüleim is távolságtartóan viselkednek vele.
Hát odajön ez a nő és felajánlja, hogy segít. Apám hárítgatja, de az csak erősködik, hogy unatkozik, szívesen teszi, nem kér érte semmit. Nem volt mit tenni, el kellett fogadni. Aztán kész lettünk, a zsákokat bicikliken toltuk hazafelé. Nekem egész úton járt az agyam, hogy jól láttam-e amit láttam és szabad-e olyat gondolni egy felnőttről, amit én gondolok? De csak otthon bukott ki belőlem:
– Ennek a néninek máskor ne engedjük meg, hogy segítsen!
Apám először mondott rá egy cifrát, hogy ez egy ilyen, meg olyan nő -nem értettem- és csak azután kérdezte, hogy miért.
– Mert nem ügyes. A legnagyobb krumplikat nem vette észre, visszatemette, meg rá is lépett…
No ezután mondott csak igazán cifrákat, meg hogy azért jött hát olyan vastag cipőben, hogy meglássa majd hova lépett azzal a recés talpával, meg azóta biztosan kapargatja már a nyomokat, úgyhogy ő ül is a biciklire, megy vissza, hogy tetten érje, meg hogy ellássa a baját.
Anyám erősen csitítgatta, egyszer már a bicajt is vissza kellet fognia, de nem adta fel, hiszen ő akkoriban „népi ülnök” volt a bíróságon és ismert olyan fogalmakat, hogy „hirtelen felindulásból”…
No azt én is megismertem: azon kevés tasli egyike, amit életemben apámtól kaptam, ekkor csattant el.
– Miért nem ott szóltál? – s ezzel túl is voltunk a hírtelen felinduláson.
(Olvasom mostanában egy Derecske történetétől írt könyvben, hogy azt a részt „Iklódi köz”-nek hívják. Nocsak…)
Amikor a bátyám a szövetkezetben dolgozott, rábízták ennek a környéknek a rendezését. A menthetetlen épületeket lebontották, mi is vettünk onnan nagyméretű, acélos, BV- vagyis Bihar Vármegye feliratú téglákat és abból építettünk egy nyári konyhát. Kint állt még egy ház, de a környéke elhagyott volt, csak egy része volt bevetve lucernával.
Iklódi Károly szomszédunk, aki messze a bagosi határban gazdálkodott és ott járt el mindennap az elhagyott terület mellett, állandóan nyüstölte a bátyámat, hogy megvenné azt a tanyaépületet, meg a körülötte lévő földeket, amivel közelebb kerülne a faluhoz, így ott még lakniuk is lehetne. Károllyal fuvaroztunk néha ezt-azt és tőle tudom, hogy végül a bátyám hathatós segítségével sikerült ez, úgyhogy a tanya ma is a leszármazottaié.
Így hát -bár kár a régiért- némileg jogos a név és mi is elmondhatjuk, hogy beírtuk a szomszéd nevét a történelembe.)