Ha tollat ragadok

Ha tollat ragadok, a Béke száll reám
Mint múltkorok nagyjai, én is a hold fényénél vetem
papírra gondolatim, s hallgatom az éjjel csendjét,
Ahogy ezer tücsök húzza nótáját, s a bagoly suhan
át fák közt, sejtelmes árnyat vetve,
Amikor a csillagok ragyognak, én ebben élek

Ha tollat ragadok, a gyász önti el a szívem,
Emlékimben élő barátok, kik mind elestek
hazájukért, királyukért, szívük egyetlen szeretett
asszonyáért,
S azokért az évekért mit jogtalanul tölt az ember
egyetlen cellában, az ártatlanért, kire hamis vád
égetett örök jelet,
Az élet miatt, mit élek, s csak a végét értem meg

Ha tollat ragadok, isten vagyok,
A világokat uralom, egyetlen gondolatommal
megszűnik minden, vagy újjá éled,
Lehetek kegyetlen vagy jóságos, s így, ha akarom
mindenki félve vagy dicsőítve zengi nevemet,
Egy vagyok, mindenek felett

Ha tollat ragadok, magányos vagyok,
Utolsó ember a földön, kire nem vár senki, ki maga
ássa sírját, s kiért nem ül arcokra gyász,
Gyermek vagyok a sarokban, ki magában beszél,
hisz nincs ott más,
A gyönge, ki erét vágja, hogy jöjjön a halál,

Ha tollat ragadok, Önmagam vagyok,
Hisz mindent mit teszek, mit papírra vetek, tőlem
való,
S lehull a lepel, még ha ezer álarcon át is élem a világom,
Akkor Én vagyok, ha tollat ragadok