-Móric! Gyere, nízzük meg Gamót!

-Huva mentek mán megint? – méltatlankodott Zsuzsika. 

-Átmegyünk egy kicsit Lajcsihoz. 

-Oszt majd kíső este gyertek vissza! Nem adok a malacnak semmit! 

-Betyár! 

-Viszed azt is? Legalább hozzatok mán vagy két nyulat! 

Imre a malacól mellett felvett egy fütyköst. Ballagtunk. A laposon elhajította. A kutya a szájában visszahozta. 

Lajcsiék üres volt a tanya. 

-Ezek biztos rádióznak. 

De nem. Ott ültek Imrusnál a küszöbön. Imrus evett. A kutyák körülszagolták egymást, majd eltűntek. 

Lajcsi egy disznóölő kést lóbált. Fellökte, fordult vagy hármat, elkapta. Egyszer nekivágta a diófának. A kés visszapattant közénk. Imre hirtelen felugrott. Lajcsi már menekült is. Neki egyenesen a kútnak. Kis híján leütötte a kávát. Bezavarták a tengeribe. 

-He! Gyere hagyjuk itt gyorsan Lajcsit! 

Már éppen szaladtunk emerre, mikor Lajcsi kiabál a kutyáknak, azok meg visíttatnak egy nyulat. 

-Nízzed mán Gamó még nyulat fog. 

Szaladtunk mind a hárman. Mire odaértünk, Lajcsi már hozta a nyulat. 

-Na, megvan az első. 

-Csapjunk egy kört! – indított Imre. Közben Sajbácsi is előbújt a tengeriből. 

-Na, mán nem lesz szerencsénk. 

-Móric! Vidd haza Zsuzsikának! 

-Mongyad főzze meg, hozzuk a többit. 

-Hun tanálkozunk? 

-A dombon.

-Azt mondta Imre, főzzed, majd hozzuk a többit nemsoká. – mondtam, és azzal elszaladtam. Imre már intézkedett a domb tetején. 

-Móric! Te itt mígy szélen, ha valami nyulat lácc, visszazavarod! Ha meg akar lógni, ott a bot. Mehetsz! 

-Lajcsi a tengeri közt, mi meg Imrussal a lucernába megyünk a farmesgye fele. 

-Sanyi bátyám a tengeribe, ott kevesebb bajt csinál. 

Elindultam a bottal a tengeri mellett a tarlón. Olyan nagy bot volt, hogy sokat mondok, ha hat méterre el tudtam hajítani.  Mindegy. Hallottam, hogy Lajcsi hol megy a tengeriben. Csapott olyan zajt, mint egy zebra. 

Egyszer már untam a magányt, gondoltam, átmegyek Imréékhez a tengerin. Mikor a lucernába érek, látom, hogy a kutyák egy nyulat ugyancsak szorítanak, de a nyúl már csak néhány méterre szalad a kutyák előtt. A fiúk sehol sincsenek. A nyúl meg éppen énnekem szalad. Emelem a botot … Erre Lajcsi kijön a tengeriből, rám kiált. A nyúl visszafordul. Hajítom a botot, … supp! A nyúl beszaladt a tengeribe. Szólok Imrének, hogy a nyúl pont felé tart. Visszazavarták. Csóró nyúl úgy megijedt, hogy azt sem tudta, merre szaladjon. Most megint belém rohant. Beszaladt a tengeribe. Szalad azon a soron, amelyiken Lajcsi van. Mán vagy öt méterre járt. Lajcsi hirtelen elejti a botot, térdre rogyik. A nyúl meg pont bele az ölibe. Nem tudta elkapni. Odakap a hasához, a nyúl meg már visszafele szalad. Lajcsi felkapja a botot, hogy majd a fejire ver a nyúlnak, de már a bot a földet éri. 

A nyúl most ugyan azon a soron visszafele szalad, egyenesen Imrééknek. Imrus észreveszi, kilép a sorból. Várja a nyulat, tartja a botot, hogy majd mindjárt agyoncsapja. Hamar csapott. A nyúl keresztülugrotta a botot, szalad egyenest Imrének. Tudtam, ha Imréig eljut a nyúl, onnan már csak kézben jön vissza. 

-Na, a fene egye meg! – mán meg Sajbácsi is közbejött. A nyál kikanyarodott. Soha sem láttam többé. 

Nem vadásztunk tovább. Sajbácsival nem is volt érdemes. 

Este, mikor a malacokat behajtottam, Imre még a Szilágyi Sándor bátyám tarlóján legeltetett. Megyek már megnézem. Ahogy odaérek: 

-Móric! Szaladj mán haza! Hozzál két rudas hordót! 

Hát bicskával a kolompír közül nyesi azt a jó gyenge talpas muhart. 

-Jó – mondtam neki, de már akkor volt vagy fél szekérnyi – Minek e?  

-Taj bogyó a bocinak. De siess, mert rugom a picsa, hogy csúszni a beton… 

Elszaladtam. Hozok is két olyan rudat, hogy majd megszakadtam. Odaére, ez meg hirtelen hányja a rúdra azt a sok muhart. 

-Mehetünk. 

Hát meg sem bírtuk emelni. Erre felit leraktuk. Na, most már nehezen, de mozgott. Én azt hittem, agyhúgykövet kapok, mire mind a két fuhart bevittük a tanyába. 

-Megyek mán bezárom a tyúkokat. 

Mire visszamentem, már sötét volt. A két Imre a küszöbön fújta a füstöt. 

-Hát Lajcsi? 

-Ott van, szilvát keres. 

-Nem lelsz azon mán! 

-Úgy éljen Kun Bandi hatodmagával! 

Imre abrakot adott a lovaknak. Lajcsi csak fülelt a lovak faránál.

Éljen hát Kaktusz Pedró a bandita király 

Kinél nagyobb hőst nem látott a világ. 

-Som jön Veress 

-Csend csak! 

Megállítja és szétlövi  a páncél masinát

és elvágtat a lovak után

-Itassuk meg mán űket gyorsan! 

Jajj, mindenki itatott. Húzta – vitte a vizet. Veress Sándor meg a túlsó végén jött, húzta a harmónikát, dalolt is: 

Most jöttem én Mekkábul, Mekkábul, 

Hol az indus megkábul, megkábul… 

Jött Veress. Atlétában. Minket meg majd megevett a sok szúnyog. Kiültünk a ház elébe. Lajcsi járta a rókatáncot, a kutyák meg majd szétszedték. Veress meg  húzta,, mint Imre a két borjút a jószágvásárbul. 

„Árok parton a kanász disznó szarral játszik, 

Úgy bekente mán magát, hogy csak a füle látszik.” 

Az egyik vasárnap is jól kezdődött. Keltem, amikor a napnak aláfért az a két nyárfa. 

-Kuss ki … kuss be! … – gyerünk komázni! 

Imre még az udvart seperte. Segítettem neki a szemetet elhordani. A kórság tuddja honnan volt, de valahonnan előkerült egy kis teniszlabda. 

-Focizzunk! 

Az Imre kapuja volt a gépszín két ágasa, az enyém meg a kis ól előtt két kis fa. Fociztunk. Imre öt – hat góllal vezetett. Egyszer úgy nekem rúgta kapásból a labdát oda, ahonnan kétágú vagyok, hogy egyből elkedvetlenedtem. Nekidőltem a diófának, összegörnyedtem, úgy fogtam a hasam ajját. 

-Hát veled mi van? – kérdi Zsuzsika. 

-Tökön rúgtam. 

Erre odajönnek hozzám vigasztalni, rólam meg folyt a víz. Nem kaptam levegőt. Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lyány, vagy mán egyik sem. Az bosszantott a legjobban, hogy Zsuzsika annyira nevet rajtam, még a könnye is csurgott. 

-Oszt annyira fáj az? – kérdi. 

-Ó, de megmutatnám, ha fiú lennél! – mán meg a Börcsökök is jöttek röhögni. Lajcsi vigasztalt: 

-He! Van mán egy hegyes órú kanunk. A tejescsupor fenekirül kiinná a savót. Majd azt áttesszük a tied helyett. – Azt sem tudom, hogy tértem magamhoz. 

-Móric! Jössz a Tisza- csatornához? 

-Megyek hát. 

Elindultunk úgy tíz óra tájt a Keleti csatornához fürdeni. Borzasztó meleg volt. 

Ahogy odaérünk, Imre már vágta is bele magát. Keresztül úszta. Mi Imrussal csak a lábunkat lógattuk bele, Lajcsi meg egyből eltűnt valahova. 

Ahogy Imre visszaúszott, mindjárt ráakadt egy vascölöpre. Akkor építették a hidat, na és a fa oszlopok ilyen cölöpökkel voltak összefogva. 

-Milyen jó pányvacölöp lesz ebbül. 

Hozzáfogott keresni másikat lelt is vagy hatot. Lajcsi meg biciklit ragasztott egy földesi embernek. Azt a víz nem érdekelte. Még le sem vetkezett, keresett tíz forintot. Imre meg a  cölöpöket beledugta az Imrus nadrágjának a szárába. 

-Móric! Emeld csak meg! – Volt vagy harminc kiló. 

-Na, ezt te hozod a híd túlsó vígíig! – Azt hittem, megszakadok. Olyan gazban kellett vinnem, hogy ki sem látszottam belőle, nehogy a csősz, vagy a partőr kivegye a kezünkből. 

Hát elhoztuk őket. A kutya sem kérdezte, hogy mit emelek a nadrágszárában. Én cipeltem a legtöbbet azt a vasat, nekem csak egy jutott belőle. 

Mikor hazamentünk, én lefeküdtem az ágyra. Még az ebéd sem esett jól. A teheneket fel akartam hozni a Laposról, de nem volt erőm. Nem tudtam, mit kezdeni magammal. 

Egyszer jön Imre a kér Börcsökkel. Az egyik leül az ágyra, a másik a küszöbre, a harmadik a polcon keresgélt valamit. Én a szalmára feküdtem. 

Imre talált egy sliccet  a polcon. A polc alatt volt egy kosár kolompír, meg vagy két kosár alma. Beletett egy kis kolompírt a sliccbe, oszt mire észrevettem, megcélozta vele a hátsófelemet. Olyat ordítottam, mint egy bornyú. Erre hozzám vágta a sliccet, hogy ez ilyen rossz, meg olyan rossz, nem is fogná a kezibe. Én sem hagytam magam, azt a kolompírt visszalőttem. Mind a hárman ellenem szegültek. A polc alól repült a kolompír, alma vegyesen. N lassan kiszorultam a házbúl. Amit hozzám vágtak, én azt visszavágtam. Annyi jó volt, hogy nálam volt a slicc. A malac ól elől göröngyökkel támadtam. Ezek belül voltak, takarta őket a fal. Az ablakon jöttek kifele a kolompírok, meg az almák. Én elugráltam, amelyik elől eltudtam. A kis nyilláson meg lőttem őket, amikor leskelődtek. Míg az egyiket céloztam az ablaknál, addig a másik melybe vert  az ajtón keresztül egy rothadt almával. Na, elszakadt a slicc. Most mi lesz? Kijöttek az ólbúl egy – egy zseb almával. Elbúttam a cseresznyefa hátamegé. Mind a két kosár almát elhajigálták. Egyszer, míg éppen elbúttam, ezek eltűntek a szemem elől. Megraktam a zsebem almával, kezdtem farolni a meggyfák felé. 

Átkutattam a tanyaudvart, a gyümölcsöst. Ég a düllőre is kinéztem. Eltűntek. 

Egy félóra múlva hallom, hogy Imre otthon kopácsol ugyancsak. Megyek át, hát már a cölöpöket hegyezi egy nagy ágyúgolyó darabon. 

-Mitinál he? Én meg ott kereslek benneteket. 

-Eljöttünk cölöpöt hegyezni.

-Na, a fene a vándor veséteket! 

Látom, hogy Lajcsi már megint sliccel. Az Imre parittyája. Jó, háromélű tejgumiból csinálta. A kórság tudja, honnan vette. Lajcsi csak lövöldözött. Valahogy nem célzott az sosem. Csak úgy hasbul lőtt. Na nem is talált.

Egy vadgalamb a malacól előtt a kis makkfának a fene tuggya melyik ágán el kezdett turbékolni. 

-Na Lajkó! Azt küldd le! – biztatta Imrus. 

-Mint egy kutyát! – már szaladt is. Beáll a fa alá, les felfele. Nem látja. Kerülgeti a fát. A galamb felrepült. 

-Lajcsi! Azt a csuprot lűdd mán meg! – mondta Imre. 

Egy kék, agyonlyukadozott, levertzománcos csupor volt a malacól kerítésen egy karóba húzva. Lehetett Lajcsitul vagy öt méterre. 

Mint a pinty! 

Megint nem talált. Azután oda ült a ház elébe a görgőre.

-Na, Lajcsi! Lőttél mán valamit? – kérdi Zsuzsika. 

-A malacólat. 

Közben az eperfára verebek repültek. Lajcsi lő kapásbul. Hát egy verebet nem elkapott?  Igaz repült a veréb tovább, de a malacól előtt leesett a földre. Bolondot üti a szerencse. 

Közben Imre abbahagyta a cölöp hegyezést. Nem lapult az hidegen. Odalökte a kamora ajtóba. 

Hozzáfogott tornászni. Felhúzta magát az eperfára, sőt át is fordult. Ezt Imrus is megcsinálta nagy nehezen, de Lajcsi csak nyögött, vicsorította a fogát, nem ment neki. Olyan volt az ábrázatja, mint egy döglött lónak. 

Egy darabig még ott ültem az ajtó mellett, gyönyörködtem Lajcsiba. Mikor lement a nap, lementem megitatni a teheneket.