Kilenc csirke a havon

A tanyasi élet, gyermekkoromban tavasztól késő őszig tartott. Húsvét után kiköltöztünk, novemberben meg haza a faluba. November végén jött a hideg, esős, havas idő. A jószágokat haza kellett szállítani a faluba. A tanyán csak a téliesített takarmányok egy része maradt. Lucerna, széna kazal, Leveles kukoricaszár (kóró), takarmányrépa elföldelve. Holnap jönnek a szülők, visszük haza a tyúkokat. Jön a tél! Otthon a helyük!

Este, már a sötétben ballagtunk az unokabátyámmal bezárogatni a tyúkokat. Nem volt nehéz. Ráadásul a tyúkok több, mint fele a gyümölcsfák ágain éjszakázott! Érdekes volt látni, hogy a sötétben a fejünk feletti ágakon itt-ott egy sötét folt, egyik tyúk, egy kakas űl a fán.

Akkoriban a mostanihoz viszonyítva rengeteg volt a vad. Fogoly, fácán, fürj, nyúl. Este a tyúkokkal ott ült a fán a fácán. Imre, a kísérőm mutatta:

—A tyúkok mellett az a hosszú farkú, az fácán! Még meg kakas, mert a tyúknak rövidebb a farka! Alig három méter magasan.—Hova tetted a dióverő rudat?-mondta csendben. Hozd ide!

— Csendben megkerestem a cseresznyefa alatt. Vittem.

A vaksötétben az ég némi világosságot adott a fejünk felett. A rúd legalább látszott, hogy az ágak közt hogyan fér el. Hogyan lehet vele a fácán felé csapni.

Én némán lestem!

—Suppp-

A fácán, mint egy féltégla esett le élettelenül a fa alá. Felvettem.

—Keressünk másikat is! Hátha van?!

Másikat nem leltünk. Ennek a nyaka tört el.

—Kopasszuk meg! Holnap finom levese lesz!

Reggel jöttek a szülők szekérrel. A szekéren a tyúkok szállítására alkalmas kupulykóval. Sokáig tartott összeszedni őket. Édesanyám a végén megjegyezte:

—Egy gyanús tyúkot, mintha nem láttam volna!? Valamelyik nap kotlónak sejtettem! Na menjünk!

Üres maradt a tanya udvar.

Karácsony közeledett! Otthon a veremből fogyott a takarmányrépa.

—Reggel megyünk a tanyára! Kibontjuk a burgondit, hozunk haza egy szekérrel! Most egy kicsit lágyabb az idő!

Édesapám ötlete tetszett. Szerettem a tanyára menni.

Reggel a kemencében indulás előtt már felmelegedett a négy tégla. Azt a szekéren a talpunk alá tettük szalmába ágyazva. Lábunkat, térdünket pokrócba göngyöltük.

—Mehetünk!

Úgy félúton járhattunk. Kérdi Édesapám:

—Nem fázol? Szállj le! Gyalogolj egy kicsit! A mozgás melegít!

Leszálltam a szekérről. 30-40 métert gyalogoltam, amikor Apám a lovakat nyargalásra biztatta. Én futottam a szekér után úgy egy kilométert.— Most már nem fáztam!

Az nap reggelre egy-két centis porhó esett. Fehér volt a határ.

Ahogy befordultunk a tanyabejáróra, Apám szólt:

—A tanyaudvaron valami mozgást láttam! Lehet, hogy fácán volt!

Oda értünk. A kotló kilenc kiscsirkével a havon! Lehetnek egy-két hetesek! Otthon nem így szokás!

Otthon a kotlót meleg helyen elültették! A fészekről egyszer leszállították. Míg a kotló evett-ivott, a tegnapi takarmánytól megszabadult, a gazdasszony puha, meleg ruhával letakarta a tojásokat. Vigyázott, hogy a tojások meg ne fázzanak. Ha a kotló még nem akart visszaülni a gazdasszony akkor is figyelt az eltöltött időre.

Kelés után, hogy a a kiscsirkék meg ne fázzanak, fűtöttünk.

– Az ajtót ne hagyd nyitva! A csirke meg ne fázzon! Annak meleg kell!

A tengerit apróra daráltuk, mert a napos csirke csak azt tudja lenyelni. Ivó vize legyen, de ne nagyon hideg!

Egyszer hogy, hogy nem, azt vettük észre, hogy: ni-ni! Itt meg a havon szaladgál kilenc kiscsirkével egy kotló. Se ennivalója, se ivóvize! Nem volt könnyű összeszedni őket! Olyan vadak voltak, mint a fácán! Makk egészségesek! Mindnek tele volt a begye kukoricával! Hol találták? Hogy tudták lenyelni? Mit ittak? Miért nem fáztak meg?

Hát!.. van még mit tanulnunk a kotlótól!