Abban az időben, amiről most szó kerül, a nap is szebben ragyogott a földesi határban. Nem volt más dolgom, pacsirta nótát hallgattam reggeltől estig. Igaz, ebbe néha beleugatott az Imre kutyája, de ez így volt jó. 

Itt mindjárt elmondhatom az elején, hogy ez a történet a lehető legrosszabbul kezdődött, úgy énrám, mint a tanya összes lakójára nézve. 

Hát először is, rettentő feltörte a kezem a kapa, pénteken meg borzasztó vihar volt jéggel. Úgy délfelé járt az idő. Nagyon meleg volt. Még a hűvösön is pihegtek a tyúkok. Sehol sem leltem hűvöst. A lyányok átmentek a Kató csirkéihez. Fokhagymázták, meg zsírozták a csirkék nyakát, mert tetvesek voltak. 

-Na, megyek, megnézem Lajcsit.

Keresztanyám meg a rucákat tépte az ólban. Lajcsi a túlsó végén fiókot szedett. Közben megnéztem a nádirigó fészkét a Laposban. Most is ott volt a rigó, de a fészkében nincs semmi. Na, majd tojik. A kis rucák is ott fürödtek. Hajtottam őket. Úsztak csórók kegyetlenül. 

Lajcsi kiért egy öl fiókkal. 

-Mitinál, he? – kérdi. 

-Úsztatom a kis rucákat. 

-Majd megúsztat téged keresztanyám! – s ezzel visszament a tengeribe. Nekem jó volt ott a hideg vízben járkálni. Zavarásztam olyan vizes-szaladó bogarakat. 

Egyszer valami ágyúlövés – szerű morajt hallottam, de nagyon messziről jöhetett. 

-Még felhő sincs, csak nem égzengés volt? – tűnődtem. Lajcsi megint kiért egy öl fiókkal. Most én is mentem vele. Közben szedresztem egyet a kis árokban. Megint morgott. 

-Móric, figyeld meg, eső lesz! 

-Nem az volt az. Még felleg sincs – mondom. 

-Na, jó! 

Mire kiértünk a Laposra a fiókkal, már jó nagy feketeség látszott a Nagymező fele. 

-Na jön mán. Ugyi he, mi? 

Elindultunk, hogy még egy öllel hozunk. De már majdnem szaladni kellett. Borzalmasan jött felfele. Koromfekete felleg. Csak úgy gomolygott. Szinte ijesztő volt. Rohantam keresztanyámhoz. A lyányok is akkor szaladtak hazafele. 

-Hun vótál te büdös kölyök? Gyere, szedjük össze a kis rucákat!- Szaladtunk a nagy kék vájlinggal a Laposra. Hát alig leltük meg a rucákat. Csórókat nagyon megúsztattam, most pihentek hátul egy fűzfa bokor alatt. Mire azt a húsz rucát összekapkodtuk, teljesen elsötétedett. Borzasztó szél kezdett el fújni. Én alig tudtam menni szembe széllel. Keresztanyám csak úgy dübörgött a nagy vájlinggal. A rucák ugráltak ki belőle. Szedtem fel őket. 

-Hát ez milyen kotló? 

A két Lapos közt cukorrépa meg tengeri volt. Ez a kotló a tengeribe szaladt be kotyogva. Hagytuk. 

Piri meg Kató a kiscsirkéket szedte kosárba. Azok meg a ház hátamegett voltak az orgonabokorban. Vagy három alábújt a dohánykórónak, a többit tán sikerült összeszedni. De már akkor csapott az eső. Fél diónyi szemek estek. Imre nyargalva jött hazafele a tulső végén. Húzatott a Lyukasnál. 

Egy nagyot villámlott, már dörgött is. Mintha dézsából öntötték volna. Imre meg a szalmakazlaknál jött. Vágtában. Mire a lovat kifogta, pacalra ázott. 

-Ajjóisten szentelje meg ezt az időt! – szaladt be a pitarba. 

-Hát csuda hamar fel tudott jönni. Észre sem vettem, csak tépem a rucát, hírtelem beesteledik. Kijövök, hát már itt van a fejünk felett.

Közben Lajcsi is átszaladt. Egy rossz zsák lötyögött a hátán. Csattogott ugyancsak mezítláb. 

-Eressz, mert elütlek! – ugrott be a pitarba. 

-Tán esik az eső? – kérdi Imre viccesen. 

Aztán néztük, hogy szakad. De a kútig alig lehetett ellátni. Jég is akadt benne jócskán. Az eperfa leveleit csak úgy lyukasztotta át. Seperni lehetett volna a földön. 

Egy fél óra múlva sütött a nap. Elindultunk hatan megkeresni a tengeribe a vihar előtt látott kotlót. Imre akadt rá. Egy tökinda alatt ült csóró kotló csurom vizesen. Még meg is kodácsolt bennünket. Ott ült hat kis orozi csirkén. Az utolsó talán a vihar előtt kelt ki.  

Eső után hűvös maradt az idő. Másnap egész nap hideg szél fújt. Imréék elmentek a szekérrel be a faluba. Megnézik, nem verte el a jég a szőlőt. 

Az biztos, hogy hatalmas eső esett. Tele lett a Lapos vízzel. Itt – ott ért hónaljig is. Mondom a két lyánnyal magam maradtam. Ahogy elnéztem, mákgubót bontottak a színben. 

-Na, megálljatok csak! – gondoltam magamban. Tudtam, hogy este magunk alszunk odakint, valamival meglepem őket. Kerestem két palántolót. Madzagot kötöttem rá, feltettem a téka tetejére. A madzagot húztam a komót hátamegett a vacokig. Ott is úgy, hogy az ne legyen feltűnő. Majd este ha elalusznak, megrázom egy kicsit. Amikor elkészültem, kimentem. 

-Na, megyek, megnézem Börcsök Lajcsit. 

-Megyünk mi is – mondták. Én otthagytam őket, gondoltam, majd jönnek, Látom, hogy Lajcsi az ólajtót cipeli a hátán. Hozza le a laposra. Hát ezt mi lelte? Gondoltam. Csak nem eladta az ajtót?  

-Jössz evezni Móric? – kérdezte. Erre már kíváncsi vagyok. 

-Had lám! – Csak úgy csapta a vizet a nagy ajtó, ahogy Lajcsi belelökte. Akkor hozott egy keresztfát  a fűzfa alól. Közben jöttek a lyányok. 

-Elmerül az, Lajcsi! – mondta Kató. 

-Addig éljek én! Pikét! Jössz nem ide a bárkára!? 

Felgyűrte térdig a nadrág szárát, megfogta a keresztfát. 

-Na, Móric! 

Visszapiszkálta az ajtót a fűzfabokorhoz. 

-Hujjj! – szinte nyihogtam előre. 

Rálépett a sarkára az ajtónak, csak úgy féllábbal. Nyomogatta, hogy ha rááll, vajon elmerül-e? Elengedte a fűzfabokrot. A keresztfával lökött magán, beugrott az ajtóra. Az ajtó fél sarka lemerült, majd sutty! Kicsúszott Lajcsi alól. 

-Heee … – csobb! Csak a rúd, meg a Lajcsi bal karja látszott ki a vízből. Már haburcolt is kifele csurom vizesen. 

-Ó, hogy a Deble vegye magához ezt az ajtót! Móric! Mit röhögsz? – Ugrott utánam vagy kettőt, azután csurgatta, rázta magából a vizet. Személyi igazolvány, cigaretta, gyufa … eláztak. Tüzet rakott ott a fűzfák mellett. Füstölt egész nap. Ott szárogatta a nadrágját. 

Tudja a teremtő, hogy, hogy nem, megint este lett. Figyelem a palántolót. Helyén van. Madzag … megvan. Kijött Margit is, hozott palacsintát. Még szerencsére, mert nem tudom, hogy mit vacsoráztunk volna. Főztek ezek ugyan slambucot, de olyan erős lett, hogy nem tudtunk belőle enni. Odaadtuk a kutyának. Előbb belefalt, de utána neki sem kellett. Ette volna az a csóró, de nagyon erős volt. Ugatta. Kaparta a kaszroly mellett a földet,, körbe-körbe járta, úgy ugatta. 

Vacsora után kerítettem egy tepsit, hogy én majd dobolok. Nem engedték meg a lányok. A tepsit szépen a téka alá tettem, fenékkel felfele fordítva. Egyszer csak lefeküdtünk aludni. Megkerestem a térdemnél a madzagot. 

Ezek még beszélgettek vagy tíz percig, aztán csend lett. A padláson az egerek zörgették a tengerit. 

-Jaj, Istenem, csak nem valaki jár a hásziján? – mondta Margit. 

Szinte megborzongtam. Néma csend volt. Vártuk, hogy zörög vajon megint? Most egy bagoly kezdett el ijesztően víjjogni. Nem mert senki szólni. Még én is féltem. 

Megint zörömbölt a tengeri. Most még jobban, mint az előbb. Közben a palántolót tartó madzagot meghúztam. Durr! Bele a tepsibe! Azt hittem, kiugrik a szívem. Még most lett csak csend! Meg sem mertek moccanni. Majd egy fél óra múlva Margit lámpát gyújtott. Meglelte a palántolót a tepsin. Elkezdte szidni Imrét. 

-Ez az ő műve! Őrakta fel a palántolót, az én lábom meg most beleakadt. Bele a madzagba! Na, megájjík! 

Másnap reggel arra ébredek, hogy a lyányok kuncognak, suttognak. Kilesek az ablakon, hát levelet olvastak, de már teszik is bele a nagykabát belső zsebébe. Gyorsan visszafeküdtem, ne vegyék észre, hogy meglestem őket. Hát a nagykabátot beágyazták a dunyha közzé a másik ágyba. Utána megint kiültek a ház elé. Addig én gyorsan kicsentem a leveleket, el a gelebembe és gyerünk fel vele az eperfára. Fel a hegyibe! Hozzáfogtam olvasni a levelet, sorban, hangosan. 

Jaj, lett nagy pankráció odalent. Góráltak, könyörögtek, kiabáltak, rúddal piszkáltak. 

-Hát mán csak elolvasom – mondtam nekik. Igaz, megígérték, hogy ha lemászok a fáról, megpofoznak. 

Mire elolvastam, éppen jött Börcsök Lajcsi. Most már nem féltem. 

Nem hiába mondják, hogy a baj nem jár egyedül. Már meg Imre jött ki. A három lyány elkezdte szidni a palántoló miatt. Hamar kiderült, hogy Imre ártatlan. Akkor én gyorsan körülszaladtam vagy hatszor a tanyaudvart. A fene tudja, hogy miért zavartak? 

Másik héten kezdődött az aratás. A mi búzánkat Karalyosék vágták. 

Egyik szerdán délben megyek haza az ebédért. Hát látom, hogy Édesanyám felakaszt egy kanna kolompír levest, meg hátul felköt egy nagy kosár fánkot a biciklire. A Nagy kútnál a gyalogút az árok belső partján ment. Ábrán akkoriban nyeste jó meredekre az árok oldalát. Másik felől meg a szántás volt. Ott döcögök egy darabig középen, majd közelebb húzódtam az árok felé. Ott simább lett volna. 

Supp! Bele az árokba. Volt vagy másfél méter mély. Én hasra estem. A kolompír leves mind alám folyt. Ott könyököltem a kolompírban. A biciklim rám esett, a fánkok meg gurultak rajtam keresztül. Felugrottam, összekapkodtam a fánkot, a kolompirt visszamarkolásztam a kannába. Gyerünk tovább, mint ha semmi sem történt volna. 

A kórság tudja, hogy ettük meg a fánkot, meg a levest. 

Imréék maguk vágták. Vagy öten csinálták. Naponta tíz- tizenegy keresztet. 

Aztán jött a hordás. 

Vasárnap este nem takaróztam be, mert hajnalba, amikor virrad, kelnem kell. Takaró nélkül hajnalra kezdett fázni a hátulsóm. Idejében fel is ébredtem. Megitattam a lovakat. Még sötét volt, keleten világosodott egy kicsit. Kiültem hát a bejáró mellé, az árokpartra. 

Édesapámék jöttek. Két szekérrel összedolgoztak. Egyik nap az egyiket, másik nap a másikat hordtuk be. Hordtak oda (?) a környékbeliek is. 

De betyár egy asztagot rakott a szimentáli nazarénus!!! Nemhogy a közepét domborúra rakta volna, még kutat csinált az asztagból. Hadd ázzon be jól! Sokszor alig látszott  ki a gödörből. 

Hát az öreg Kovács! De nevetem. Na, az nem kötötte le a csíjét. Jött kifele a bejárón, kibukott a hátulsó bal szarva. Azt felhányta a tetejibe a többinek. József volt a kocsis. Alig indult meg, megint leeset hat – hét kéve. A végin már egyik oldalon hányták fel, a másik oldalon hullott le.  Mire az asztaghoz ért a szekér, úgy nézett ki, mint egy helikopter. József hason feküdt a tetején, úgy tartotta a kévéket kézzel – lábbal, hogy le ne hulljon. Az öreg meg szedte össze, vitte a szekér után a szétszórt kévéket. 

Egy hét múlva jött a gép. Annyian voltunk a tanyán apraja – naggya, hogy egymás hegyin – hátán aludtunk. Ilyenkor a gépes emberek leették az összes almát, ha nem voltunk észnél.

Az aratás után volt még a szalmahordás, és ezzel megszűnt a nyári munkák neheze. 

Reggel keltünk: 

-Mikor a mutatók nyújtózkodtak – mondja Börcsök Lajcsi hat órakor. 

-Mikor már alá fér a napnak két nyárfa – mondta ezt meg Imre. 

Egyszer csak valahonnan kerítettek egy távcsövet. Reggelenként azzal figyeltük a földesi reptéren gyakorlatozó ejtőernyősöket. Közben a malacok elszöktek. Mindjárt tudtam, hogy a hulló almát szegik össze. 

Volt egyszer egy büdös, agyafúrt kocánk. Na, azt nem lehetett behajtani. Csaltam, zavartam, góráltam. Már teljesen lesántult, akkor sem akart bemenni. 

Egyszer beszaladt. Gyerünk, rázártam az ajtót. Egy karóval jól elvertem. Akkor kiugrott a kerítésen. Hú, de összekavarodott a fejemben az ABC! Megfogtam a kóróvágót. Na, most agyonütöm! Hát már a Pál János bátyám tarlóján szaladt a túlsó Laposon. Utána! A nazarénus bejárójánál értem utól. Végigvágtam rajta, csak úgy dübbent. Majd kifújtam a vándor vesémet., mire visszagözültem a tanyába. Már megg kitörtek a süldők is. 

-Kuss be te! Csiii! – mintha a talyigának mondtam volna. Mérgemben ríttam. A malacok meg túrták, dúrták, cibálták a kolompírt. Kizavartam  őket. Már meg a szőlőt, lucernát. 

-Imre, gyere segíts behajtani őket!

Jött is a kutyával. Előbb ostorral végigvágott a kocán, de úgy, hogy ott nyílott a bőr is! 

-Betyár! Fogd meg! 

A nagy behemót kutya elkapta a koca hátsó lábát, már seggre is ült az öreg vaddisznó. Az aprajának meg csak nekiszaladt, úgy borogatta fel. Három perc múlva minden disznó a sarokban lapult az ól hátuljában. Meg sem mertek moccanni. 

Abban az időben rengeteg volt a seregi. Úgy lepték a kis meggyfánkat, meg az eperfát, hogy nem tudtunk mit kezdeni velük. Hiába raktam fel a fára madárijesztőt. Nem féltek azok attól. Egyszer megpróbáltam én is madárijesztő lenni. Kezembe vettem egy sliccet, fejembe a rossz kalapot, felültem az eperfára. Hát jött oda egy is? ! 

Egész nap ott lövöldöztük őket. Slicceltünk egész nap. Egyszer egy rossz kolompírral úgy pofán lőtt Börcsök Lajcsi, hogy ilyen pofont még Édesanyámtúl sem kaptam. Nem panaszként mondem, de én minden nap a magam  porcióját. 

Délfele átmentünk a Laposra. A vályugvető gödör tele volt békával. Körülálltuk a nagy gödröt. Ahol feldugta a fejét egy béka, ott már csobbant is a víz. Imre után csak úgy forogtak fel a piros hasú békák. Egy óra múlva már piroslott a víz a sok békától. 

Mán meg a seregi lepte el ugyancsak a meggyfánkat. Rohanok át, be az ólba. Mert a mi tanyánk olyan volt, hogy a fél végében a lovak, a másik végében meg mi aludtunk. 

Szóval, volt egy borzasztó nagy rézdudám, azt kaptam fel. Éktelenül megfújtam. Óh, de milyen hangja volt ennek! Mint ha a bornyút rúgtam volna hasba. Na, ettől féltek is a madarak. Csak megfúttam azt a nagy rézdarabot, már minden madár elrepült. 

Délután gyűjtöttem. Vittem magammal a dudát. Jöttek a madarak, fúttam a rezet, máris mentek a madarak. Gyönyörű hangja lehetett annak a cókmóknak Imre mindig mondta: 

-Hagyd abba Móric, mert a tehén nem adja le a tejet! 

Meg: 

-A hívő tehenibe összement a tej. – Soha nem felejtem el. Óh, de jó volt! Most hirtelen elmondom, hogy Testvér a határnál dolgozott valakinek bérletes földet. 

-Nagy áldás, Mihálykám! – mondta mindig. Szinte nap mint nap arra járt. Délelőtt jött ki a gidrával, este is ő volt az utolsó. Az egyik este Lajcsi kezelésbe vette a trombitát. 

-Add ide Móric! Add ide, ha mondom! – és felült vele a hászija ajtóba. 

-Szív küldi szívnak … – és akkor elkezdte fújni. 

-Hangosabban fújd Lajcsi! – biztatta Zsuzsika. 

-Nem tudja, mert kijön alól a szél! – és mán hozott is Imre egy burgondit, hogy bedugja az alsó lyukat. 

ÓÓ, ha jönne most hazafele Tesvír, de meg bírnám ijeszteni! Nevettük Lajcsit. 

Már jól besötétedett. Az utolsó szekér sem zörgött már. Imrus meg az eperfára mászott fel. Eprészett. Imre tengerit fejtett, én akkor voltam másod éves gimnazista. Imre megvigasztalt: 

-Én nem adok neki egy évet komám, ott hagyod te azt az iskolát. De figyeltétek? Már kezd el stricisedni. Már koliba, meg gimibe jár. 

-Mondjad Imre –, gondoltam magamban. Majd lesz valahogy. Amúgy a dudát is onnan hoztam. 

-Csendbe legyetek csak! – mondta Imrus az eperfáról. Megállott az Imre kezében a fejtő. Zsuzsika is kijött a pitarbul. Imrus figyelt a Sárosi tanyája fele. 

-Lajcsi! Jön Tesvír. – már mászott is lefele a fáról. Gyerünk ki a düllőre! Vitte Lajcsi a trombitát is. Ott a bejáró mellett volt egy nagy olajfa. Az árok meg tele volt olajfa jövésekkel. Lajcsi meg Imrus ott bújtak meg. Várták, míg odaér a Testvér. 

-Ahogy látom, alszik a haver – mondta Imrus. 

Tényleg aludt. A saroglyához egy borjú volt odakötve, elől meg a Gidra húzott nagy igyekezettel. Mikor a szekér a bokor mellé ért, megbőgették ezek a trombitát. A borjú elbőgte magát, közben félrerántotta a szekeret, olyat ugrott. A gidra megkapta a szekeret, Testvér meg hanyatt be a derékba, a tejes kannák közzé. Mire Lajcsiék bejöttek a bejárón, akkorra a szekér már a Sámsomnál nyargalt. De még vágtában! . Lajcsi szaladt előre, Zsuzsika meg alig birta kimondani, úgy nevetett: 

-Na, ki volt? 

-Na, a Testvér nem alszik el a szekéren többé. 

-Aludt? – kérdezte Imre. 

-Ja. -Imrus már le is ült a fal tövire, ott nyihogott. 

-Figyeld csak, hun jár mán! 

-Nagyon megijedt? Melyikőtök dudált? -Imrus fútta, én meg szabályoztam. 

-A Tesvír úgy csörömpölt a tejes kannák közt, mint egy csarnokos. 

-Tán közzé esett? 

-Hát. Hanyatt. Mind a négy lába az égnek állt. 

-A Gidra meg mint akit besóztak.