A Derecskei irodalmi breviárium olvasása után

Köszönettel Szőllősi Imréné Tóth Vilmának

Sorjáznak a nevek Derecskei Ambrustól mai gyermekeinkig, s közben elámulok: Csokonai, Arany János, Ady és a mi kis falunk? De egyszerre ott középtájon, olyanok következnek, akiknek a nevét gyermekkoromban, a mi családunkban is természetes módon ejtettük ki.

Ungvári János

A gimnáziumigazgató apja az én apámnak volt munkatársa, még össze is jártak névnapokon, de én ismertem a „tanácstól” is, ahova bejáratos kisgyerek voltam. Erős testi felépítésű, amolyan régi falusi fajta, tekintélyes ember volt, beszédében mégis csöndes, megfontolt. Tán nem csak képzelem, hogy biztathatta apánkat: „taníttasd csak őket…”

Nagy Domokos

Első iskolaigazgatónk volt, nagy kastélyszerű házuk szinte tájékozódási pontként szolgált ott a Bocskai és a Híd utca sarkán. Ma többgenerációsnak mondanánk, hiszen ott lakott a szintén pedagógus, de általunk csak Pali bácsinak nevezett fia, akinek a felesége lesz majd a másodikos tanító nénim. A másik ágról unokájuk, későbbi gimnáziumi osztálytársam, Ági is innen járt az iskolába, akinek szüleivel, Debreceni tiszteletessel és feleségével, Ágnes asszonnyal, majd a felnőttkor is összehoz még.

Hamvas József

Idős, valószínűleg már nyugdíjas tanítóként még bejárt hozzánk helyettesíteni. Ha feleltetett, a felszólítottól nem csak a nevét kérdezte meg, hanem hogy ki az apja és mivel foglalkozik. Csak ha ismerte, akkor kezdődhetett a felelés. Az enyémnek egyszer a tyúkról kellett volna szólnia, s én mondtam is folyékonyan, ami a könyvben volt, hogy törzsfejlődés, meg háziasítás, de ő közbevágott:

-Ezt elhagyhatjuk, azt mond inkább, hogyan lesz a kiscsirke?
-Kotlós kelti ki a tojásból – mondtam szinte dicséretet várva, de jött az újabb kérdés:
-És hány napra kél ki?

Itt megálltam. Találgatni nem mertem, a biztosat nem tudtam, hát csak hallgattam begubózva.

-No, ezt kérdezd meg majd apádtól, ér az annyit, amit mond, mint ezek a könyvek!

S kaptam valami gyenge jegyet, vagy tán fekete pontot, aminek igazságtalanságát el is panaszoltam otthon. Apám azonban csak annyit mondott:

-Azt tényleg tudnod kellene, hogy 21 napra.

Mentős koromban, a berettyóújfalui kórházban belgyógyász főorvosként dolgozó fiának, Dr. Hamvas Lászlónak elmeséltem egyszer ezt a feleltetést, s attól kezdve kérhettem receptet, soronkívüliséget, az azonnal teljesítve lett…

Benkő Ferenc

A gyógyszerészünk volt, s nekünk Úr maradt akkor is, amikor mindenkit egyformán kellett megszólítani. Pedig inkább tudósnak nézett ki, ahogy komolykodón felemelt fejjel beszélt, de amikor néha leengedte az állát és kinézett a szemüvege felett, én mindig azt hittem, hogy most valami tréfásat fog mondani, de a folytatás is az volt, hogy napi három szemet, étkezés után…
Vajon az csak tréfa volt-e, amit én követtem el egyszer vele szemben?
Valami elfertőzött seb, vagy kelés volt egyszer rajtam, amit nem rejthettem el a cimborák elől, akik egyből mondták is a megoldást: jóddal kell kenegetni, azt meg patikából lehet venni.
Na de, ha csak úgy odamegyek, s kérem, még megkérdezhetik, mire kell…
Beugrott, hogy van egy könyvünk, tán Kétszáz kémiai kísérlet volt a címe, abban kerestem olyat, amiben jód szerepelt és „álcázásnak” egy másikat is, valami –cid végződésűt, s így felkészülve már odaállhattam a pulthoz.
Persze jött a kérdés, hogy mire kell az, és a mesém hatása akkora volt, hogy egyebeket is kaptam, sőt edényeket, pipettát, meg ilyesmit. Jólnevelten megkérdeztem, hogy mennyit fizetek, de a gyógyszerész úr kijött a pult mögül, kezét nyújtotta és ennyit mondott:

-A tudomány nevében!

Szinte repültem hazafelé, ujjongva, szilárd elhatározással, hisz az én sorsom most már eldőlt, mert bizony vegyész leszek, vagy gyógyszerész.

Hát nem lettem…

Az a valami a jódtól, vagy csak úgy magától meggyógyult, ki is ment a fejemből az egész, hiszen vakáció volt, tombolt a nyár, foci-pecázás-tekergés egész nap – hát ki bírna ilyenkor benn ülni a szobában, s kémcsőbe cseppentgetni valami kék folyadékot egy pipettából?

Arany Piroska

Nem ezen a Derecskére oly jellemző néven, hanem Zétényinéként őrizte meg a családi emlékezet. Mi még felemlegettük tanítóinkat, ha úgy fordult a beszélgetés, évek, vagy akár évtizedek múlva is. Természetesnek tartottuk, hogy tudjuk a nevüket, ugyanúgy mint a keresztszüleinkét, a szomszédokét, vagy a focicsapat edzőjéét, kapusáét és kedvenc zenekarunk dobosáét. Ahogy én mondtam a sajátomét, hogy Magyari Árpádné és Nagy Pálné, úgy mondta a bátyám, hogy Zétényiné. És most, ötven év után, én mondhatom, hogy Piroska néni…
Madárlátta emlékeit olvasom, s azok immár ez enyémek is, ősei mintha az én őseim lennének.

Beke Aladár

Itt a Kossuth utcán, a Sárostónál lakott, cipészműhelye is a házukban volt. Nem csak azért választottuk őt, ha talpaltatni, vasaltatni, vagy csak úgy javíttatni akartuk lábbelijeinket, mert ő volt a legközelebbi, hanem talán valamilyen rokonszenv alapján is. Én mindenesetre szerettem beszélgetni vele, ha megvárható volt a javítás, bár az inkább azt jelentette, hogy ő kérdezett engem. Nagyon untuk ezt másoknál, ha a néha idétlen „szeretsz iskolába járni?” vagy „van vár szeretőd?” (tízévesen!) féle kérdésekkel zaklattak, de tőle nem így fogadtuk, vagy tán ő nem is ilyenekkel traktált bennünket.
Jókedély, jóindulat és igazi érdeklődés, tanácsaiban érezhető bölcsesség sugárzott belőle. Most olvasom, hogy Csíkországból származott! Hát persze! Ahogy cseperedtem, majd felnőttként is így éreztem én mindig a székelyek, az erdélyi emberek iránt, ezért sohasem csillapodó érdeklődéssel fordultam feléjük, védtem őket és harcoltam is értük, ha kellett.
Ha akkor tudok származásáról, tán elmesélem neki, hogy hatalmas akácfánk tetejére felmászva, szoktam nézegetni az erdélyi helyeket… Némi elégtételül szolgálhat talán, hogy pár éve, amikor a Sárostóról írtam, megemlítettem a nevét. Most olyan természetesnek látom, hogy gyermekei, Beke Géza és Dr. Bordásné Beke Mária szerepelnek a Breviáriumban.
Szóval Csizmadia Margit nem Tordai tanító úrnak a felesége volt, hanem Kalmár Gábornak, anyánk testvérének. Egyszerű háztartásbeli parasztasszonyként élte az életét, de hihetetlenül finom lelkű és művelt asszony volt. Sokat olvasott, és bár nem volt nagy templomba járó, hosszan tudott idézni a Bibliából, meg egy-egy helyzetre szinte papokat lepipáló példázatokat mondani.

Tordai Zsigmond

Anyánk Kalmár Gábor nevű testvérbátyja és felesége, a „bibliaolvasó” Csizmadia Margit házában, – ahogy mi is -, gyakori vendég volt a tanító úr. Egyszerű háztartásbeli parasztasszonyként élte az életét, de hihetetlenül finom lelkű és művelt asszony volt. Sokat olvasott, és bár nem volt nagy templomba járó, hosszan tudott idézni a Bibliából, meg egy-egy helyzetre szinte papokat lepipáló példázatokat mondani. Rokoni szálakról nem tudok, valószínűbb, hogy valami múltbéli gyökerű atyafiság volt közöttük.
Én is innen ismertem csak Tordai Zsigmondot, az egykori tanítót, bár tudtam hol lakik a főutca Újfalu felé eső részén. Ha említve lett a fia Huba, akkor még elcsodálkoztam, hogy miféle név ez? És most olvasom, hogy Tordai tanító úr Odesszában volt hadifogoly.
Az én apám is Odesszában volt hadifogoly…
Vajon itthon beszélgettek erről egymás között? Mert én ott nem hallottam, bár ők máshol is találkozhattak, hiszen apám falujáró ember volt, ám nem említette neves fogolytársát sohasem. De hát apánk nemigen mesélt nekünk mást sem azokról az évekről. Szinte egyetlen kivételként, egyszer rámutatott egy gazféleségre, s azt monda: „ez ehető, a fogságban megvágtuk, mint a dohány és úgy tettük bele az ebédre kapott sovány levesbe”. Hallottam olyat, hogy amikor a „transzport” hazaérkezett, még visszatartották őket pár napig, s megígértették velük, hogy amit láttak s átéltek, arról nem beszélnek. Nemigen volt erre szükség. Mintha maguktól borítottak volna rá egy belső fátylat, tán azt gondolva, hogy így védik az övéiket, hogy ne tépjék fel a sebeket, amúgy sem beszéltek róla.
Tán ugyanezért is lesz a sorban következő névtelen…

Névtelenül

Pedig neve ott van a Breviáriumban, a faluban közismert volt, már csak hivatásánál fogva is. Egy nap, amikor megemlítettem a nevét, vagy kérdeztem róla valami jelentéktelent, apám váratlanul ezt mondta:

-Egyszer a kezében volt az életem…

És mesélt, mint ahogy máskor is sok mindenről, de ez most a háborúról, mint a hadifogságról is, nagyon kivételes dolog volt. Valahol a Dunántúlon vonultak nyugat felé s ő egyszer, tán valami rábízott sánta ló miatt, elmaradt az egységétől. Csakhogy azon a területen már egy rendcsináló csapat volt az úr, és őt hadi szökevénynek nézték, hiába mutatta, hogy hol mennek az övéi. Egy tiszt elé vitték, aki meglátva őt, kikiáltott valahova oldalra:

-Várjatok, lesz még egy!

De azért kikérdezte, hogy kicsoda-micsoda és a válaszokra egy addig látszólag oda sem figyelő tisztféle (aki itt a „névtelen” lesz) hirtelen felkapta a fejét:

-Mit mondtál: Derecske?

Micsoda ereje lehet egy szónak, mellyel a világmindenség egy apró pontja van elnevezve, ha az ember bölcsője ott ringott! Mert rövid pusmogás után, káromkodva persze, elengedték, vagy inkább utána zavarták a csapatának. S ahogy ment, még hallotta a fegyverropogást, több puskából egyszerre, mintha vezényelték volna…

-Beszéltetek erről azóta? – kérdeztem gyermeki hévvel.
-Akik ott voltunk, nem szoktunk ilyesmiről beszélni…

Igen, az önkéntes hallgatás, de én annak okát fel nem foghatom, hát tovább erősködöm, mire ő csendesen folytatja:

­-Meg aztán lehet, hogy nem is ő volt.

Merthogy pár pillanat alatt lezajlott az egész, mindenki fáradt, rongyos, kialvatlan volt, az egyenruha is másnak mutatja az embert, úgyhogy ki tudhatja azt biztosan?

-De hát épp ezért: eloszlatni a kétséget! – biztatnám, persze úgy gondolva: a gyanút!

Hasztalan. Szinte érzem, ott az a konok fátyol, ahogy tán annál a másiknál is, ha találkoztak. Most már úgy fordult a világ, hogy megbeszélhetik, végtelen idejük van rá, meg a távolság sem több közöttük három lépésnél: egymás mellett nyugszanak a szováti úti temetőben…

 

2016.07.12.