ÁRVERÉSEN részt venni nem sűrűn adatik az életben. Ezért hát ott volt mindenki, aki Derecskén számított, a Málésortól a Kandiáig, de még Kis-derecskéről és a távoli Pogányvárosból is jöttek. Ám főleg a közelben lakók, a Sárostó környékiek, még tarka rokolyás cigányasszonyok is – meg hát legfőképpen mi, 8-10 éves suttyó kölykök. Már korábban elcsíptük a felnőttek beszédéből, hogy valami készül, de nemigen értettük, hogy jön az árhoz a verés. Mégis csak annyit kérdeztem anyámtól:
– Én is elmehetek-e?
Mivel igen volt a válasz, mást nem is akartam tudni, majd meglátom a helyszínen. Egyedül -az ügy természeténél fogva- József gazda nem volt jelen, mert ő eltávozott e földi világból, mégpedig úgy, hogy nem maradt körülötte senki, aki életének tárgyi maradékáról gondoskodjon, az őt áldás, vagy átokként megillesse. Hát ezt hivatott pótolni, mint majd megláttuk, ez az esemény. József gazda (csak így ismertük) ott lakott egyedül abban a kis görbe utcában, amit nagy bölcsen hivatalosan is Görbe utcának neveznek, a Sárostó mellett. Emlékezetemben nagyon öregemberként él, akit rettegve emlegettünk, akivel gyakran ijesztgettük egymást. Így hagyományozódott ránk idősebb cimboráktól, talán felnőttektől is. Nem tudtuk az okát s a gyermeki lélek azt nem is kutatta. Amikor a Sárostón pecáztunk, vagy fürödtünk, oda lenyúló kertje bokros végét használtuk átöltözésre, vagy kisebb dolgaink elvégzésére és amikor megközelítettük, nem maradt el társainktól a kurjantás:
– Vigyázz, mert lecsípi József gazda!
Ha jött az utcán szakadozott ruhában, borostásan, nagy kalapjával a fején, rettegve megálltunk, vagy kikerültük nagyívben, mire legtöbbször ő is megállt, s csak nézett ránk, míg elhaladtunk egymás mellett. Tekintetében nem harag, vagy vadság volt, hanem inkább értetlenség, amivel nézett bennünket és talán az egész világot. Már nem kérdezhetem meg apámtól, aki ismerte és néha emlegette is, hogy ki volt József gazda, milyen titkokat cipelt magával, mi volt az ami így kirekesztette a világból. Amikor eljött az a nap, hatalmas csődület várta, hogy elkezdődjön az esemény. A kaput még zárva tartották, benn az udvarban sürgölődtek a hivatalos személyek, az utcán pedig a manapság ismerős „rendkívüli akció” hangulatú tolongás, hangoskodás folyt, mindenki azt taglalta, hogy mit nézett ki magának. A hivatalból kint lévő, csendes beszédű Vince bácsi kijött a kapuhoz, próbálta csitítani a népet és elmondani, hogy miként fog folyni az esemény.
Hiába!
Mert amikor a kaput kinyitották, bezúdult a tömeg, szinte elsodorta Vince bácsit, aki hasztalan kért, könyörgött, nem hallgattak rá. Nagy kínokat élhetett át ez a szelíd ember, aki hivatali működése során megszokta, hogy bármilyen halkan is beszél, mindenki csendben figyeli, ha kéri felállnak, ha kéri leülnek. Igaz, azok az alkalmak esküvők és temetések voltak, ez pedig itt árverés. Úgyhogy a nép rávetette magát a kikészített eszközökre, már vitte volna is magával és csak hosszú időbe telt, míg visszatették és helyreállt a rend, kezdődhetett az igazi árverés. Az előre kirakott kéziszerszámok, kosarak, létrák, stb. hamar gazdára találtak, úgyhogy kezdték kihordani a tárgyakat a házból. És ekkor elkezdődött -felnőttek és gyerekek részére egyaránt- egy ámulatba ejtő, varázslatos előadás, mintha a ház egy titkokat rejtő barlang lett volna, mely feltárult és elősorakoznak belőle a mesék kincsei.
Mert nekünk annak tűnt az az embermagasságú, ovális tükör, melynek széles, levélből font koszorúra emlékeztető, sárga kerete volt.
– Arany… – suttogták mellettem.
Aztán olyan díszes bútorok, székek, melyeket falusi otthonainkban, életünk akkori terein nem láthattunk. Utána színes mintás porcellán tányérok, tálak, majd fényes evőeszközök.
– Ezüst… – hallottam megint.
Néma csönd lett, amikor egy zsinóros, prémes, én úgy láttam aranygombos kabátot emeltek fel, olyat amiket múzeumban, festményeken, vagy filmekben láthattunk csak. A kikiáltó zavarban is volt:
– Régi kabát… – mondta, majd azonnal javította is, szinte kérdezve – inkább díszkabát, vagy ünnepi ruha?
Aztán lószerszámok, de olyan díszesek, hogy az egyik férfi, akit licitálásra biztattak, restelkedve mondta:
– Nekem ilyen nem való…
Majd szüreti kellékek jöttek: puttony, daráló, szőlőprés, hordók. Hasonlókat láttam én is használni falusi szüreteinken, de ezeknek különleges formája, díszítése és mérete volt, mintha egy más tájékról pottyantak volna ide. A tárgyak látványa olyan ámulattal töltött el, hogy nem is érzékeltem elkeltek-e, vagy ottmaradtak gazdátlanul. Csak azt lestem egyre, hogy mi jön még?
Ma, amikor minden település keresi, gyűjti a régi idők eszközeit, sorra létesülnek gyűjtemények, faluházak, talán más sorsuk lenne ezeknek a tárgyaknak. Gyermeki emlékezetemben egy kicsi, a sorba tán nem is illő tárgy árverési jelenete maradt meg kristálytisztán. Szinte ma is látom s hallom:
– Egy darab piros lábos, kikiáltási ár 50 fillér!
Hirtelen döbbenet ült az udvarra, talán a kis edény jelentéktelensége, vagy ára miatt, nem tudom. Bár az utóbbi számunkra azonnal érthető összevetésre adott alkalmat, hiszen 50 fillér volt egy gömb fagylalt. A csöndet egy terebélyes cigányasszony törte meg:
– Én megadom!
Más nem szólt.
– Legalább ígérjen már rá… – próbálkozott Vince bácsi.
– Minek, ha másnak nem kell?
Zúgolódás támadt és a türelmetlen emberek mindenfelől noszogatták a cigányasszonyt némi ráígérésre.
– No jó, akkor 60 fillér…
Erre ismét kórusban, főleg az asszonyok támadtak rá, hogy ne legyen már ilyen kicsinyes. Anyám, aki név szerint ismerte a cigányokat, mindenkit túlkiáltva szólt neki:
– Ejnye Mári! Hát mondjál már legalább egy kerek forintot.
Mári arcán tétovaság ült, szinte csak magában motyogta:
– Egy kerek forintot?
Láthatóan nem tudta, mi az, talán egy új fizetőeszköznek vélte, amivel még nem találkozott. Aztán valahogy megértette, kissé még zavartan kifizette, de már diadalmasan vette magához a zsákmányát. Hát ez a lepattogzott zománcú, alul feketére égett, kétfülű kis lábos még szolgált valamelyest, mielőtt végleg elérte az enyészet. De mívesebb sorstársait egy más értékrendű kor hozta létre és éltette, hát nemigen volt már helyük e sarkából kifordított világban. Idegenek maradtak, mint az aki konokul őrizte őket, s lassan kihulltak az emberi emlékezetből, eltűntek hátsó kamrák és pókhálós padlások rejtekén, semmivé lettek végül, mint maga József gazda.