Életében először szelet érzett az arcán. Tágra nyílt szemmel ült fel a sekély fűben, támaszkodó kezét bársonyos szálak cirógatták. Izgatottan kémlelt körbe, levél se rezzent, mézként folyta körül a mozdulatlanság. A nagy csiga szelíd kérlelhetetlenséggel forgott az fekete égen, ezüstös ragyogásba borítva a rétet egészen a láthatárig. Körülötte szemtelenül ficánkoltak ide-oda a csillagok, holdbéli fénnyel takarva be a három hűséges fasort, melyek közt annyira szeretett oda-vissza rohangálni, míg csak ki nem fogyott a szuszból. Messzebb, ahol a csillagok a földig értek, a feketébe olvadón magasodtak a drótkerítés vékony oszlopai, amin túl pislákoló fények jelölték ki a semmi határát. Minden alkalommal hangosan dobbant a szíve, ha arrafelé pillantott. Kíváncsisága most a semmiből érkező légmozgásnak szólt, ami olyan gyengédséggel kócolt a hajába, hogy beleborzongott. Mi lehetett ez? Lassan felállt, felnézett az örvénylő égboltra, kinyújtotta a karját, és behunyta a szemét. De nem jött több szellő. Csukott szemmel elindult a fasorok felé, majd már szaladt, nem aggódott, hogy nekiütközik valaminek, tudta, hogy semmi baja nem eshet, ismer már minden fűszálat a réten. Izgalma fokozódott csak, valahányszor a kerítés felé közeledett. Ez az előbbi dolog mintha arról jött volna. Pontosan az utolsó fánál állt meg, kinyitotta a szemét, innen még nem láthatta a drótot, csak az oszlopok vékonyka pálcikái vakargatták a csillagok hasát.

Lesöpört egy fűszálat magáról, máskülönben makulátlan tiszta volt hátulgombolós rövidnadrágja. Ingecskéjén egyetlen gyűrődés sem látszott, fakó világoskékje szinte világított az élénkzöld fűben. Mindig büszke volt magára, amiért ilyen szépen tud vigyázni a holmijaira. Igaz nem volt sok belőlük: ing, nadrág és egy barna bőrszandál. Nem volt szüksége másra. Szabadon futkorászott, ugrándozott a réten; sokszor addig loholt, amíg teljesen ki nem fogyott a szuszból. Imádott hemperegni a fűben, friss illata volt, titkos élet bugyogott a szálakban, érezte a föld lüktetését maga alatt. Aztán megpihent a fa tövében, vagy az ágakon, ősi nyugalom költözött belé, nézve a suttogó lombokat és égbolt pazar festményét. Csak a kerítés zökkentette ki ebből a harmóniából, jóllehet, néha teljesen megfeledkezett róla és hosszú ideig nem kereste tekintetével.

Valami halkan surrant a fűben. Odahajolt, csak a bota mászott, meg-megállva időnként, nem mutatott érdeklődést a környezete iránt. Most nem görgetett semmit maga előtt, bizonyára épp gyűjtögető útjára indult. Makacsan, eltökélten haladt az útján, nem törődött az égbolt szépségével, sem a fölé hajoló kíváncsi árnyékkal. Fontos dolga volt, el kell végeznie, ha törik, ha szakad. De most majd megtréfálja egy kicsit, hátha kizökkenti ebből a dacos munkakedvből. Lefeküdt a fűbe, épp a bota útjába, és várt. Már előre vigyorgott, maga elé képzelte a kicsi lény tétovázását a hegynyi akadály láttán – kerüljön-e vagy másszon.

Gyakran találkoztak a réten, a tömzsi feketeség és a fürge, érdes lábacskák láttán érzett ijedelem hamar barátságos kíváncsisággá, majd kegyes szánakozásba fordult. Buta kis jószág volt, ha a lábát az útjába rakta, egy ideig csak ácsorgott tanácstalanul, míg végre megkerülte. Ha eléfeküdt, mint most is, a bota közömbösen elindult másfelé, ám néha átmászott rajta, mintha teljesen mindegy lenne, melyik megoldást választja. Ez a közöny egy kicsit bosszantotta, nem értette, miért ilyen csökönyös, miért nem törődik mással a galacsinjain kívül, miért nem áll meg, lopva a csillagokra sandítani, és miért nem ragad rá az ő boldog izgalma, ahogy szét néz a birodalmukon – hisz ugyanúgy az övé is.

Gyenge kaparászázást érzett az oldalánál, a bota, úgy tűnt, mászni fog. Eszébe sem jutott, hogy lesöpörje, szerette a csiklandozó érzést és a csilingelő nevetést, ami ilyenkor előtört a torkából – úgy érezte, ez a nagy csiga és a csillagok nyelve; ilyenkor mintha értőn hallgatóztak és helyeseltek volna. A bota átért, és fáradtan folytatta útját a célja felé, de ő még mindig nevetett, alig bírta abbahagyni, így kis híján észre sem vette a szellő sóhaját, ahogy megint végigsimit az arcán. Feküdt mozdulatlanul, nehogy elriassza, ha netán visszatérne, de csak a lombokon átérő fények rajzoltak a hajába különös mintázatokat.

Felpattant, egy pillanatig még fülelt, hátha meghallja az iménti susogást, aztán mászni kezdett felfelé az egyik fán. Könnyű dolga volt, vastag ágak nyújtottak kényelmes kapaszkodót a földközelben, szépen egymás után, akárha létrán haladna. Játszva felért, alig pihegett, a levelek közül leste a kerítést. Az egy tapodtat sem jött közelebb, a csillagpettyek mögötte zokszó nélkül bújtak el pihenni a horizont alá. Hátradőlt a fatörzs teknőszerű, otthonos mélyedésébe, félig behunyt szemmel oldódott fel a zöldes ragyogásban, ahogy a levelek az égi fényekben fürdőztek. Még nem értek meg a jalopánok, de már tajtékoztak-buborékzottak a pirosas rügyek az ágakon. Szundít egyet, és mire felébred, ott ringanak előtte a mézédes, lédús piros-zöld gömbök, némelyik akkora, hogy két kézzel kell tartania, miközben beleharap. Talán kettőt is befal belőle, hátha így magasabbra tud majd lendülni. Lehet, hogy le sem kell ereszkednie, lebeghet a lombok közt, körbeszállhatja az egész rétet.

Gyorsabban és magasabban repült, mint a kele, mégsem győzte csodálni a könnyedségét, ahogy szárnyaival puhán csapkodva fényfürdőt vett a fák között. Azonnal megszerette, őt jobban értette, mint a botát. Néha körbetáncolták egymást a levegőben, és megesett, hogy a kele a vállára szállt, amikor elaludt a kedvenc ágán. De mikor felébredt, amaz ugyanolyan élvezettel libbent ide-oda, mint mikor ketten voltak, és megértette, hogy a kele tánca nélküle is tökéletes. Bizonyára szeretett vele lenni, ennek többször is jelét adta, de ha ő nem nézne felé többet, a kele biztosan meglenne nélküle. Hamar elfogadta ezt az önállóságot, és élvezte azt a törődést, amit kapott. Hármuké volt a rét – sosem gondolt rá, hogy több bota és kele is lehet, egyszerre mindig csak egyet látott. Miért is lenne, hisz belőle is csak egy van.

Mielőtt lecsukódott a szeme, arra gondolt, amikor először repült. Kiadós ugrándozás után kellemesen eltelt egy zöld jalopánnal, könnyűnek, szinte súlytalannak érezte magát, mikor egy figyelmetlen mozdulattal lecsúszott az ágról. Becsukta a szemét, felkészült az ütközésre, ám az egyre csak késett. Lassulva haladt a föld felé, már kacagott, valami csiklandozta a hasát belülről, és ahogy puhán földet ért, teljes erőből nekirugaszkodott, és csak repült, fel a nagy csiga felé, úgy érezte, mindjárt eléri, és jól megpörgeti, hátha lerázza magáról a rátapadt csillagokat. Jóval a lombkoronák fölött kezdett veszíteni a lendületéből, vékonyat sikkantott a boldogsághullámtól, mikor odafent megállt egy pillanatra a súlytalanságban, aztán ráérősen megindult a föld felé. Még nem jött rá, hogy a gyümölcstől tett szert új képességére, csak miután gyomra ürülni kezdett; lassan elnehezült, egyre alacsonyabbra szállt, végül már csak ugrándozott, mint azelőtt.

Már lecsukódott a szeme, várta, hogy a szél újra megsimogatja, de semmi se mozdult. Az álom előtt utoljára azon tűnődött: mi volt a repülés előtt? Ugrani akkor is tudott, jó nagyot, különösen ha nekifutott, de mást nemigen tudott felidézni. Csak úgy lehetett minden, ahogy most is, talán csak a kerítés felé sandítgatott újabban többször. Néha hirtelen szaladni kezdett felé, aztán ahogy már a drót is láthatóvá vált a maga elutasító feketeségében, megtorpant, sétára váltott, tágra nyílt szemmel vizslatta az elzárt feketeséget. Mikor úgy érezte, a sötét mindjárt átömlik a rácson és kinyúl felé, a tettetett ijedtség szégyenlős sikolyaival futott vissza a fasorok nyújtotta menedékébe, hogy aztán mindenről megfeledkezve folytassa a játékot. Jónéhány alvás múlva jutott csak eszébe a kaland, megint kémlelni kezdte a távolt, gerincét borzongás csiklandozta.

Mikor már repülni is tudott, gyakrabban szállt arrafelé, biztonságos távolban maradva. Fentről csillagokat és valami halvány gomolygást látott a drót mögött a mélyben – odáig tartott a föld, az oszlopok a jól ismert világ határát jelölték. Jó volt nézni, kellemesen elszédült a távolságtól, elandalította a csillagok hunyorgása és a narancs izzású ködfelhők lágy kavargása. Egyszer aztán elég közel landolt a kerítéshez, és némi töprengés után odament a dróthoz. Az oszlopok háromszor voltak magasabbak nála, a rács makulátlan tisztasággal fénylett ébenfeketén. Két kézzel belekapaszkodott, tapintása sima és szinte meleg volt, mintha lentről fűtené valami. Innen sem látott mást, mint fentről, valamiért mégis biztonytalanság fogta el, furcsa volt, eddig semmi effélét nem érzett még. Kérdőn nézett vissza a fasorok felé, mintha most kisebbnek látta volna őket, igaz ennyire távol még sosem volt tőlük. A lombok kíváncsian figyelték, most egy árnyalatnyival komorabbak voltak, érezte, hogy várják vissza, de talán nem a megszokott lelkesedéssel. Aztán mintha melegebb lett volna, a sárga köd fényesebb lett, a csillagok engedelmesen eloldalogtak mellőle. Az egész teste lúdbőrözni kezdett, szája tágra nyílt, és mintha nagyon távoli suttogást hallott volna, de ebben nem lehetett biztos, mert már rohant is visszafelé, ahogy csak a lába bírta, még repülni is elfelejtett, fülében az izgalom üstdöbja brummogott.

Azóta nem ment oda a kerítéshez, de repülései alkalmával egyre közelebb suhant hozzá, ügyelve, nehogy átlendüljön fölötte. Beleborzongott a gondolatba, hogy ereszkedés közben már nem tud visszaevickélni a talaj fölé. Ki tudja, milyen mély a semmi. Az is lehet, hogy odát nem működik a lebegés, csak zuhan, zuhan egyre gyorsabban a fal mentén, amíg csak… – itt elakadt, nem tudta elképzelni, mi történhet aztán. De érezte, hogy a narancsfényű köd nem maradna közönyös iránta, talán, visszahajítja, talán elnyeli és teljesen feloldja magában. Nem akarta kipróbálni, mégis vonzotta a mélység, a kíváncsiság égette belülről. Rádöbbent, hogy milyen fontos kérdéseken töpreng, vállára új gondolatok nehezedtek – egész jó érzés volt, aggodalommal vegyes büszkeséget érzett. Elvégre nagyfiú már. Nem sietett vissza a fák közé a játékhoz, lustán leheveredett a fűbe és elmerült az égtakaró látványában. További kérdések rügyei viszkettek a homlokában – a nagy csiga nem segített, lassan forgatta csillagporos karjait.

Végre elaludt, és máris repült, így szokott lenni, oda-vissza a három fasor közt, aztán fel a magasba, jóval magasabbra, mint ébren. Aztán zuhanórepülésben vissza – az álomban ilyet is lehetett – csak az utolsó pillanatban kanyarodott párhuzamba a felszínnel, el a fák mellett a kerítés felé, majd ismét meredeken fel. A magasból úgy tetszett, mintha ollóval vágták volna le a rét végét, nem is látszottak az oszlopok. Visszafordult, noha azt az irányt nem szerette annyira. Homályosan emlékezett, hogy jóval a fákon túl, a rét másik szélén, ahol megnő a fű, néhány bokor mögött van egy alacsony házikó. Sosem repült arra, gondolatban sem kereste, enyhe feszültséget érzett, ha néha mégis az eszébe villant. Valahogy kívül állt ez a terület a világán, és nem is hiányzott neki, nem akarta felfedezni sem – a rét bőséggel ellátta mindennel. Sosem gondolkozott arról, hogyan került ide, csupán néha, mikor már egy ideje nem evett, és így repülni se tudott, akkor villant belé, hogy a ház felől érkezhetett. Mint üres kagylóhéj bújt meg a gazok közt, nem tartogatott számára semmit, mégsem tartoztak hozzá jó érzések. Megfordult hát megint, a fák és a kerítés irányába, vissza a rendes térbe, a boldogságba.

Valami most mégsem volt teljesen rendben. A kerítés mögött a csillagok helyett szokatlan, derengés vibrált, akár egy közelgő napfelkelte, ám fent továbbra is az éjszakai ég világlott. Soha még csak hasonló sem történt, szíve kalapálni kezdett döbbenetében, aztán magától az érzéstől ijedt meg, mikor valamennyire tudatosult benne. A halvány, arany fénypárát sötéten szabdalták darabokra az oszlopok, más nem történt. Aggodalma hamar elpárolgott, kihívóan méregette a jelenséget, kisfiús daccal határozta el, nem adja az otthonát – a rét az övé. Határozott léptekkel indult meg feléje, majd türelmetlenül elrugaszkodott a földtől a magasba röppent, és egy jól irányzott suhanással célba vette az egyik oszlop kiszélesedő csúcsát. Épp fölötte állt meg, egy madár sem csinálhatta volna ügyesebben, lassan leereszkedett a tetejére, szűkösen épphogy le tudott rá ülni. Alig érezte a súlyát, nem szédült, tudta, hogy nincs veszélyben, ült az ismert világának a szélén, csak nézett meredten lefelé, annyira figyelt, hogy felfogja a látványt, hogy belekönnyezett a szeme.

Elképesztő távolság nyílt meg előtte. A csillagtalan sötét keret közepén az arany fény fehérré tömörült, mégsem bántotta a szemet. Ahogy megszokta a ragyogást, már mást is ki tudott venni. Apró fénypontok ezrei mozogtak benne lassan, ők adták a derengés legjavát. Több csiga is forgott benne komótos hajólapátként kavarták fel a csillagfelhőt. Kisebbnek látszottak, ám tudta, érezte, hogy valójában legalább akkorák, ha nem sokkal nagyobbak, mint az amelyik felette vigyázta az álmát. Az egész jelenés alig érzékelhetően forgott, a középpontja körül mintha szárnyak formálódtak volna, lassan, méltósággal vert – ismerős volt a formája, pedig nem láthatott még ilyet, a botán és a kelén kívül semmi nem mozgott a réten. Tudta, hogy álmodik, mégis elálmosodott, hosszakat pislantott, aztán előredőlt, megadta magát a mélynek. Nem egyenesen zuhant, hanem ívesen előre, folyamatosan gyorsult, érezte, hogy felfoghatatlan távolságokat tesz meg. A csillagfelhők egyre részletesebben rajzolódtak ki előtte, látta, hogy a lüktető szárnyak is belőlük állnak – már az egész láthatárt befedik, lassú mozgásuk szakadatlan csillagvándorlás. Már nem érdekelte, csak a fehérség középen, szelet érzett megint, nagyon kellemes, végigsímitott a testén, hallgatta a susogást, ami lassan suttogássá alakult. A nagy fehérség mélyén volt valami vagy valaki. Egy újabb langyos széllöket játékosan megperdítette, és akkor már teljes bizonyossággal érezte, hogy jófelé halad, hogy csak ez lehet az útja, semmi más. Tudta, hogy nem fogja megérteni a maga teljességében, és azt is, hogy ez mitsem számít, elég neki az, amit érez. Egy bizonytalan körvonalú, gyengéd, mégis határozott női entitás felé sodródott. – Anya – formálta meg a szót a tudata. A szél hangján suttogott neki, egyre inkább értette, mit mond, a szavakon túl lévő tartalom elringatta, míg már újra csak a tagolatlan suhogás maradt.

Akkor is hallotta, mikor kinyitotta a szemét. Ott ült a fán, egyik lába lelógott az ágról és most kicsit zsibbadt. Nem akarta elfogadni, hogy véget ért az álom. A jalopánok még mindig ott lógtak előtte, és csak miután kettőt is elfogyasztott jött rá, hogy percek óta fújja a hátát a szél. Hirtelen erőre kapott, izgatottan repült át a szomszédos fa tetejére. Hosszan kémlelte a kerítést, de az arany fény nem volt ott. Amikor leereszkedett a földre, rájött, hogy nem a kerítés felől fúj, hanem az ellenkező irányból. Vonakodva arrafelé fordult, a távolban valóban ott állt egy düledező viskó, előterét kopár gaz verte fel. Már nem is emlékezett, mikor vetett rá pillantást utoljára, de érzékelte a változást – az állandóság birodalmának határán túl a kis kunyhó állapota romlott, ablaküvegei eltűntek, a vakolat nagy foltokban mállott le róla, egyik oldalsó fala bedőlni látszott. Földbe gyökerezett lábbal állt a fa mellett. A múló idő új szélességet adott mindennek, a mostot egy szemvillanásra kurtította, a régennek üresen tátongó kutat nyitott. Az azelőtt most már nem csupán villanó érzések ártalmatlan kuszasága, hanem mázsás bizonyság volt, aminek körvonalait még elmosta néhány fátyol.

Szédelegve indult a ház felé, nem vette le róla a szemét, az elhaladó lombok nyugtalanító árnyékként foglalták keretbe a képet. A szél erősödött, apró szöszöket fújt az arcába, furcsa, beazonosíthatatlan illatokat hozott. Már félúton járt, a fasorok távolról bólogattak mögötte, mintha helyeseltek volna. Közeledett az épülethez, észre sem vette az enyhe kaptatót, noha minden lépésnél nehezebbnek, tömörebbnek érezte magát. Valami jel volt a házon, furcsa vonalak, alakzatok egymás mellett. Mi lehet az? Ijedten észlelte, hogy nedves a homloka, emlékezni próbált; vajon a gyümölcs nedvét kente el az arcán? De nem, ez valami új volt, ijesztő, még ha nem is kellemetlen, legalább hűsítette a tétován köröző gondolatokat a fejében. Annyi minden történt ébredése óta – úgy érezte, ha meg tudná fejteni azokat a jeleket a házon, talán magyarázatot kapna, mindarra ami vele történik.

Egyszer csak érezte, hogy megváltozik mögötte a fény. Semmit nem látott maga előtt, de a csiklandozó érzés a hátán azt súgta, meg kellene fordulnia. Valami nagyon más lett, míg a ház felé tartott, ebben egyre biztosabb volt, mégsem mert megállni. Túl sok volt az újdonság egyszerre, a feje úgy elnehezült, hogy a lába folyton ki akart szaladni alóla. Mégis látnia kell, mi van mögötte, ha csak egyszer is, mivé lett az otthona. Lassan, leszegett fejjel megfordult, szemgolyói is elnehezültek, alig bírta őket elszakítani a földtől. A látványtól, ami eléje tárult egy időre elfelejtett levegőt venni.

A szárny a fél égboltot betakarta, lassú hipnotikus mozgásával elhessegette a maradék csillagokat. Olyan észbontóan nagy volt, hogy beleszédült, leguggolt a földre. Sosem látott ilyet szépet, szebb volt, mint az álmaiban. Törékeny, de tökéletes harmóniában keringtek benne a csillagrajok, nem lehetett szabadulni a látványtól. Finom melegség érkezett belőle, a szél teljesen elült, odébb a fák újra mozdulatlanságba dermedtek. Ez most mégis más volt, mintha az egész rét a szárnyak részévé lett volna, mintha vele kavargott volna, zöld és ezüst keveredett az aranyló áramlatokba. Hasra feküdt a fűben, úgy csodálta világa tündöklését. Nyugalom szállta meg, imént kavargó gondolatai elröppentek, csak az álmából ismerős, megfoghatatlan tudás érzete maradt. El kell mennie a kerítéshez. A ház várhat, különben sem igazán fontos. A fehérséghez kell eljutnia, ami odalent várja a rácsokon túl. Amiből a szárnyak nőttek. A rét volt az otthona, de most tovább kell állnia, oda kell mennie, hozzá kell bújnia Anyához, és ő elviszi magával.

Eltartott egy darabig, míg elég erőt érzett a lábában ahhoz, hogy feltápászkodjon. Nem tudta, mennyi ideig hevert ott, talán aludt is egyet közben, frissen, határozottan indult el ismét a fák felé. Jó barátokként köszöntötték, a jalopánok dúsan feszítettek, a levelek üde érintésüket kínálták, mint annyiszor már. Nem érzett nosztalgiát, csak végtelen hálát, ahogy megsimogatta a fák törzseit. Ebben a ragyogásban már csak részben volt az ő rétje, szinte pillanatnak tűnt az idő, amit itt töltött. Az utolsó fától is elbúcsúzott, aztán nekiindult. Nem repült, úgy érezte, nem lenne a pillanathoz illő. Gyalog járul Anya elé, és teljesen átadja magát neki. Nem érzett várakozást, az idő megint kikapcsolt, csak a mélyből jövő izzásra figyelt a kerítés mögött.

Egy laza ugrással fent termett az egyik oszlop tetején. A gomolygó csillagváros mélyén ott örvénylett fehéren Anya, ráérősen dagasztotta a ködöt. Kisebb-nagyobb csigák ezrei pörögtek le a pereméről, frissen születve máris a kavalkádba vetették magukat. Lábával átfonta maga alatt az oszlopot, még gyönyörködni akart kicsit, mielőtt elugrik. A ragyogó fehérség nagyon lassan alakot öltött. Fészkelődni kezdett az oszlopon, nem tudta eldönteni ugorjon, vagy várja meg, mivé lesz a lenti fényesség. Először nem tudta pontosan kivenni, kezdett hasonlítani a kelére, üres fekete szemei voltak, vékony törzse nem végződött lábakban, a fény volt a két szárnya. Aztán átalakult, emberi szeme, arca született, potroha ketté vált lábakká, kezét felfelé nyújtotta, csigák áradtak belőle. Meredten nézte a női arcot, gyönyörű volt, egyre ismerősebb, érezte, hogy már találkoztak az álmán kívül is, valahol. Valamikor az időben, a múltban, melynek kulcsát a házikó őrzi a háta mögött a túlsó oldalon. Az arc mosolygott, olyan szelídség, jóság és derű áradt belőle, hogy önkéntelenül is visszamosolygott rá. Nevetett, mindketten nevettek, vékony csilingelő hangját puhán fonta körbe egy másik, mélyebb, aminél szebbet elképzelni sem lehetett. Készen állt az ugrásra, tudta, nem először teszi meg. Ennek így kell lennie, ez a dolgok csodálatos rendje. Pörgő csigák áramlottak körülötte. – Galaxisok – mondta ki hangosan, és ekkor metsző, hideg szél vágott a hátába.

Kis híján lesodródott a kerítésről, két kézzel markolt a drótba, lábai megfeszültek az erőlködésben, hogy az oszlop tetején tartsák a testét. Nem értette. Mi a csudát mondott az előbb? Ennek semmi értelme. A szó mégis visszafordíthatatlanul eggyé vált a jelentéssel. És miért nem ugrik? Mi történik vele? Tudta, hogy ez most nem jó, és egy pillanatra mintha Anya felől is csalódottságot érzékelt volna. Aztán rájött, a saját érzését vélte visszhangozni benne, a jelenés arca kifürkészhetetlen maradt. Billegette magát a szélben az oszlop tetején, tudta, csak egy mozdulat kellene, és a helyükre kerülnek a dolgok. Mégsem tudott elrugaszkodni. A galaxis szó harangzúgásként visszhangzott a fejében, nem is értette már, miért hívta csigának. Aztán bevillant egy lassú, puha, nyálkás állat képe, ahogy lassan araszol a fűben – teljesen másmilyen, mint a bota és a kele – és ekkor döbbenten vette észre, hogy nedvessség folyik a szeméből. Sírt, mert megértette, hogy nem fog ugrani.

Nyílegyenesen lőtt ki a levegőbe, alig látott a könnyektől, nem értett semmit, de érezte, hogy hamarosan minden kiderül, és nem fog örülni a válaszoknak. Megdörzsölte a szemét és felkiáltott – a nagy csiga eltűnt az égboltról. Azaz nem tűnt el teljesen, csak az oldalára fordult és elhalványodott, a csillagok is jóval diszkrétebbek voltak körülötte, nem mozogtak. A galaxisunk – gondolta, és már jött is a másik szó: Tejút. Úgy mart bele, mint egy mérges kígyó, érezte, hogy veszít a lendületéből, közelebb siklott a talajhoz. A rét egészen sötét volt, a fasorok alig látszottak. Kezd kifogyni az erőből, pedig nem evett olyan régen. Az irányérzéke nem hagyta el, épp az első fa előtt landolt. Türelmetlenül nyúlt az egyik lelógó ág felé, levett egy gyümölcsöt és mohón harapni kezdte. Másmilyen volt, finom édes ugyan, de közel sem olyan lédús, mint korábban. – Miért milyen legyen egy alma? – szólalt meg egy metszően éles hang – megpördült, de senki sem állt mögötte, ő szólalt meg az imént. Kiköpte a falatot, nézte a gyümölcsöt a kezében, a harapásnyom kisvártatva barnulni kezdett. Eldobta. Alma. Ez egy alma valóban. És nem jalopán. Mi az a jalopán? Talán inkább jonatán, de ebben nem volt biztos.

Honnan jönnek ezek a szavak? Miért olyan ismerősek? A sok új név úgy nyomta belülről a fejét, hogy szinte már fájt. Megszédült, leheveredett a fűbe. Elég volt, már nem akarja ezt, legyen minden úgy mint régen. De hát mi volt régen? Minden elhalványult. Körülnézett, ez már nem az a hely volt, ahol annyit játszott, futkorászott. Sötét és hűvös, mozgással, árnyakkal, idegen titkokkal terhes. A szemét égették a könnyek, megint megdörzsölte, akkor látta meg, hogy mindig tiszta keze bepiszkolódott. Felpattant, futni kezdett, ki akart jönni a fák közül, a suhogásuk veszélyesen andalító volt, ő azonban nem akart pihenni. Nincs más hátra, el kell indulnia megint a ház felé. Fészer – ugrott be a helyes szó, és ez most jobban fájt mint az eddigiek.

Letörölte a könnyeket az arcáról, és nekirugaszkodott. A fák magasságát sem érte el, amikor visszabucskázott a földre. Az esés rossz volt, de a repülés elvesztése jobban fájt. Még kétszer próbálkozott, a második már nem volt több egy jól sikerült ugrásnál. Futni kezdett hát, már jól látszott a fészer, mikor gyors gyaloglásra váltott, egészen kifulladt, de fel sem tűnt neki. Az egyik lépésnél halkan roppant valami a lába alatt. Lenézett, a bota volt az, nem mozdult, egészen kilapult. A földre rogyott, újra sírva fakadt. A tenyerébe vette a bogarat, nézte a könnyein át, és ujjával noszogatta, hogy megint mozgásra bírja. De meghalt – mondta ki a szót, és hirtelen elapadtak a könnyei. Bogár. Ez a neve. Sőt valamilyen bogár, már ezt is tudta, de hiába törte a fejét, nem emlékezett miféle. Vége volt, nem mászik többet. Visszanézett a rét – az otthona – felé, már csak sötét folt volt, a fák apró árnyaival. Oda már úgysem mehet vissza, ahogy Anyához sem. Hiába szaladna vissza, gyorsabban mint a szél, már késő. A ház felé kell mennie, várjon rá ott bármi.

Most már nem sietett, úgyis odaér hamar. Kerülgette a gazcsomókat a földben, a talaj egyenetlenné vált, néhol furcsán puhává, ahol sercegtek léptei. Homok – mondta ki. Fásultan latolgatta, mi mindenre jön még rá. Jól láthatta, hogy mi van előtte, az egyik csillag egészen közel merészkedett, foltos ábrázata mintha rávigyorgott volna. – Te a Hold vagy! Hol voltál? – kérdezte elbűvölten. Hiszen éjszaka van – döbbent rá. Éjszaka világít a Hold. De nem mindig. – emlékeztette magát. Nem tűnt már annyira rémisztőnek a környezet, inkább valami nehézkes szomorúság ülte meg a tájat. A szél most már egyfolytában fújt, különös, sós illatokat hozott. Az apró kis dudorokat nézte a karján – fázni kezdett a vékonyka ingben. Az érzés elviselhető volt és annyira új, hogy megint izgatott lett. A szél is nagy távolságokról suttogott. Volt némi fenyegető éle a hangnak, mégis inkább kihívásnak tűnt, mint igazi veszélynek.

Odaért a házhoz, és elolvasta a falon lévő jeleket. Megpendített benne valamit, olyan hangja volt mint ha valaki rátenyerelne egy elhangolt zongorára. Be kell mennie, anélkül semmi értelme, hogy itt legyen. Nagy lélegzetet vett, megnyomta a faajtót, az azonban ellenállt. Erősebben próbálta, eredmény nélkül. Kétségbeesett – mi lesz, ha itt ragad? Hol aludjon? Visszanézett a fák felé, már egyáltalán nem látszottak. minden egyre sötétebb, hűvösebb lett. Észrevett egy ezüstös szerkezetet az ajtón, lenyomta anélkül, hogy tudná mit csinál – az ajtó kinyílt. Odabent, ha lehet, még sötétebb volt, kellett néhány pillanat, míg a szeme valamennyire hozzászokott. Különös formájú nagy tárgyak álltak vigyázban sorba, némelyik a falon lógott. A hosszabbak fából voltak, olyanokból, mint amilyenek odakint voltak, a végük különböző volt, ezek másmilyen anyaga volt, olyan, mint a kerítés oszlopainak. Az egyik hatalmas ívben végződött, széle még a sötétben is csillogott. Kellemetlen ízt érzett a szájában, látta már ezt a valamit, érezte a tapintását is, valami rossz, fájdalmas élmény kötődik hozzá. Nem akarta megérinteni, de a fénylő anyag mágnesként vonzotta a kezét. Tudta, hogy nem jó ötlet, halványan felrémlett benne, hogy a kíváncsiságáért nagy árat kellett fizetnie legutóbb. Nekinyomta ujját a sarló hideg szélének, a gondolatai kihagytak néhány ütemet, amint végighúzta az ujját a fém élén.

Nedvességet érzett, aztán üvöltő fájdalmat. Felvisított és maga elé tartotta a kezét. Az ujja piros folyadékban ázott, belőle jött, a vágásból. Hüppögni kezdett – vérzik; ez az, vér, az ő vére. Ilyen folyik benne belül. Ujját a szájába kapta, aztán megnézte megint. A seb nem volt mély, a múltkor sokkal rosszabb volt, akkor kis híján levágta az ujját. De hiszen ez már nagyon régen volt, jutott az eszébe hirtelen. Ujját ösztönösen az ingébe csavarta, miközben gyermeki vinnyogásra lett figyelmes a fészerben. Tőle eredt, de nem értette, hogy ez hogyan lehetséges. Ez nem is ő. Lenézett a másik kezére – egy kisgyerek pufók ujjait látta. Emlékezett a kék ingére, ami most piszkosan lebegett rajta – de hisz ezt egy régi kosárban látta nem is olyan régen, gyűrött és szakadt volt, kedves emlékként halászta ki belőle. Ezt érezte most is, illanó nosztalgiát egy teljesen elfelejtett kor iránt, noha az ing új volt, és néhány foltot leszámítva tiszta. De már nem sokáig. Lassan kihátrált az ajtón, itt már nincs több dolga, tovább kell mennie. Ez az egész véget ér még hajnal előtt. Nem is nézte, merre megy, hagyta, hogy a lába vezesse, és emlékezni kezdett.

Ugyanennyi idős, talán úgy hároméves, mikor először jár ezen a helyen. Két másikkal érkezik, akik jóval nagyobbak nála. Egyikük arca halványan emlékeztetett Anya vonásaira, szelíd és gyengéd a mosolya, a másikból roppant erő és szilárdság sugárzik. Jó rájuk nézni, velük lenni, biztonságban van. Egy nagy guruló valamiben jönnek, néhány tárgyért, amelyeket odabent a fészerben látott. A hely sötétnek és félelmetesnek tűnik, de nem a hatalmas fémek és a dohos szag miatt, hanem mert a két nagyobb társa között valami megszakad, mire ideérnek. Most nem jó őket nézni, harag és félelem torzítja el az arcukat, hangosan beszélnek, mérgesek, mint amikor valami rosszaságot csinál. Bántja a hang a fülét, legszívesebben elszaladna. Nem akar sírni, nem kisbaba már, inkább elbújik a fészerben.

Szemügyre veszi a tárgyakat, kapák, kaszák, gereblyék lógnak mindenfelé, minden nagyon nagy, fekete és félelmetes, mégsem tud szabadulni a varázsuktól, egyenként megcsodálja, megfogdossa őket. Egy frissen élezett kasza csillog előtte, felé nyúl, mikor a kiabálás felerősödik odakintről, egészen ijesztő, még sosem hallotta őket így beszélni. Keze túl gyorsan kap a kasza éle felé, ijedtében végighúzza ujját a mentén, ahogy visszarántja. Csúnyán megvágja a mutatóujját, épp a hajlatnál, erősen vérzik, kis híján sikerül levágni a felső ujjpercét. Visítására abbamarad a veszekedés, berohannak hozzá, bekötik az ujját, ölelik, csókolják, ahol érik, és meredten, rémülten néznek egymásra.

Nagy fájdalom és nagy ijedtség jelöli az emlékezetének egyik első nagy mérföldkövét, borzongató ráeszmélés a fizikai világ közömbös kegyetlenségére. Aztán a fájdalom egyre inkább befelé fordul, a lélek felé. Két nagy játszópajtása elszakad egymástól. Anya és apa.

Itt megállt, nem bírt tovább menni, olyan nehéz lett a mellkasa, hogy alig bírja cipelni. Elképesztő öregedésnek indult hirtelen – rájött, hogy egyedül van. A fű távolodik, ahogy egyre magasabb lesz, a ruha vele nő. De hisz eddig is egyedül volt, most miért fáj annyira?

Hiányzik az apja, nélküle nő fel, belekérgesednek az emlékek, ahogy nem játszottak, nem tanultak együtt, nem beszélték meg a focimeccseket és a lányokat. A kamaszos szívzűröket bizonyára megspórolja neki, ha vele marad, és figyelmezteti, így azonban lelkesen masíroz bele a legnagyobb csapdákba. Tizennyolc éves, mikor visszajön a rétre, ezúttal a barátaival. Piknikeznek, nagyon szerelmes a mellette lévő szőke lányba, de a lány ma szakítani fog vele. Kegyetlenebbre sikerül a kelleténél, leforrázva, megalázva kóborol el, végig a kerítés mentén, ekkor fedezi fel a lyukat a dróton. A többiek már a nevét kiabálják, mindenütt keresik, késő délután van, mennének már haza, a világ megy tovább. Ácsorog a lyuk mellett, odalent a tenger robajlik. Simogat, vigasztal a hang, de aztán elindul vissza, le kell nyelni a békát. Ezt a hazautat még ki kell bírni valahogy, gyalog messze lenne a város.

A ház már alig látszott a gyomok közt. Előkapta a kezét, már alig vérzett az ujja. Előtte nem messze kerítés állt, épp csak ki tudta venni az oszlopokat. Ez nem az ő kerítése, nem is látta még soha. A házat néha észlelte repülés közben, de hogy mi van mögötte, sosem tudatosult benne. Tudta, hogy miért nem: ez az irány nem is létezett idáig. Mégis annyira egyértelmű, hogy mindvégig itt volt. Itt rohadt csendben – gondolta, ahogy megérezte a növényi bomlás édeskés bűzét. Végigfuttatta a szemét a kerítésen, nem kellett sokáig keresgélnie, a lyuk épp előtte volt, kicsit jobbra, éhes szájként tátongott, a szélein befelé görbült a rozsdás drót. Olyan hirtelen itt termett, pedig lassan járt, szinte csak vánszorgott. Már nem is emlékezett rá, hogy úgy egy órája még repülni is tudott.

Egy órája. Óra. Sosem mérte az időt. Alvástól alvásig tartott. Ha elfáradt, lepihent, ha éhes volt, lakmározott a gyümölcsökből. Már nem akarta kimondani a nevüket. Nem tudta, mióta élhetett itt, egyetlen fájdalmasan gyönyörű, ezüst fényű emlékké zsugorodott minden, ami azóta történt, hogy elindult a házhoz. Anyára gondolt, és a pillanatra, ahogy a túlsó kerítés oszlopán egyensúlyoz. Ugrania kellett volna, de hagyta hogy a kíváncsisága megint tévútra csalja. Mit akar még tudni? Mi olyan fontos ennek a ronda lyuknak a túloldalán? Mi az, ami miatt ő inkább odatartozik, mintsem Anyához. Hiszen készen volt, el tudott volna ugrani, és akkor most nem állna itt piszkos ruhában, átfázva, vérző ujjal a hideg szélben, egy ócska kerítés előtt. Közelebb lépett, lenézett a lyukon át. Mélyen a lába előtt folyamatos távoli dübörgés hallatszott. A tenger – mondta, és újra emlékezni kezdett.

Már harmincnyolc éves és egyedül van. Elhagyják. Ketten is, noha egyikük nem szándékosan. A kisebbik, akit annyira óvni igyekszik, megbetegedik, a másik, akinek a kezét fogja a bajban, elereszti, nem bír a közelében maradni, mikor újra ketten maradnak. Mégsem tudnak teljesen elszakadni egymástól. Felszámolni jön apja birtokát, utoljára még jár egyet az ormon, a kerítés mentén. A lyukhoz érve megáll, elmereng. Lent évezredes hullámok ütik a sziklát. Kihajol, nem törődve a mélységgel, köd takarja az alanti tájat. Megint susog, hívogatja a tenger, lehunyja a szemét. Miért is maradna? Mi dolga maradt még? De nem ugrik, távoli gondolat csak, erős ő, sokkal erősebb, mint gondolná. Beszívja a sós levegőt – csupán kölcsönkér a tenger végtelenségéből, a szél makacsságából. Az esőtől fellazult talaj azonban megmozdul a lába alatt, kirántja a kezéből a drótot, egy pillanatig mintha a semmiben lebegne, aztán felgyorsul, kiáltani is elfelejt, lánya neve ott ragad az ajkán, miközben újabb és újabb lyukakon át zuhan egy születő csillagbölcsőben, míg végre puha talajt és bársonyos füvet érez maga alatt.

Most egy fiatal férfi állt a lyuk előtt, arcára barázdákat szőtt az emlékezés. Lassan hordta a kéket az éj feketéjébe a hajnal, mintha kivárna. Kihajolt a drót mögé, előtte idegesen tajtékzott a köd, a lenti sziklákat még nem látta emberi szem. Félelem szorította a gyomrát, ez az út még nagyon sokáig eltarthat, nem kecsegtet sok reménnyel, és talán értelme sincs igazán. Ki ne félne? Még egyszer utoljára a rétre gondolt, az esti fényben ragyogó fákra, a jalopánok édes ízére. Anya ébredésére. Aztán a botára – szegény kis jószág, milyen keserű véget ért. Most már értette őt, érezte a súlyokat, amit cipelt a konok makacsság mögött. Most már én is bota vagyok – mormogta, és a kelére gondolt, a könnyű, táncoló kelére, akiért úgy rajongott, és aki el sem jött elbúcsúzni. Aztán már csak a tengert hallotta. Fog-e emlékezni minderre? Talán jobb ha nem. És Anya itt lesz vajon, várni fogja amikor majd visszajön? Maga elé próbálta idézni az arcát, de nem sikerült, folyton valaki másé jelent meg. Valaki akivel nemrég beszélt, hosszú idő után először. Talán van még egy esélyük.

Magas szaggatott búgásra lett figyelmes, a hátába fájdalom nyilallt, mintha elfeküdte volna, alig bírta tartani magát. Szájában, torkában égető szárazságot érzett, a levegő viszont friss májussal volt tele. Valakik halkan beszélgettek valahol. Nem láthatta a kétségbeesett mosolygását, ahogy ugrott, jobb is így, utólag valószínűleg szégyellte volna. Hamar ellepte a köd, zuhanás közben ismerős, meleg érintést érzett a tenyerében. Mielőtt elnyelték a fénylő habok, arra gondolt, hogy talán végre ki kéne nyitnia a szemét, és hogy bárkihez is tartozzon az a kéz, amely a kezét szorítja fuldokló reménnyel – nagyon fogja szeretni.

***

Miután az alak eltűnt a kerítésen tátongó lyukon a réten remegés futott végig. Előtünedeztek a csillagok, a Tejút lassan hasra fordult és varázslatos fényárba borította a tájat. A három fasor csak úgy fürdött a ragyogásban, a fák dugig voltak érett jalopánnal. A kis házikó és a túlsó kerítés hiányzott csak, bár ki tudja, talán nem is léteztek soha. A fűben bota motozott, felette kecses kele táncolt vidáman. A kerítés felé titokzatos derengés honolt, tört fénye cirógatta ezt az érintetlen vidéket. Mögötte egy roppant akarat várakozott mérhetetlen odaadással e világ kis lakójának a visszatértére. Fényéből csigák milliói indultak útnak, jókedvében játékosan megpörgetett néhányat.