Szőllősiék 

Na, ezek nem sok vizet zavartak! Ez a Szőlősi egy idősecske bácsi volt. .. mint ahogy Börcsök Lajcsi mondta: olyan pamut fülű. 

Nagyszót hallott az öreg. Ez hasznára is volt Lajcsinak egyszer. Mondja ő: 

-Megyek már, megnézem a pamut fülű hazaiját. Vasárnap van, hátha nincs most kint. 

Úgy, a Lapos felől a  tengerin keresztül közelítettem meg. A szőlő sarkánál kibúvok a tengeriből, betájolom magam, … semmi hang!  Bemegyek a harmadik, negyedik sorra, keresem a javát.. Ott tapogatom, még mellé is guggoltam. Leeszek vagy három tőkét, Emjusznak is szakítottam vagy három fürtöt. Felállok, hátrafordulok, hát vagy két sorral odébb ott ül a pamut fülű háttal rám. 

Azt meg kell hagyni, finom hazai szőlője volt neki. Meg ropogós cseresznyéje, jégcsapretek… 

Még a dinnye históriát nem is mondtam. Az is vasárnap történt.  Szőllősinek ott a szőlője végében volt egy tábla dinnyéje. 

-Mán csak meg kéne nézni. – mondja Imre. 

Megyünk keresztül a tengerin, halkan. Sötétedett. Betájolás… nem mozog senki. Már éppen vagy három – három dinnye volt mindőjüknél, amikor rohan a tengeriből egy kutya csaholva. 

Dinnyét ellökni, be a tengeribe! Ahányan voltak, annyi fele szaladtak. Hogy, hogy nem, a Laposon minden összetalálkoztak. Ahogy ott pihegnek, jön utánuk a tengeriből a Pikét… a Lajcsi kutyája. 

-Ó, hogy az az égben kajdászó Szent Péter! … 

Supp, bele a vízbe csóró kutyát. 

Zöld Kari, Na, ennek meg jó paradicsom szilvája volt. 

Egyik este már éppen át akartam menni Imréhez, mikor hallom, hogy a kis düllőn jönnek beszélgetve. Fülelek, hát Imre, Imrus, Lajcsi. Na, már megvárom őket – mondok. -Móric! Menny mán át Zsuzsikához, hogy ne féljen! 

-Tik hova mentek? 

-Zöld Karihoz. 

-Minek? 

-Hátha érik már a szilvája. 

-Akkor én is megyek. Nem tudtok itt tartani. 

Ahogy Szőllősiékhez értünk, hát Zöld Kari főz a nagy diófa alatt. Olyan, derékig értek még akkortályt a tengerik. A szilvafák meg ott voltak a diófától vagy húsz méterre a szőlő diófa felől eső szélében. 

-Gallért hajtsátok fel! – mondta Imre. 

Bebugyoláltam én is a fehérlő ruhadarabjaim. Haladtunk előre egész a kis diófáig. Ott megálltunk, figyeltük Karit. Kiszaladt, beszaladt, főzött. Megkerültük a szőlőjét. A tengeri mellett felnyomultunk egészen a paradicsom szilváig. Én amelyiket elértem, azt ettem, de hát mind zöld lehetett még az. Sötét volt, nem láttam. Szedtem tele mind a két zsebemet, Lajcsi meg felmászott a fára, míg Feri az épületben volt. 

-Egyél Móric! – biztatta Imre. Közben Lajcsi megrázott kicsit egy ágat. 

-Lajkó! Az anyád jóistenit, leütlek onnan! 

Kushadtunk minden, mert kari hallott valami neszt, felénk nézett. 

-Egyetek, maradt még itt! – mondta Lajcsi. 

Lassan unni kezdtem a szilvát. A zsebem is tele volt. Imrus már vissza is húzott a szőlő sarkához. Mi is mentünk Imrével. Lajcsi még arra várt, míg Kari megint bemegy a házba. 

-Most! 

Leugrott a fáról. Az ing kicsúszott a nadrágból. Mint az eper, ki az öt kiló szilva a földre. 

-Na, a Gamó szedje össze! … – nevettünk. 

Kérdi Zsuzsika: 

-Legalább hoztatok egy pár szemet? 

Csak Lajcsinak nem volt szilvája. 

Börcsökök 

A másik két szomszéd a Börcsökök voltak. Lajcsi a Pikéttel, meg a Huszárral. 

Ordítanak a malacok. Már elállt az eső. Lajcsi térdig felgyűrt nadrágszárral rohan hazafele mezítláb. Az akol elől elveszi az ajtóhoz támasztott csorba ásót. Nyílik az ajtó, ömlenek ki a 60 – 70 kilós süldők. Mind rálép a Lajcsi lába fejére. Káromkodik. A malacok már  a lucernában vannak. 

-Pikét! Fogd meg! … kuss! 

Szalad utánok mezítláb. A lábára ragadt nagy sárkolonccal csak úgy csattog, mint egy dagasztógép. A kútnál beletapos egy tövisbe. Ordít. 

-Ó, hogy az a Makminiszter! Pikét, fogd meg! 

Imrus meg a rádióját csinálta mindig. 

-Pszt! Szívküldi a Petőfin. 

Külön szedték a hallgatókat, ott feküdtek egymás hegyén – hátán. Egész vasárnap rádióztak. De csuda egy rádió is volt. Egy deszkalap, egy papírtekercs, kolompír, egy csomó drót, két – három hallgató. Jött még Szabad Európa is. 

Sajbácsi: 

Hát még ez a SAJBÁCSI! 

Egyik este vagy öten átvetődtünk hozzá. Már hozott is egy befőttes üveg bort. 

-Igyatok! 

Borogatta észnélkül egy negyedliteres csuporba. Látta, hogy nem nagyon megy, hozott egy kenyeret, meg egy háromliteres kondér zsírt. Kente, sózta. 

-Egyetek! Erre jobban csúszik. 

Mikor berugott, akkor meg rítt, mint a koszos malac. Siratta a feleségét. Pedig egyszer azt a csóró asszonyt leöntötte petróval és hát meg akarta gyújtani. Fura szerzet volt Sajbácsi. No, meg nem valami tiszta cseléd. 

Egyszer Imrusék napszámba segítettek neki kapálni. Déltájban ebédhez készültek éppen. Imrus amúgy is finnyás volt kicsit. Hát nem szívesen ebédelt. Ahogy ott párolog a kolompír leves a tányérjában, odaszalad a Sajbácsi fia, kérdi: 

-Mért nem eszel? Meleg? – A kezefejét meg belelögybölte az Imrus tányérjába, hogy meggyőződjön róla, tényleg meleg-e a leves. 

Kovács és felesége: 

Na még az öreg KOVÁCS! 

Ez az öreg Kovács egy olyan huncut ember, akinél már sokkal jobbakat is felakasztottak. Egy kicsit görbe hátú ember volt, a bajusza színe meg attól függött, hogy mit evett utoljára, meg amúgy is bagós sárga volt. 

A haja meg úgy hallottam, hogy kihullott a gazemberségben. Igaz, hogy ő becsületben megőszült embernek nevezte magát, mint hogy én is annak nevezném magamat, ha öreg ember volnék és annyi lenne a rovásomon, mint neki. 

Volt neki egy rézkupakos fapipája, meg egy zsíros kalapja. Ez a kalap olyan zsíros volt, hogy alig látszott ki a feje a kalapból. Jött minden nap, hóna alatt a szódás üveg. Jött vízért. Jött aztán még akkor is vízért, ha volt egy üveggel. Kiborította. 

Egy reggel a kis meggyfa alatt szalonnát sütöttünk. Ballagott az öreg. Már messziről kiáltotta: 

-Melyik az én pirítosom? 

– Még hajnalba a kutya a Lapos szélébe kipirította, Imre!

-Az annya jézusát, még csuda kutyátok van nektek! 

-Még hamar megszomjazott!? 

-Hej, basszameg a tirimókus, de elfáradtam. 

-Gyalog jött ki? 

-Gyalog én, végig. 

Aztán ült ott mellettünk, újított mindig valamit. 

-Hallottátok, mi újság Esztárban? 

– Mondja már! 

-Tegnap az esztári földnél voltunk Jóskával. Húzattuk a tengerit. Úgy tizenegy óra fele két fiú kiment a Berettyóra. Az egyik nem tudott úszni. Ezek hancúroztak ott, ugráltak a vízbe. Az egyik alámaradt a víznek. A másik is ment volna a szerencsétlen. Mind a ketten odafulladtak. Délután ki is dobolták a faluban, hogy aki fürödni akar menni a Berettyóra, az kötelet vigyen magával, hogy tudják neki behajítani, ha meg akar fulladni. – Hazudott állandóan, mintha olvasná. 

Jött délbe a szódás üveggel. Felhúzta a vedret, előbb ivott egyet. Az a veres – tarka bajusza belelógott a vízbe. Csak úgy a kabát, vagy ingujját végig húzta jobbra is, balra is. Kész. Közbe a lyukas vederből kifolyt a víz. Vissza a kútba. Húzott másik vederrel. Csurgatta bele az üvegbe. Még félig sem lett az üveg, a veder megint kiürült. Két vödör víz kellett, míg a literes szódás  üveg tele lett. 

Na, a vályú sem volt különb. Abba sem fért bele egy fél veder víz. Ami vizet beletöltöttek, az a másik végén márki is folyt belőle. Úgy itattunk, hogy a vederből csurgattuk a vizet, a tehenek meg szürcsölték. Sokszor húsz veder vizet kellett felhúzni, míg egy – két tehenet megitatott az ember. Az egyik délben az Öreg Kovács fia József jött itatni. Két jó darab ökröt húzott maga után. Borzasztó meleg volt. József még a fekete gatya szárát is felsodorta tövig. Neki a kútnak! Olyat ivott, mint egy albán szamár. Húzza a vizet az ökröknek. Borítja a vályúba. Millió szomjas dongó repült el a korhadt fáról. Rengeteg a légy is. József megint húzza a vizet, közben félkézzel fogja az ökör láncát. Az ökör a fejével nagyot csap a legyek után, Jóskának meg majd kiszakítja a kezét, olyat ránt rajta. Neki farral a vályúnak. Térdre esik. Csupa sár a térde, feláll. A pofája eltorzul … neki az ökörnek. Ököllel jól orrba vágja. 

-Hülye! – mondja a két jószágnak. Azok meg csak curikkolnak hunyorítva. 

Akkor ott van az Öreg Kovács FELESÉGE 

Az meg mindig azt hajtogatta: 

-Atyám, Atyám! – mindegy volt, bármit mondtunk neki. 

-Atyám, Atyám! – csapta össze a keze szárát. 

-Gatyám, gatyám! – mondta Imre. 

Hát ennek az öreg Kovácsnak a bejáróval szemben volt egy kis szőlője, egy barackfája, a kis kunyhó, meg a nagy diófa. Ha szerit tehette, kint is volt állandóan. Pláne szüret körül. 

Egyik este ketten maradtunk az öreggel. Olyan őszi estén. Már javában érett a szőlő. Unatkoztunk. Ő a tirimókusról meg a rézmonyú bagolyról mesélt nekem. Egyszer szól olyan kilenc óra körül, hogy nézzük meg, nem lopják-e a szőlőjét. 

-Menjünk! – mondom.  

 Felmentünk a kunyhó elébe. Ott keresett egy kéve leveles kórót. Meggyújtotta, feltartotta jó magasra. 

-Na, ezt még a faluból is meglátják. Legalább tudják, hogy kint vagyok, így nem jönnek lopni. 

Másnap megyek át délelőtt Börcsökék. Ott van egy jó kosár szőlő. 

-Egyél szúnyog csődör! 

-Hát ezt hunnan vettétek? – kérdeztem. 

-Nóé bárkájárul. – büfögte Lajcsi. 

-Delovár! Ez csak az öreg Kovácsnak van. Onnan hoztátok? 

-míg tik a szúnyogokat tüzeltétek, addig szedtük. 

Hát az öreg még világít is a tolvajoknak. 

Egyszer aztán majdnem beugrottam. 

Szombat este volt. Már éppen bezavartam a lucernából a malacokat, mikor jött Veress Jani. (Ez a Jani tizenegy nappal volt nálam öregebb, az ők tanyájuk is ott volt a miénktől délre vagy nyolcszáz méterre, ott a nazarénus meg a Bújdosóékén túl. Na, ezt jól megmagyaráztam. Szóval, együtt töltöttük a nyári napokat.) 

Hát jött ez a Jani, a kezében egy nagy kötél darab, olyan egy méteres. A kötél végén egy éktelen nagy görcs. 

-Na, a púp vesse ki a hátad, hát azt mán hunnan vetted? Micsoda fegyver?  – így én. 

Közben erősen sötétedett. Igaz, a nap is lemenőben volt, de egy jó nagy vihar volt kilátásban, hisz a szele már a határnál keverte a port. 

-he! – mondom-, gyere mán nézzük meg az öreg Kovács barackfáját! Szombat van, biztos haza ment már az öreg. 

Bezártam az ajtót. 

– Gyerünk! 

Jani hozta a kötélbuzogányt. Még ma sem tudom, hogy mire kellett neki. Ahogy kifordulunk az útra, hát az eszem majd elállt. Már a Sárosi tanyájánál porolt a vihar. 

-Szaladjunk! – mondom Janinak. 

-Mi lesz, ha kint van az öreg? 

Erre nem is gondoltam, de most meg féltem az esőtől, nem is nagyon törődtem azzal, hogy elkapnak. Azért szaladtam befele a Kovács bejárón. Mikor a kunnyó elé értem, mondom, kiáltok neki, hátha kint van. 

-József bátyám! 

Hát, az eszem is elállt. Még a vér is belém aludt. Valaki elbődült a kunyhóban – mondom, sötétedett, meg a vihar is … szóval, amúgy is féltem –. Hát erre nem számítottam. Búvik elő az öreg. 

-Ne … nem látott itt három kismalacot? 

-Nem én. 

 Na, gyorsan hátat fordítottam neki … be a tengeribe!  

-Csí csí! – ordítottuk mind a ketten. 

Hát … majdnem jóllaktunk barackkal.