A MUNKAHELY gyermeki szemeink előtt maga a mennyország volt, ahol mindenki boldogan teszi a dolgát, s közben angyalok módjára kedvesek egymással. Ha szüleink munkahelyére bementünk, vagy iskolásként kerültünk el ilyen helyekre, úgy mutatkoztak meg, úgy fogadtak bennünket, hogy nem is gondolhattuk másként. Hogy közben talán már a tönkremenésig belefáradtak munkájukba, hogy hatalmaskodások, irigység és türelmetlenség mérgezi meg lelküket, az még nem ért el hozzánk. Aztán alkalmam nyílt megfigyelni az egyik ilyen „álomhelyet”, ahol ráadásul a vezető és egyik beosztottja nem helybéli volt, ám egy faluból származtak, sőt keresztnevük is egyezett. Nevezhetjük most őket Sándoroknak. Mások is kerültek oda az ország különböző szegleteiből, és ebben a származási hely szerinti kavalkádban azt hihettük, hogy ők ketten összetartanak: egymás nyílt, vagy titkos segítése, cinkos összekacsintás, félszavas megértés jellemzi majd őket.
De nem, éppen ellenkezőleg!
A felettes Sándor elsőszámú célpontja mindennemű főnöki zaklatásnál a beosztott Sándor volt, akivel soha nem volt elégedett, akiről minden rossz példát mintázott és beosztásában, értékelésében -az anyagiakban is- mindig hátrányba hozott, elmarasztalt.
Mikor már megkérdezhettem a beosztott Sándortól ennek az okát, csak annyit mondott:

– Én sohasem titkoltam el, milyen volt ő gyerekként, mert onnan egyenes volt az út idáig, hogy ilyen közutálatnak örvendő felnőtté vált. (Mit mondjak: valóban nem sok tisztelnivalót találtunk benne…)

Évtizedeket dolgoztak így, egymást és persze önmagukat emésztve, mire az elválás -amit önszántukból sehogy sem akartak meglépni- mégis csak bekövetkezett. De az már a dráma tragikus végkifejlete volt, amit már egy fölöttük álló erő rendezett: a beosztott Sándor szívinfarktust kapott a munkahelyen. Volt nagy sürgés-forgás, a mentők tették a dolgukat és a felettes Sándor a már hordágyon fekvő, elcsigázott, de eszméletén lévő beosztott Sándorhoz furakodott fontoskodva s kérdezi, hogy mit tudna segíteni?

Mire az csendesen mindössze ennyit mondott:

– Hagyd csak, idáig is te segítettél.