Becsület

BECSÜLET, szabad, nem szabad – ilyen fogalmakkal már ötévesen tisztába jöhet az ember, feltéve, hogy a Gyepszélen át tart hazafelé az apjával.
Esteledett. Már behajtották a libákat, kacsákat, ezért furcsa volt, hogy előttünk az út közepén egy szép, nagy fehér liba ült. Nyugodtan várta, ahogy közeledünk, még „beszélni„ is kezdett hozzánk nagy bólogatásokkal, de mielőtt egészen odaértünk volna, felugrott és kétségbeesett jajveszékeléssel, szárnycsapkodással futni kezdett. Ekkor láttuk csak, hogy a lábára van ragadva egy hosszú légyfogó szalag, aminek még a doboza is ott volt a végén. Hát ez elöl menekült szegény kifulladásig, s amikor már tényleg nem bírta tovább leroskadt a földre. És ahogy abbamaradt az „üldözés”, lassan megnyugodott, de amikor ismét elindult, kezdődött minden elölről. Velünk egy irányba haladt és már vagy négy-öt ilyen összeesést-beindulást láttunk, egyre rövidülő futásokkal. Láthatóan kezdett elfogyni az ereje, könnyen megfoghattuk volna.

– Vigyük haza! – mondtam lelkesen apámnak, de ő leintett.
– Hogy aztán szégyenszemre rendőrök kísérjenek végig az utcán, kezemben azzal az ellopott libával? Szó sem lehet róla!

S a kép, amit valóban nem akartam már látni én sem, szinte beleégett még fogékony elmémbe, emlékezetembe, és minden tanításnál erősebben rögzítette a becsület gyermeki értelmezését.
Mert nem azért nem szabad elvenni a másét, mert azért nem mi dolgoztunk meg, mert nem okozunk kárt másnak, mert egyáltalán: nem illik, csúnya dolog, aztán ott a jog, a törvény, a büntetés… Nem!
Sokkal egyszerűbb: egy elviselhetetlen szégyen érne azáltal, hogy mindenki szeme láttára, rendőrök kísérnének végig az utcán, kezemben azzal az elvett dologgal. (Hogy, hogy nem, a dinnye és a gyümölcsök kapcsán ezt nem így éreztük. Talán mert ha azt egyszer megkaparintottuk, többé már nemigen szolgálhatott kézzelfogható bizonyítékként…)