AJÁNLÁS HELYETT, ami az olvasónak szólna, helyénvalóbb tán egy kis biztatás. Önmagamnak. Hogy igenis, le kell írni regényes derecskei gyermekkorom történeteit! Mert valóban „regényes-legényes” volt, hála a kornak, a helynek, az engem körülvevőknek és csak reménykedem, hogy az enyéimnek is sikerült megteremteni valami hasonlót.
Ahogy biztatást kaphatott egyik ősünk százötven(!) évvel ezelőtt, hogy az azóta is őrzött családi bibliánkba megtegye az első bejegyzéseket, vagy az, aki folytatta, s így immár több mint egy évszázadon átívelve tárulnak elénk születéseink és elmúlásaink.
Mert nyomot akarunk hagyni, s átadni a megélteket. Ezért van már közöttünk, aki családfára gyűjti neveinket, meg ecsettel, másik fényképpel rögzíti életünk képeit, egyelőre magunknak, de majdan a reménybeli örökkévalóságnak.
Talán ilyen indíttatású az én kis zsenge írásom is, és bár föltűnnek benne más tájak, emberek, események, mégis – csak el ne ijesszem az olvasót! – nem túl szerényen, én uralom azt a csaknem másfél évtizedet, amiben megéltem történéseit.
Biztosan történt velem egy s más később is, de az első tizenöt év a legfontosabb, mert „az ekkor átéltek alakítják ki az ember jellemét, határozzák meg érzelemvilágát, formálják ítélőképességét” – okoskodott egyszer egy íróember, s lehet, hogy igaza volt.
Na jó, ő nyolc évet mondott, de nekem tizenöt kellett, hogy elegendő muníciót gyűjtsek családban és iskolában, utcákon és tereken, mezőkön és vizeken, ama láthatatlan kéz részére, hogy tessék: most már aztán formázzon engemet.
Lehet, hogy lassan érő típus vagyok?
Meg bizonyára kapkodó is, mert még mielőtt kész lenne a „mű”, elősorolom, hogy miből készül(t).
De hát mégsem zúdíthatom csak úgy ide, hogy utca, bicaj, peca, foci, tűz, víz, szüret, stb. a végtelenségig, szóval kicsit el kéne időzni egyiknél, s másiknál.
Úgyhogy szükség lesz kitartásra, türelemre.
Részemről…