NAGY TÜZEK is világítanak, füstölögnek gyermekkorom emlékei között. Hol házak, hol csak összehalmozott anyagok, a határban tanyák, tarlók, kórókúpok égtek. Ez is látványosság volt, mentünk is nézni, mint a lakodalmakat.
– Láttad? – s ha igen lehetett a válasz, azt büszkeséggel mondtuk ki.
De nem fajult el bennünk rossz irányba ez az érdeklődés, még az első doboz gyufát is egészen nagyobbacska korunkban áldoztuk fel a kísérletezés oltárán. Mert a nagy tüzek inkább tartózkodást, sőt félelmet váltottak ki bennünk. Hiszen láttuk a Kossuth és a mostani Kazinczy utca sarkán Feketéék házát leégni. Nem is a lángok, meg a füst, hanem a kétségbeesett asszonyok, a láthatóan esélytelenül oltani próbálkozó férfiak küszködése sugallta azt, hogy itt egy nálunknál hatalmasabb erő tombol, mely kiszabadulhat akár egy szál gyertyától is. Úgy ágaskodtak az ég felé az eltorzult, üszkös gerendák, mint az elhagyottan elpusztult állat bordái meredeznek az ég felé, közülük szinte kiégett, kifolyt minden, amit azok fogtak össze azelőtt. És a szagok, amit a félig égett fák, bútorzat, tán ruhák is árasztottak a rálocsolt víztől, még napokig rátelepedtek fojtogatóan a környékre.
A másik közeli nagy tűz a Gyepszélen, Aranyék udvarában lobbant fel. Hatalmas rakás tengeri szár égett, ami átterjedt istállókra is. (No itt suttogták, hogy a fiúk gyufával játszottak…) A „technika” varázsolt el ennél az oltásnál, hiszen először itt láttam tűzoltókocsit, egyenruhás tűzoltókkal, akik a mi utcánkból, Mészárosék udvarán áthúzva a hosszú víztömlőket, közelítették meg a tüzet. De a másik irányból történő próbálkozás tán még izgalmasabb volt: szemben a libalegelő közepén akkor még állt és működött a gémeskút (tán erről volt elnevezve a Kiskútköz?) és abból is szivattyúztak vizet, mégpedig egy ámulatba ejtő eszközzel és módon. Olyan szekérnek tűnő szerkezet volt ez, kerekeken gurították oda, két oldala mellett volt egy-egy nagy rúdja, amire 4-5 felnőtt férfi rácsimpaszkodott és valósággal libikókázni kezdtek, egyik fel, másik le, éppúgy, mint mi a Városkertben. Tán még izgalmasabb volt, mint maga a tűz…
De a legnagyobb tüzet – ez most már történelmi távlatokból és adatokkal is alá van támasztva – a Pap-tag nevű határrészről láthattuk. Ezt a környéket apró gyerekkorunktól jól ismertük, hiszen közel volt, egyből a Csuklya után, anyánk is dolgozott itt a kertészetben és nyáron sokszor voltunk ott vele. Erre jártunk a Kígyósra is, ahol valami illetmény, vagy háztáji földet kaptunk, apánk nagy morgolódására, hogy tán messzebb ki sem tudták volna mérni, de nekünk ez is egy izgalmas, kalandozásra alkalmat adó, hosszú út volt csupán. És hát ott volt a Tekeres, közepén Dobosék tanyája. Nyaranta libát legeltettünk ott a learatott tarlókon, ami nem volt egy nagy élvezet, szúrta mezítlábas talpunkat, por és hőség volt, de mindenért kárpótolt a hatalmas fekete-fehér Bogár kutyájuk és hogy annak volt egy kiszuperált gyerekkocsiból készült szekere. Dobos Sanyi és Lajos bátyám készítettek kutya-(ló)szerszámot is, befogták a békés ebet és így szállítottuk játékainkat, elemózsiánkat. Ők elöl vezették kétoldalt, mögöttük Dobos Jancsi, meg Kalmár Laji trappoltak, és utánuk le-lemaradozva én Kalmár Imivel, akit mint legkisebbet mindig rám sóztak. Futottak előttünk, talpuk felverte a port, ami eltakarta őket néha, s olykor messze is jártak már, de akkor még minden homályból és távolságból előbukkantak újra. Akkor még…
No de vissza a tűzhöz!
Azon a későnyári napon is kikísértem anyámat a Pap-tagra. Úgy gyűltek össze reggelente az asszonyok, mint mi az iskolába menet. A távolabbiak beszóltak a kapun, együtt mentek tovább, volt aki már az utcán várt és az Ürgésből kiérve már együtt is volt a brigád. Láttuk a füstöt, de házak, fák takarták, nem volt különösebben feltűnő, hiszen gyakran égették a tarlót akkoriban. De amikor a Csuklyakert sarkán kiléptünk a mezőre, ahol már szabad volt a láthatár, döbbenetes látvány tárult szemünk elé: szinte egy pontból felszálló, égig érő füstoszlop gomolygott, a közepéig fel-felvillanó, vörös lángnyelvekkel. Szinte lebénulva álltunk meg. A hihetetlenül hosszúnak tűnő, pedig csak pár pillanatig tartó csendet az egyik asszony felsikoltása törte meg:
– Az a mi tanyánk!
Én tudtam, hogy nem az, de hát hogy mondjam meg neki én, a tízéves, hogy az ő tanyájuk egy picikét más irányban van? Mivel nem mindig a járt utat használtuk, kialakult bennünk egy tökéletes irányérzékelési képesség, egy-egy távoli jelhez, fához viszonyítottuk és pontosan megtaláltuk a célunkat. De az asszony kétségbeesése nem csillapodott, hát megszólaltam:
– Nem az a tanya ég. Az kicsit oldalabbra esik, innen nézve…
– Te ezt így tudod? Hát akkor el is szaladhatnál megnézni, János bátyád kinn van, beszélj vele, aztán gyere vissza, hogy megnyugodjak.
Csak egy pillantás anyámra, akinek arckifejezése szinte azt sugallta, hogy „ez most már a te dolgod” és indultam. Futásban persze, eleinte az úton, de aztán toronyiránt, tarlón, kukoricaföldön, árkon-bokron át. Szúrt, karmolt minden, de aki fontos hírért fut, akire nagyon várnak, az ezzel nem törődhet. Álmodozó gyermeki lelkülettel igazi küldetésnek éreztem futásomat, aminek véghezvitelével szinte hősnek fognak majd tekinteni. Egyszer megálltam szusszanni, s ahogy a tűz felé néztem, azt ugyanolyan távolságban lévőnek éreztem, mint az induláskor. Ugyanúgy a következő pihenőnél is, pedig már azt gondoltam, hogy kilométereket közeledtem hozzá.
Futás tovább!
A talpam már merő seb volt, arcom, karom, vállaim karcolásokkal tele, amik égnek a ráfolyó izzadságtól, szomjas is vagyok nagyon. De futás! Aztán kibukkanva egy kukoricatáblából, megláttam a tanyát – épségben. A mellette lévő kis réten legeltek a lovak s valóban ott ténykedett János bácsi is, aki mintha minduntalan megállt volna és nézte a nagy tüzet. Én is arra néztem és most is úgy tűnt, egy tapodtat sem közeledtem felé. Nincs itt már miről beszélni: oda se mentem, hanem indultam vissza a jó hírrel, hiszen azt várják. Időt most sem vesztegethettem azzal, hogy az úton megyek, most is keresztül-kasul törtem mindenen, ahogy egy hőshöz illik. Hogy anyám is így tekintette-e? – nem mondta. Szinte szótlanul vette sorba sebeimet, hogy melyiket kell bekötni, leragasztani, vagy elég lesz csak lemosni. Aztán később elcsíptem néhány szavát, amikor a szomszédasszonnyal beszélgetett:
– …á, dehogy félt … elfutott az odáig…
Én tudtam, hogy nem odáig és ez pár napig bizonytalanságban is tartott. Aztán lassan szálingóztak a hírek, megtanultuk a szavakat: Nagyhegyes, gázkitörés. És pár éve én is eljutottam odáig. Kráter tónak nevezik most, szépen be van mutatva, hogy mi is történt. Gyermekeim méregetik, mekkora is lehet egy százméteres lángoszlop, meg az a hőmérséklet, nyomás, mélység – én meg közben a kukoricatáblákat nézem körülöttünk.
– Mit szólnátok hozzá, ha egyenesen át kellene vágnunk rajta hazafelé?
– Minek, hiszen van út is…
És ezt nem azért mondják, mert tudják, hogy a tengeri levele szúr, karmol, éle pengeként vág, szálló pora égeti a szemet, kaparja a torkot, úgyhogy közötte csak az fut, akit zavarnak, vagy aki hőssé szeretne válni…