Citromsziget

    I. A Kiss tanyák: Hát az egész úgy kezdődött, hogy megszülettem. 

Igaz, így már sokan jártak, de azok keveset jártak a Földesi úton, ősszel – tavasszal a Szőlőgáton. Hú, ott a sár, meg a sok kottyanó miatt esős időben elég volt keresztül jutni. A Móricz földnél jó út volt. Rossz volt kicsit a Nagyároknál, a Tszcs bejárójától a Sámsonig, A Bernáth tanyájánál is a szőlő végében, meg a Nagy Gábor bátyám bejárójánál. A Kerekestől kifele már nem is tudom, de minek is? Hát nem sokat mentem én annál kijjebb. 

    Egyszer csak kimentem a tanyára. Innentől kezdve emlékszem mindenre. Ahogy mentem kifele, így voltak a tanyák: 

Előbb a Zöld Karié, azután a két KISS tanya, a két Börcsök tanya, meg a Sajbácsié. 

    … hát az öreg Kovács? Aki nem látott még tirimókust, az el sem tudja képzelni, milyen volt az öreg a szódás üveggel… 

Kiértem közben a tanyára. Sok-sok akácfa volt az út mellett. Ott az árokparton. 

Na a tanya meg ilyen volt: 

Az udvaron egy- nyihány épület, az akácfák a malacól hátamegett, szalmakazlak, pocsolyás gödör a kútnál, aztán a ház hátamegett az orgonabokor, két sor szőlő, a bejáró, ami egész a dűlőig tartott, a kökényszilvafák, a bojtos almák a fehér szilvával, a két eperfa, meg a szalonnasütő hely. Az egyik eperfa az udvar közepén volt, a másik a ház hátamegett. Akkor ott volt még a rossz diófa, meg a két gané csomó, a verem, meg a gally a juharfák alatt. 

A ház 

    A legnagyobb, egyben a főépület volt a ház. Mivel egy fedél alatt volt az óllal meg a kamarával, a hossza elérte a 13 – 15 métert. 

A lakó negyed a nyugati fele volt. A ház, amelyikben laktunk, egyszerűen volt bútorozva. Közvetlen az ajtó mellett volt egy beépített konyha. Azt csak télen, ínséges időkben használták. Nyáron haszna csak abból állt, hogy pakoltak rá befőttes üveget, tejes köcsögöt, kenyérkosarat, meg miegymást. A kürtő mellett tartották a gyufát, sót, fűszerféléket. A konyha azért mindig meg volt pakolva csordultig lommal. Nem beszélve a konyha alatt arról a kis tűzrevalós lyukról. Abba meg minden volt, csak tűzrevaló nem. Általában lábbeli tisztítók voltak ott. Egy – két kopott sárkefe, kopott zsíros bekenős kefe, 4 – 5 boxos doboz félig üresen, félig beleszáradva a boksz. Volt még bőrzsíros doboz, fokhagymaszár, gyapjú darab, két rothadt petrezselyem, három tucska, egy csüg-büg tengeri, eltört kanálnyél, két kolompír, egérfészek, miegymás. Az egerek itt vacsoráztak. 

    A kemence ugyan így volt terhelve. Ecetes üveg, „Holló” – 10-es üveg, egy csomag só, egy tányér, amibe a múltheti ételmaradék belepenészedett, kisebb – nagyobb üveg. 

A torkárul, meg a sutrul már nem is merek beszélni. Ha elhatároztam, hogy most egeret fogok, akkor csak a suthoz kellett odamenni. Hogy mi minden előfordult itt… 

Tavaszi vetések idején itt tárolták az egy kötő paszulyt, egy kalap pattogatni való tengerit, egy tejes csupor borsót, egy kendőben tökmagot. Azonkívül voltak rossz, ritkán használt ruhadarabok, fél kiló hárs, két köteg csuha, egy nyújtófa, összegyűrt újságdarabok, egy fokhagymafüzér, amiről még tavaly leették a hagymát, néhány fej mák, egy rossz kötő, meg ki tudná azt felsorolni, mi más? 

    A kemencétől az ablakig húzódott egy jól ápolt ágy. Ez volt a ház fénypontja. Rendesen be volt vetve. Dunyház ágy volt. Ezen aludtak a csalás legelőkelőbbjei. Az ágyon bordópiros takaró, rajta kehely alakú fakó mintás virágok. Az ágy ugyan nagyjából mindig rendes volt, de az ágyvége… Azon éjjel- nappal vastagon voltak a kabátok. 

    Az ágy, meg a sut közt volt a karosszék. Ezt valamikor nagyapáink csinálták. Valamikor kényelmes lehetett. Az üllő részét hársból fonták. Csakhogy mindent elrág az idő vasfoga. Ez a hársfonás is elszakadozott az első részen. Előbb kicsit, majd mind jobban és jobban, míg végül egy deszkaalapot használtunk ülőkének, mert a hárstól kiesett az ember a karosszékből. Meg volt becsülve. Alig ültek rajta. Csak szorultság esetén, mikor már mást nem találtak ülőhelynek. Erre is kabátokat pakoltak inkább, de azt oszt annál inkább. 

    A ház közepén volt egy kis négy lábú négyszögletes asztal. Rossz tulajdonsága volt, hogy állandóan imbolygott. Itt vigyázni kellett az ebédnél, nehogy valaki hozzáérjen, mert biztos kilöttyent még a  tejes csupor fenekéről is a lé, ha az megbillegett. 

        Az asztal mellett az ablak alatt volt a lóca. Ez ugyanúgy imbolygott, mint az asztal. Egyszer csak egy ember ülhetet rajta biztonságosan. Azután jött az ablak. Itt is tároltak mindent. Üveg, szódabikarbóna, kisdoboz, nagy doboz, benne mérhetetlen sok gomb, cérnaguriga, boros pohár, pertli darab, rossz kés, cigaretta, tengeri fejtő… 

    Az ablak mellett volt felakasztva a kis lámpa. Ötös lámpa volt, aminél sokat elbeszélgettünk esténként, vagy sok répát megtisztítottunk őszi szezonban. A lámpaüveg mindig szép barna volt a koromtól. Az ablakon másik felőlről egy aratáskor készített néhány búzakalászból és szalmából összefont dísszerűség lógott. Éveken át lepte ott a por. A másik ablak az udvarra nyílott. Ebben az ablakban tartották belül a teás – paprikás zacskót, fésűt, tükröt, cukros dobozt, grízes zacskót és mindazt, ami még odafért. Kívül szárították a dinnyemagot. Száradt az még esős időben is sokszor hetekig. 

    Az ablak alatt volt a kiságy, vagy a vacok. Ez az ágy valódi száraz akácfából készült. Oldaldeszkája nem is volt. A feneke is csak gyakran napraforgó szár. Legtöbbször a könnyen törő napraforgó kóró sok szálával csüngött az ágy alatt. Az ágy első részén egy felírat volt a fába vésve: „Készítette Kiss  Mihály 1924”. Ez az ágy sosem volt dunyházva, párnázva. Párna volt a sok ruhadarab, kabátok. Este mindig azt tettem felülre, amelyik legpuhább volt. Ezen jobb volt aludni, mint a lószőr pokrócon. A takaró is mindig pokróc, esetleg nagykabát volt. Hideg időben ahány pokróc, meg ahány nagykabát volt, este az mind takaró lett. Nappal csak ültünk, hevertünk rajta. Ülni ugyan nem a legérdemesebb, mert az ember lába nem érte a földet. A combunkat meg úgy nyomta egy alulról kiálló léc, hogy  az ember lába pillanatok alatt elzsibbadt. Utána rá sem tudott állni egy darabig. Na, meg nem véletlen volt ezek után az az elnevezés sem „vendég alá való ágy”, amit keresztapám adott neki. Ez az ágy is tele volt egész nyáron pakolva: kabátok, kosarak, szatyrok, kenyérkosár, kiskendő, nagykendő, egy – két gyűrött kalap, sapka. 

De mi minden volt az ágy alatt! 

Mind két ágy alatt volt hely a lomnak. Fél zsák tengeri, egy kosár kolompír, kóróvágó, két pár pókhálós csizma, sokéves papucs, szandál, darabok, rossz zsák, rossz veder… 

Az ágytól az ajtóig volt a lavor, kannák, egy teknő, amibe egész nyáron át vizet tartott Zsuzsika. Ebbe rakta a tejescsuprokat. Öt – hat tejescsupor mindig hűlt benne. Meleg időben a vizet napközben is cserélték a teknőben. 

    Itt volt még a teknő felett a téka. Szerintem ez is megérte a tatárjárást. Ott a falra volt felakasztva. Volt neki egy piszkos nagy  ajtaja. Az ajtó három fiókot takart. Hogy mi volt ennek a tékának a haszna? … megmondom őszintén. Fogalmam sincs. Volt abban félig elkopott borotvaszappan, másmilyen szappandarabok, használt fogkefe, eltört fésű, girbe-gurba rozsdás szegek, fűszeres zacskópapírok. Szódabikarbóna, amibe a szóda már folyékonnyá olvadt. Negyedliteres csupor, amibe félig belepenészedett a tejfel… a másik csuporba a zsír volt beleavasodva… cérnaguriga, ami olyan volt, hogy laboratóriumban sem tudták volna kimutatni, hogy az megfakult fekete, vagy fehér  cérna lenne. Borvazelines doboz,, amiből a vazelin már vagy húsz éve kifogyott… egy borospohárba eltört tojás… gombok, madzag darabok, egy- két kanál, drót darab, egy kis reszelő, de az is olyan rozsdás, hogy már évek óta nem használták… láncszemek, forgó karika… gyűszű, kés, meg még számtalan effélék. 

A tetejére is pakoltak ennek a tékának. Másfél literess piros csupor, amelyikbe zsír volt, meg papírba csomagolt avas szalonna maradék. 

    A téka felett volt egy polc. Csodálatos egy polc volt ez. Legalább én még másik ilyet sose láttam. Olyan 60 centi lécen csüngött a plafonról lefele. Hogy mi minden volt még ezen a polcon is… nahát, erről is lehet beszélni! Mindent, ami az ember számára fogyasztható, azt mind itt tárolták. Szalonna, a kis kék zsíros  bodon, ételmaradék egy tálban, tiszta tányérok, fedők, kanalak, meg mikor mit kellett eldugni a szülőknek a kicsik elől. 

    Mindenről beszéltem … hol a törölköző? Mert az is kellett egy ilyen helyen. Az meg az ajtóra volt felakasztva. Az ajtó is túl volt terhelve mindig. Az asszonynépség a tiszta kötőket, kendőket akasztotta rá. Oda voltak dugdosva a használható kések is. Azon kívül fácántoll ékesítette meg a rengeteg késszúrás az amúgy barnára festett ajtót. 

    Két szeg volt még a falon, ahova felakasztották a tarisznyát. Az egyik szeg a sut meg az ágy közt, ezen ritkább esetben tarisznya, sűrűbb esetben kabátok, meg kalap volt. A másik szeg a téka meg az ablak közt volt. Ez emelte inkább a tarisznyát. Miért a falra kellett akasztani a tarisznyát, meg miért a polcra az elemózsiát? Mert rajtunk kívül még igen sok lakója volt a háznak. Nem egyszer előfordult, hogy az ablakban ellepték a cukrot a hangyák, vagy a kenyérkosárban a kenyeret. Sokszor a kenyér lyukaiból úgy kellett kifújkálni a hangyákat. 

    Aztán ott voltak az egerek. Ez sem hiányzott soha! Az egyik este lefekszek. Mivel sokan aludtunk a házban,  nekem a sut, meg az ágy közt vetettek ágyat zsúfszalmán.  Már félig elszenderedtem, érzem, hogy valami parányiság a fülemhez ér, szinte beleszuszog. Úgy tűnt, mintha beleszagolna. Hirtelen felcsapom a fejem, hát egy kis egeret látok beszaladni az ágy alá. Visszafeküdtem, aludtam tovább. 

    Ez semmi! Keresztanyám egyszer a hasán fogott egy egeret éjszaka, mikor éppen azt álmodta, hogy a fiastyúk alól szedi ki a tojást, oszt rakja a göncöl-szekérre. Ez milyen lehetett?! 

    Keresztapám meg fogott sündisznót, hogy majd az elfogja az egeret. Csóró kis jószág ott élt hetekig bent a házban. Kénytelen volt egeret enni. Na, hagyom már az egereket… 

    De itt vannak a legyek! Nyári időben a fal – amúgy fehér volt –, de így feketéllett a legyektől. Ezek a legyek a jányokra voltak bízva. Próbálták légyfogóval. De ki győzte volna ezt légyfogóval? Naponta hússzor kellett volna cserélni. Nyáron pihenni bent a házban, ott a hűvösön?.. nahát ott nem! Ott nem lehetett. 

    Emlékszem rá, ebéd után pihenőre tértünk. Odakint a levegő elviselhetetlenül forró volt, bent valamivel hűvösebb. Lesötételtünk, lefeküdtünk. Csend lett, avagy lett a fenét! Az a millió légy hozzáfogott az incselkedéshez. Az államra repült, megrázta magát, utána elindult végig az arcomon. Hát ki bírta volna ezt  csak úgy szó nélkül? Elzavartam. Akkor jöttek vagy öten. Azok is megmásztak, majd jött mind a millió. A felem egy kékkötővel betakartam. Akkor a kezem fejét járkálták össze. Azt is eldugtam. Már meg a lábomat. Azt meg harapták. Ez így ment egy fél óráig. Éppen megszoktam őket, kezdtem elaludni, mikor szóltak, hogy keljek, menjünk. 

Hát ilyen nagy pihenés után? … Örömmel. Hát hogy kipihentem magam! 

    Üldöztük őket, ahol értük. Esős időben, ha éppen ráértünk, pertli-gumival lövöldöztük őket. Na de így ki nem pusztulnak soha! Tenyérrel markoltuk össze az asztalon. A leghatásosabb az volt, mikor lesötételtünk, s egy ruhadarabbal terelgettük az ajtó felé, ahol egy kis világosság beszűrődött. Hárman- négyen egy-egy ruhadarabbal csápoltuk a falon őket. Mit értünk vele? … jó nagy port vertünk, meg kis híján levertük a lámpát a falról. Mikor azt hittük, hogy na, kihajtottuk őket, leszedtük az ablakról a sötétítőt, kiderült, hogy sokkal több van bent, mint azelőtt volt. 

    Egyszer égettünk parázson Matadort. Az meg olyan büdöset csinált, hogy még a legyek is elkábultak.  Megtisztult a fal. Hova lettek? Amit a földön találtunk, szt összesepertük, kivittük. Szellőztettünk … nincs már légy! 

Egy fél óra múlva megint tele volt a ház. Nem árt a légynek még a jégeső sem! Piszkos legyek, még a Matadortól sem féltek. Jobban lepték a Matadoros zacskót, mint az ágylábát. 

    Ott voltak még a bolhák, meg a szúnyogok. Én a bolhára egyáltalán nem panaszkodom, az csak minden szökőévben, akkor is csak egy család, amit egykettőre kipusztítottunk.  Annál több volt nyáridőben a szúnyog. Nappal nem mászkáltak ezek, de éjszaka! Na, ezek tudtak harapni! … Három perc alatt megőrítik az embert. Emlékszem, egyszer Mihály  a szúnyogok miatt a házból a színbe, onnan a szekérre, a szekérről a szalmakazalra vándorolt, míg végül a szalmakazalon aludt el: reggelre ott marták össze a szúnyogok. 

 A pitar 

    Itt nyáron voltunk inkább, akkor is  főként az asszonyok. Itt főztek nekünk, meg maguknak is. Az ajtó mellett a sarokban volt mindig a seprű, meg a lapát. Felette egy faszeg volt a falba verve. Erre akasztották a lószerszámok egy részét, meg az ostort. Esetleg egy rossz szatyor díszlett még ott. A kemencébe a pitarból fűtöttek. Erre csak télidőben került sor. Nyáron ez is tele volt lommal. Láncdarab, kalapács, reszelő, harapófogó, meg sok rozsdás vasdarab. A kemence szabadkéményű volt. Mindig tele volt jó koromszaggal a pitar. A kemence szájánál volt egy széles patka. A végében meg a kis konyha. Sok jó falat megfőtt ezen is. 

A sótartó a házajtó mellett volt felakasztva. Az ajtó hátamegett kapák, ásó, gereblye meg miegymás volt. A falon itt is voltak szegek. Erre akasztották a szerszámokat, ruhákat, nagy fűrészt. Nyáron rengeteg légy volt itt is. Egyszer a búbosbanka is beköltözött egy tavaszon. Ott a pitar hátuljába rakta a fészkét, a gereblyék, kapák, tézsla- járom közzé. Egy párszor láttam én is, de arra már nem emlékszem, hogy kiköltötte volna a kis bankákat. A pitarbul az ólba vezetett át egy lyuk. Biztos itt közlekedett a madár. 

    Aztán ott van középen az ól. Hát ez se kutya! Balra a fal mellett hosszú jászol, jobbra a fal mellett ugyanolyan hosszú jászol. Középen a nagy ágas, meg sok-sok fecskefészek. Tavasszal mindig visszajöttek ezek a kis érdekes madarak. Nem is csuda, hisz a tyúkok is a szemétdombon érzik jól magukat. Amúgy a fecske tiszta madár, de a legyeket szívesen elkapja. Na, itt volt mi után kapkodjon! Reggelre meg mindig telepecsételték a lovakat, teheneket. Azért csak szerettük őket. 

    A kamarát is érdemes megemlíteni. Itt is volt minden, mint a karácsonyfán. Jobbra az ajtó mellett volt a daráló. Ezen a csirkéknek daráltuk a tengerit.  A többi már csak lom volt. Feneketlen kosár, rozsdás kapák, ölező, olajos három literes piros kanna, pányvalánc, nagy kötél, rossz hordó, cúkoros láda, két rozsdás kasza, két rossz veder, egy rossz ötliteres kanna, félig volt libamáj paszujjal. Egy rossz meszes veder, agyonra kopott cirokseprű, egy botélű nagy fejsze, rettenetesen elkopott nyeles lapát, meg egy ugyan olyan kopott felező. Egerek is voltak, mint az oroszok. 

    Hát itt kezdődött. Olyan tíz éves lehettem. Nagyon jó kis fiú. Én voltam a családunk dísze, virága, Legalább is a szomszédok ezt mondogatták. Meg azt, hogy mákvirág, vagy mi? Dehát én nem hittem el. 

Aztán itt vannak szomszédok! 

II. Szomszédok:

Szőllősiék 

    Na, ezek nem sok vizet zavartak! Ez a Szőlősi egy idősecske bácsi volt. .. mint ahogy Börcsök Lajcsi mondta: olyan pamut fülű. 

Nagyszót hallott az öreg. Ez hasznára is volt Lajcsinak egyszer. Mondja ő: 

-Megyek már, megnézem a pamut fülű hazaiját. Vasárnap van, hátha nincs most kint. 

Úgy, a Lapos felől a  tengerin keresztül közelítettem meg. A szőlő sarkánál kibúvok a tengeriből, betájolom magam, … semmi hang!  Bemegyek a harmadik, negyedik sorra, keresem a javát.. Ott tapogatom, még mellé is guggoltam. Leeszek vagy három tőkét, Emjusznak is szakítottam vagy három fürtöt. Felállok, hátrafordulok, hát vagy két sorral odébb ott ül a pamut fülű háttal rám. 

    Azt meg kell hagyni, finom hazai szőlője volt neki. Meg ropogós cseresznyéje, jégcsapretek… 

Még a dinnye históriát nem is mondtam. Az is vasárnap történt.  Szőllősinek ott a szőlője végében volt egy tábla dinnyéje. 

-Mán csak meg kéne nézni. – mondja Imre. 

Megyünk keresztül a tengerin, halkan. Sötétedett. Betájolás… nem mozog senki. Már éppen vagy három – három dinnye volt mindőjüknél, amikor rohan a tengeriből egy kutya csaholva. 

Dinnyét ellökni, be a tengeribe! Ahányan voltak, annyi fele szaladtak. Hogy, hogy nem, a Laposon minden összetalálkoztak. Ahogy ott pihegnek, jön utánuk a tengeriből a Pikét… a Lajcsi kutyája. 

-Ó, hogy az az égben kajdászó Szent Péter! … 

Supp, bele a vízbe csóró kutyát. 

Zöld Kari, Na, ennek meg jó paradicsom szilvája volt. 

Egyik este már éppen át akartam menni Imréhez, mikor hallom, hogy a kis düllőn jönnek beszélgetve. Fülelek, hát Imre, Imrus, Lajcsi. Na, már megvárom őket – mondok. -Móric! Menny mán át Zsuzsikához, hogy ne féljen! 

-Tik hova mentek? 

-Zöld Karihoz. 

-Minek? 

-Hátha érik már a szilvája. 

-Akkor én is megyek. Nem tudtok itt tartani. 

    Ahogy Szőllősiékhez értünk, hát Zöld Kari főz a nagy diófa alatt. Olyan, derékig értek még akkortályt a tengerik. A szilvafák meg ott voltak a diófától vagy húsz méterre a szőlő diófa felől eső szélében. 

-Gallért hajtsátok fel! – mondta Imre. 

Bebugyoláltam én is a fehérlő ruhadarabjaim. Haladtunk előre egész a kis diófáig. Ott megálltunk, figyeltük Karit. Kiszaladt, beszaladt, főzött. Megkerültük a szőlőjét. A tengeri mellett felnyomultunk egészen a paradicsom szilváig. Én amelyiket elértem, azt ettem, de hát mind zöld lehetett még az. Sötét volt, nem láttam. Szedtem tele mind a két zsebemet, Lajcsi meg felmászott a fára, míg Feri az épületben volt. 

-Egyél Móric! – biztatta Imre. Közben Lajcsi megrázott kicsit egy ágat. 

-Lajkó! Az anyád jóistenit, leütlek onnan! 

Kushadtunk minden, mert kari hallott valami neszt, felénk nézett. 

-Egyetek, maradt még itt! – mondta Lajcsi. 

Lassan unni kezdtem a szilvát. A zsebem is tele volt. Imrus már vissza is húzott a szőlő sarkához. Mi is mentünk Imrével. Lajcsi még arra várt, míg Kari megint bemegy a házba. 

-Most! 

Leugrott a fáról. Az ing kicsúszott a nadrágból. Mint az eper, ki az öt kiló szilva a földre. 

-Na, a Gamó szedje össze! … – nevettünk. 

Kérdi Zsuzsika: 

-Legalább hoztatok egy pár szemet? 

Csak Lajcsinak nem volt szilvája. 

Börcsökök 

    A másik két szomszéd a Börcsökök voltak. Lajcsi a Pikéttel, meg a Huszárral. 

    Ordítanak a malacok. Már elállt az eső. Lajcsi térdig felgyűrt nadrágszárral rohan hazafele mezítláb. Az akol elől elveszi az ajtóhoz támasztott csorba ásót. Nyílik az ajtó, ömlenek ki a 60 – 70 kilós süldők. Mind rálép a Lajcsi lába fejére. Káromkodik. A malacok már  a lucernában vannak. 

-Pikét! Fogd meg! … kuss! 

Szalad utánok mezítláb. A lábára ragadt nagy sárkolonccal csak úgy csattog, mint egy dagasztógép. A kútnál beletapos egy tövisbe. Ordít. 

-Ó, hogy az a Makminiszter! Pikét, fogd meg! 

Imrus meg a rádióját csinálta mindig. 

-Pszt! Szívküldi a Petőfin. 

Külön szedték a hallgatókat, ott feküdtek egymás hegyén – hátán. Egész vasárnap rádióztak. De csuda egy rádió is volt. Egy deszkalap, egy papírtekercs, kolompír, egy csomó drót, két – három hallgató. Jött még Szabad Európa is. 

Sajbácsi: 

    Hát még ez a SAJBÁCSI! 

    Egyik este vagy öten átvetődtünk hozzá. Már hozott is egy befőttes üveg bort. 

-Igyatok! 

Borogatta észnélkül egy negyedliteres csuporba. Látta, hogy nem nagyon megy, hozott egy kenyeret, meg egy háromliteres kondér zsírt. Kente, sózta. 

-Egyetek! Erre jobban csúszik. 

Mikor berugott, akkor meg rítt, mint a koszos malac. Siratta a feleségét. Pedig egyszer azt a csóró asszonyt leöntötte petróval és hát meg akarta gyújtani. Fura szerzet volt Sajbácsi. No, meg nem valami tiszta cseléd. 

Egyszer Imrusék napszámba segítettek neki kapálni. Déltájban ebédhez készültek éppen. Imrus amúgy is finnyás volt kicsit. Hát nem szívesen ebédelt. Ahogy ott párolog a kolompír leves a tányérjában, odaszalad a Sajbácsi fia, kérdi: 

-Mért nem eszel? Meleg? – A kezefejét meg belelögybölte az Imrus tányérjába, hogy meggyőződjön róla, tényleg meleg-e a leves. 

Kovács és felesége: 

    Na még az öreg KOVÁCS! 

    Ez az öreg Kovács egy olyan huncut ember, akinél már sokkal jobbakat is felakasztottak. Egy kicsit görbe hátú ember volt, a bajusza színe meg attól függött, hogy mit evett utoljára, meg amúgy is bagós sárga volt. 

A haja meg úgy hallottam, hogy kihullott a gazemberségben. Igaz, hogy ő becsületben megőszült embernek nevezte magát, mint hogy én is annak nevezném magamat, ha öreg ember volnék és annyi lenne a rovásomon, mint neki. 

Volt neki egy rézkupakos fapipája, meg egy zsíros kalapja. Ez a kalap olyan zsíros volt, hogy alig látszott ki a feje a kalapból. Jött minden nap, hóna alatt a szódás üveg. Jött vízért. Jött aztán még akkor is vízért, ha volt egy üveggel. Kiborította. 

Egy reggel a kis meggyfa alatt szalonnát sütöttünk. Ballagott az öreg. Már messziről kiáltotta: 

-Melyik az én pirítosom? 

– Még hajnalba a kutya a Lapos szélébe kipirította, Imre!

-Az annya jézusát, még csuda kutyátok van nektek! 

-Még hamar megszomjazott!? 

-Hej, basszameg a tirimókus, de elfáradtam. 

-Gyalog jött ki? 

-Gyalog én, végig. 

Aztán ült ott mellettünk, újított mindig valamit. 

-Hallottátok, mi újság Esztárban? 

– Mondja már! 

-Tegnap az esztári földnél voltunk Jóskával. Húzattuk a tengerit. Úgy tizenegy óra fele két fiú kiment a Berettyóra. Az egyik nem tudott úszni. Ezek hancúroztak ott, ugráltak a vízbe. Az egyik alámaradt a víznek. A másik is ment volna a szerencsétlen. Mind a ketten odafulladtak. Délután ki is dobolták a faluban, hogy aki fürödni akar menni a Berettyóra, az kötelet vigyen magával, hogy tudják neki behajítani, ha meg akar fulladni. – Hazudott állandóan, mintha olvasná. 

Jött délbe a szódás üveggel. Felhúzta a vedret, előbb ivott egyet. Az a veres – tarka bajusza belelógott a vízbe. Csak úgy a kabát, vagy ingujját végig húzta jobbra is, balra is. Kész. Közbe a lyukas vederből kifolyt a víz. Vissza a kútba. Húzott másik vederrel. Csurgatta bele az üvegbe. Még félig sem lett az üveg, a veder megint kiürült. Két vödör víz kellett, míg a literes szódás  üveg tele lett. 

    Na, a vályú sem volt különb. Abba sem fért bele egy fél veder víz. Ami vizet beletöltöttek, az a másik végén márki is folyt belőle. Úgy itattunk, hogy a vederből csurgattuk a vizet, a tehenek meg szürcsölték. Sokszor húsz veder vizet kellett felhúzni, míg egy – két tehenet megitatott az ember. Az egyik délben az Öreg Kovács fia József jött itatni. Két jó darab ökröt húzott maga után. Borzasztó meleg volt. József még a fekete gatya szárát is felsodorta tövig. Neki a kútnak! Olyat ivott, mint egy albán szamár. Húzza a vizet az ökröknek. Borítja a vályúba. Millió szomjas dongó repült el a korhadt fáról. Rengeteg a légy is. József megint húzza a vizet, közben félkézzel fogja az ökör láncát. Az ökör a fejével nagyot csap a legyek után, Jóskának meg majd kiszakítja a kezét, olyat ránt rajta. Neki farral a vályúnak. Térdre esik. Csupa sár a térde, feláll. A pofája eltorzul … neki az ökörnek. Ököllel jól orrba vágja. 

-Hülye! – mondja a két jószágnak. Azok meg csak curikkolnak hunyorítva. 

    Akkor ott van az Öreg Kovács FELESÉGE 

Az meg mindig azt hajtogatta: 

-Atyám, Atyám! – mindegy volt, bármit mondtunk neki. 

-Atyám, Atyám! – csapta össze a keze szárát. 

-Gatyám, gatyám! – mondta Imre. 

    Hát ennek az öreg Kovácsnak a bejáróval szemben volt egy kis szőlője, egy barackfája, a kis kunyhó, meg a nagy diófa. Ha szerit tehette, kint is volt állandóan. Pláne szüret körül. 

Egyik este ketten maradtunk az öreggel. Olyan őszi estén. Már javában érett a szőlő. Unatkoztunk. Ő a tirimókusról meg a rézmonyú bagolyról mesélt nekem. Egyszer szól olyan kilenc óra körül, hogy nézzük meg, nem lopják-e a szőlőjét. 

-Menjünk! – mondom.  

 Felmentünk a kunyhó elébe. Ott keresett egy kéve leveles kórót. Meggyújtotta, feltartotta jó magasra. 

-Na, ezt még a faluból is meglátják. Legalább tudják, hogy kint vagyok, így nem jönnek lopni. 

Másnap megyek át délelőtt Börcsökék. Ott van egy jó kosár szőlő. 

-Egyél szúnyog csődör! 

-Hát ezt hunnan vettétek? – kérdeztem. 

-Nóé bárkájárul. – büfögte Lajcsi. 

-Delovár! Ez csak az öreg Kovácsnak van. Onnan hoztátok? 

-míg tik a szúnyogokat tüzeltétek, addig szedtük. 

Hát az öreg még világít is a tolvajoknak. 

    Egyszer aztán majdnem beugrottam. 

Szombat este volt. Már éppen bezavartam a lucernából a malacokat, mikor jött Veress Jani. (Ez a Jani tizenegy nappal volt nálam öregebb, az ők tanyájuk is ott volt a miénktől délre vagy nyolcszáz méterre, ott a nazarénus meg a Bújdosóékén túl. Na, ezt jól megmagyaráztam. Szóval, együtt töltöttük a nyári napokat.) 

Hát jött ez a Jani, a kezében egy nagy kötél darab, olyan egy méteres. A kötél végén egy éktelen nagy görcs. 

-Na, a púp vesse ki a hátad, hát azt mán hunnan vetted? Micsoda fegyver?  – így én. 

Közben erősen sötétedett. Igaz, a nap is lemenőben volt, de egy jó nagy vihar volt kilátásban, hisz a szele már a határnál keverte a port. 

-he! – mondom-, gyere mán nézzük meg az öreg Kovács barackfáját! Szombat van, biztos haza ment már az öreg. 

Bezártam az ajtót. 

– Gyerünk! 

Jani hozta a kötélbuzogányt. Még ma sem tudom, hogy mire kellett neki. Ahogy kifordulunk az útra, hát az eszem majd elállt. Már a Sárosi tanyájánál porolt a vihar. 

-Szaladjunk! – mondom Janinak. 

-Mi lesz, ha kint van az öreg? 

Erre nem is gondoltam, de most meg féltem az esőtől, nem is nagyon törődtem azzal, hogy elkapnak. Azért szaladtam befele a Kovács bejárón. Mikor a kunnyó elé értem, mondom, kiáltok neki, hátha kint van. 

-József bátyám! 

Hát, az eszem is elállt. Még a vér is belém aludt. Valaki elbődült a kunyhóban – mondom, sötétedett, meg a vihar is … szóval, amúgy is féltem –. Hát erre nem számítottam. Búvik elő az öreg. 

-Ne … nem látott itt három kismalacot? 

-Nem én. 

 Na, gyorsan hátat fordítottam neki … be a tengeribe!  

-Csí csí! – ordítottuk mind a ketten. 

Hát … majdnem jóllaktunk barackkal.  

III. Az égő szarkafészek

    Még vastagon kavargott a szürke por a levegőben, amit a hazafelé igyekvő szekerek sokasága felvert a földesi úton. A nap már eltűnt a domb hátamegett. A Laposban százával kuruttyoltak a békák. Tavasz volt. 

    A Kisdüllőn Imrus két tehenet ráncigált a tanya felé. Fütyölt, meg káromkodott a legyek, vagy a szúnyogok után csapkodó tehenekre. A tanyába érve gyorsan megitatta őket, majd bezárta az ajtót, egy darab kenyérrel, kolbásszal átsietett Lajcsihoz. Lajcsi még javában dolgozott. Mikor Imrust meglátta, csuprot kapott fel az ajtó mellől… 

-Pikét fogd meg! Csiii! 

A rossz puli rohant az orgonabokrok közt ki a lucernaföldre. Lajcsi zörgette a csuprot. 

Bementek. Egy rossz ásóval betámasztotta az ajtót, majd ő is felcibálta a teheneket a Laposról. Addig Imrus a fal tövin ült, falatozott. 

Még nem sötétedett be, mire Lajcsi is elvégezte dolgát. Az Imre lovai körbe jártak a pányván. 

-Aggyon Isten! 

-Aggyon maguknak is! – mondták, és kezet fogtak. A tanya alatt a Betyár megugatta őket. Előbújtam én is a konyha mellől. Zsuzsika főzött, azzal voltam eddig. A két Imre a lovakat babrálta, mi meg Lajcsival kiültünk a küszöbre. 

Később Imre tengerit fejtett a lovaknak. A kutyák hirtelen ugatni kezdtek. Egy sötét alak ballagott a Laposról a tanya fele. Imre a kutyákat visszatartotta szóval, mire azok félig elcsendesedtek. A sötét alak bejött a tanyaudvarra. 

-A kis nazar – mondta Lajcsi. 

Az eperfa alatt megállt. 

-Szervusztok. Mi dolog járja? 

-Hazafele? – kérdezte Imre. 

-Na, komám, elülnek a tyúkok, mire hazaérsz – mondta Lajcsi. Pedig már azelőtt egy órával elültek. 

Na, a hívő elment. Lajcsi nevetett. 

-Figyeltétek? Mikor ide jött, elébb a fejét rázta, hang majd ót jött. – Nevettünk. Mikor meghallotta, hogy én is nevetek, nekem jött. 

-Hát te mit vihogsz itt, mint valami szúnyogcsődör? 

Úgy berzenkedett rám, hogy megijedtem. Tudtam, hogy csak viccel, de ahogy én ismerem, viccből úgy gyomron rúg, hogy elmegy az étvágyam. Felálltam Imre mellől, az eperfához szaladtam. Míg nem figyelt oda, felmásztam nagy nehezen a fára. Lajcsi utánam akart mászni, de én voltam felül és mindig rátapostam a kezére. Akkor ostorral csápolt. Feljebb másztam. Az ostor nem ért el, elkezdett tucskával górálni. Még feljebb másztam. Mikor látta, hogy fokozatosan feljebb szorulok, odaszólt Zsuzsikának. 

-Láttál már ilyet? Móric mennybemenetele. 

Majd Imre tucskát összeszedette Lajcsival, erre abba kellett hagyni a górálást. Én is lemásztam a fárul. Még kevés ideig zavart, de hamar kibékültünk. 

    Az abrakot odaadtuk a lovaknak, Imre meg Imrus a jászolfán ültek. Simogatták a lovakat. Két szép csikó. Összesen három évesek voltak. 

Emlékszem, Lajcsi az ól közepén az ágast támasztotta, én meg a küszöbön guggoltam. Az egyik ló hátra curikkolt. Gamó is húzódott hátrafelé. Nekiment a tehénnek, a tehén meg fart lökött. 

-Ne, az a bornyú képű… – Lajcsi úgy megijedt, hogy engemet is kiborított az ajtón. Utána csak a bornyúkat simogatta. 

-Móric! A ház hátamegett van a hosszú rúd. Hozd ide! – parancsolt rám Imre. 

-Minek? 

-Pattanj, mint a pipiske! – ugrott mellém Lajcsi. Nem volt messze, előhoztam. 

-A petrós kannát is a kamorábul! 

A kamorába egy szegre volt felakasztva egy háromliteres piros kanna. Traktorosoktól került petrós – olajos valami volt benne. Most már gondoltam, mi lesz. Míg én a rúd, meg a kanna után járkáltam, Imre elmondta a többieknek, hogy mit akar. A szarkafészekről volt szó. Azt kellett leégetni a környéken. Miután megvolt minden: 

-Zsuzsika! Mire megfő, jövünk. 

-Huva mentek? 

-Kifüstöljük a szarkákat a dombon. 

-De siessetek! 

Engem rá akartak bírni, hogy maradjak Zsuzsikával, de ez most nem sikerült. Az lett a vége, hogy én mentem, legelöl.

A ház végénél néhány tucskát tapogattunk, mert már sötét volt ugyancsak. Elindultunk. Lajcsi a hosszú rudat, én meg a kannát vittem. 

-Hallga?! „Sárga rigó meg a fülemüle, 

    Szép a rózsám, hogy váljak el tőle?” 

-Som … ez nem Bikisi 

Imre a lugas végén keresett egy darab drótot, majd tovább haladtunk. A bejárónál találkoztunk Sándorral. 

-Szia. Huva? … Fácán? 

-Jó is volna –, mondta Lajcsi – közben hátulról előrement a domb fele. 

-Áááá … a szarkákat füstöljük ki a dombon. 

– Várjatok, megyek én is!

Valami tarisznyaféle volt a hátán, azzal még beszaladt a tanyába. Mi addig vártunk. 

A düllőn a falu felől még hallatszott egy kései szekér zörgése. A Kincses Arany tanyájában még gágogtak a libák, disznó visított. Itt – ott egy kutya is belevonított a zűrzavarba. 

    Elértük a dombot. Már besötétedett. A szarkafészek a domb legtetején lévő fán volt. A rúd végére rákötöttük a tucskát, majd Móric hozta a petrós kannát. Leöntöttük petróval. Meggyújtották. A hosszú rúd végén égő tucska hatalmas félkört rajzolt a sötétségbe, ahogy xy felemelte. Elérte a fészket. Alig észrevehető északi szél fújt. A kétségbeesett szarka kivergődött a fészekből. A sok száraz ágból rakott fészekbe azonnal belekapott a láng. Messziről szépen nézhetett ki. A sötét éjszakában az egyik fa tetején lobog a tűz. Az elégett gallyak parazsai meg hullottak a földre, mint csillaghullás. A környékbeli kutyák a különös látványra ugatásba fogtak. Hosszan vonítottak.  Lehetett hallani az elégetlen szarka látványával felvert baglyok, vércsék ijesztő vijjogását. Mintha mindenki minket támadott volna. 

A fészek felső, sárnélküli része hamar elégett. 

-Na, ebbe sem kotlik bele még egyszer – mondta Lajcsi. A rúd végén izzott a parázsló tucska. Ez Lajcsinak nagyon tetszett. 

-Add csak ide! Had kezeljem egy kicsit. 

A domb nyugati fél oldala szántás volt. Kiszaladt a rúddal a szántásra. Elkezdett körözni a levegőben vele. A rúd zúgva írta a tüze karikákat a sötétben. Pár kör után Lajcsi egyensúlyt vesztve … supp! Hanyatt, fejjel lefelé a dombról. Olyat esett, mint egy zsák. A rudat is elhajította. Csak úgy csattant. A kutya meg  majd szét szedte. 

-Hát a rudat hova tetted? 

Imre akadt rá a domb lábánál. A hegyéből vagy fél méternyi letört. 

-Má meg Varjunál is füstöljük ki. 

Mentünk Varjuhoz. Hogy Zsuzsikával ne találkozzunk, elkerültük a tanyát. A Börcsökék mezsgyéjeken mentünk a vályogvető  gödörig, majd a Kisdüllőn mentünk át. Láttuk, hogy Zsuzsika a pitarba tesz – vesz. A túlsó Laposon át elértük a Szőllősiék kiserdőjét. Ott nem találtunk fészket. Varjunál viszont volt. A bibas szarka a magas fára fészkelt. Az erdő keleti sarkában volt az a fa, amelyiken a fészek volt. A Kálló felől közelítettük meg. Egy – két szál fa volt ott a földön, amit még tavaly kivágtak. Ezen kötötték a tucskát a rúdra. Petrózták, meggyújtották, majd felnyújtották a fészek fele. Igen ám, de a fa sokkal nagyobb volt, mint a mi rudunk. Ezek biztattak, hogy másszak fel rá. Egy pillanat alatt fent voltam a derekán. Felhúztam a rudat, odatartottam a fészekhez. Közben az égő petró csepegett rám. Kigyulladt a fészek. Hullott rám a parázs. A fiúk ordítottak: 

-Gyere le azonnal Móric! 

 Nem tudtam elképzelni, miért olyan sürgős? A rudat lehejítottam, lecsúsztam a fáról. Mit látok? Valamennyien a kis kóró kazal tetején voltak. A parázs a fészekről mind a kóró tetejére hullott. Kapkodtak is utána minden. 

-Mi lesz, ha kigyullad a kunyhó? 

-Leég a Varju kunyhója?!

Végül sikerült megmenteni. A kóró nem fogott tüzet. 

    Varju után a Nagy Gábor bátyám bejárójával szemben lévő kis akácfárul próbáltuk leégetni. Ekkor már szél is fújt. A petrós égő tucska a fészek szájához került. A szarka a fészekben vergődött egy darabig, majd kirepült. A szél a parazsakat messze behordta a szántásra. Olyan volt, mint mikor a mozdony szikraesőt szór. Ennek a fészeknek minden része leégett. Csak a barna ágak mutatták, hogy itt már valaki füstölt. 

Megszabadultunk a szarkáktúl. 

-Gyerünk most már haza, mert elhűl a paszuly! 

    A düllőn ballagtunk kifelé. A kutyák a bejárón elébünk szaladtak, meg is ugattak. Amonnan a Huszár, meg a Pikét is ugatásba fogott, ahogy kiszaladtak a lucernaföldre. Lassan elcsendesedtek. 

Zsuzsika már terített asztal mellett nyugtalankodott. 

-Jöttök azonnal?! Még arra sem képesek, hogy beszóljanak, hogy te bolond, megyünk Varjuho is! -Mondta és közben az Imre hátára csapott ököllel csak úgy, szeretetből. 

-Na, mondtam Móricnak, hogy ne jöjjík velünk… mit főztél? Na, együnk! 

-Együnk!. Elhűlt mán? 

-Majd megmelegszik odabent. 

Hívtak bennünket, de nekünk már naplementkor megvolt a vacsora. Ők ketten ettek, Imrus valami újságot keresett a sutban. Leült az ablak alá a kis ágy végére, ott olvasott. Lajcsi a téka mellől leakasztotta az Imre hegedűjét. 

-Csak halkan, mert a tehénben összemegy a tej! – nevettek. 

Lajcsi hegedült, én meg a konyha előtt ültem egy kosárban, amelyikben kolompír volt, oszt doboltam a Lajcsi dallamaira. Ritka nagy tehetség volt ez a Lajcsi. Olyan szépen hegedült, hogy még a szúnyogok is meghatódtak. Nem mertek addig csípni. A legyek is ész nélkül elhúzódtak. 

    Majd szóba jött a mai divat. Imrus nézett ki valamit az újságból. A tűsarokról volt szó. Zsuzsika csodálkozott: 

-Hogy tudnak abba menni? 

-Így ni! – tette le Lajcsi a hegedűt – mint a pipiske! – mondta és egy párat toppantott előre lábujjhegyen Nahát, ott mindenki könnyezett, úgy nevettük Lajcsit. 

    Közben befejezték a vacsorát. Zsuzsika elpakolt az asztalról, Imre meg végig dőlt a kis ágyon.

Békési elmesélte, hogy a Nyilasban volt vetni, … két foglyot ütött. Imre is ütött a Sámson dűlőn egy nyulat. 

-Holnap reggel igazoltathatnánk a kis nyulakat – vetette fel Lajcsi. 

-Vasárnap lesz, ráérünk. 

Imre az asztalon motozva egy kést fogott meg. Egy hirtelen mozdulattal az ajtóba vágta. Olyan ember fejmagasságban. 

-Móric! Tegyél oda egy papírt! Abba had vágom bele. 

-A kis kutya seggibe…! Hogyne! Fel ne állj! -ellenkezett Zsuzsika – ne szurkálja össze még jobban az ajtót! 

Imre kacsintott rám, de ha Zsuzsikára néztem, nem mertem felállni. 

-Így is hogy néz mán ki? 

Na, akkor valami mással kellett foglalkozni. 

-Gyere csak, feküdj a tenyerembe! – szólt Sándor. 

Odamentem, belefeküdtem. Elébb félkézzel próbált, de így nem ment, két kézzel nyomott ki. Megpróbálta Imre is. Neki félkézzel is könnyen sikerült. Imrus is kinyomott két kézzel. 

-Jaj, elejtitek! Te meg engeded, hogy emelgessenek – szólt Zsuzsika. 

-Lajcsi, te kimaradtál – szólt megint csak Zsuzsika. Tudta, hogy úgysem képes arra, hogy kinyomjon. 

-Ki ám, mint kutyaszar a hóbul – mondta Békési. 

-Mert tuggya, hogy nem bírná úgy sem – vágta Imre Lajcsit. 

-Úgy ijjik Kun Bandi hatod magával! – megint hozzáfogott hegedülni. Azután Imre kezdett el hegedülni. 

Zsuzsika lassan elálmosodott, leült az ágyra. 

-Mennyünk! 

-Mennyünk bizony! 

Elköszöntek Zsuzsikától. Imre kikísérte őket. Még megitatták odakint a lovakat, azután elváltak. 

A két Börcsök eltűnt a malac ól sarkánál, a szalmakazlak közt. Békési is ment kifele a bejárón, közben visszakiáltott: 

-Lajcsi! 

-He! 

-Vigyázz, el ne vigyik a Gamó! 

A tanyábul a Huszár meg a Pikét örülve szaladt elébek. Körül ugrálták, ugatták őket. Hirtelen kivilágosodott az ólajtó, de csak egy pillanatra. Lajcsi a tehenekre nézett rá. Azután a házban is világ gyulladt. 

-Ne, Huszár! 

 A kutya a Laposról ugatva rohant vissza. Vacsorát kapott. A Lajcsi lámpája is kialudt. Az Imrus kutyája is ugatott. Pár szót még lehetett hallani az Imrus udvara felől, de érteni már nem. 

    Békési Sándor meg dalolva ballagott hazafelé … 

Jöjj ki hozzám holdvilágos este 

Borulj le ott a sír keresztemre” 

Nála is lobbant egy parányi fény, de csak olyan volt az a sötétben, mint egy tűszúrás az asztalon. 

    Tavaszi éjszaka volt. Korom sötét. A Laposban a békák versenyre brekegtek. Egy – két irányból hosszan elnyújtva vonított néhány kutya. Egy bús bagoly huhogott a Lyukas felől. A Nagymezőn búgott egy gép… Vonatfütty Sáp felől… 

Aludt a határ… 

IV. Hétköznapok

    Abban az időben, amiről most szó kerül, a nap is szebben ragyogott a földesi határban. Nem volt más dolgom, pacsirta nótát hallgattam reggeltől estig. Igaz, ebbe néha beleugatott az Imre kutyája, de ez így volt jó. 

    Itt mindjárt elmondhatom az elején, hogy ez a történet a lehető legrosszabbul kezdődött, úgy énrám, mint a tanya összes lakójára nézve. 

Hát először is, rettentő feltörte a kezem a kapa, pénteken meg borzasztó vihar volt jéggel. Úgy délfelé járt az idő. Nagyon meleg volt. Még a hűvösön is pihegtek a tyúkok. Sehol sem leltem hűvöst. A lyányok átmentek a Kató csirkéihez. Fokhagymázták, meg zsírozták a csirkék nyakát, mert tetvesek voltak. 

-Na, megyek, megnézem Lajcsit.

Keresztanyám meg a rucákat tépte az ólban. Lajcsi a túlsó végén fiókot szedett. Közben megnéztem a nádirigó fészkét a Laposban. Most is ott volt a rigó, de a fészkében nincs semmi. Na, majd tojik. A kis rucák is ott fürödtek. Hajtottam őket. Úsztak csórók kegyetlenül. 

Lajcsi kiért egy öl fiókkal. 

-Mitinál, he? – kérdi. 

-Úsztatom a kis rucákat. 

-Majd megúsztat téged keresztanyám! – s ezzel visszament a tengeribe. Nekem jó volt ott a hideg vízben járkálni. Zavarásztam olyan vizes-szaladó bogarakat. 

Egyszer valami ágyúlövés – szerű morajt hallottam, de nagyon messziről jöhetett. 

-Még felhő sincs, csak nem égzengés volt? – tűnődtem. Lajcsi megint kiért egy öl fiókkal. Most én is mentem vele. Közben szedresztem egyet a kis árokban. Megint morgott. 

-Móric, figyeld meg, eső lesz! 

-Nem az volt az. Még felleg sincs – mondom. 

-Na, jó! 

Mire kiértünk a Laposra a fiókkal, már jó nagy feketeség látszott a Nagymező fele. 

-Na jön mán. Ugyi he, mi? 

    Elindultunk, hogy még egy öllel hozunk. De már majdnem szaladni kellett. Borzalmasan jött felfele. Koromfekete felleg. Csak úgy gomolygott. Szinte ijesztő volt. Rohantam keresztanyámhoz. A lyányok is akkor szaladtak hazafele. 

-Hun vótál te büdös kölyök? Gyere, szedjük össze a kis rucákat!- Szaladtunk a nagy kék vájlinggal a Laposra. Hát alig leltük meg a rucákat. Csórókat nagyon megúsztattam, most pihentek hátul egy fűzfa bokor alatt. Mire azt a húsz rucát összekapkodtuk, teljesen elsötétedett. Borzasztó szél kezdett el fújni. Én alig tudtam menni szembe széllel. Keresztanyám csak úgy dübörgött a nagy vájlinggal. A rucák ugráltak ki belőle. Szedtem fel őket. 

-Hát ez milyen kotló? 

A két Lapos közt cukorrépa meg tengeri volt. Ez a kotló a tengeribe szaladt be kotyogva. Hagytuk. 

    Piri meg Kató a kiscsirkéket szedte kosárba. Azok meg a ház hátamegett voltak az orgonabokorban. Vagy három alábújt a dohánykórónak, a többit tán sikerült összeszedni. De már akkor csapott az eső. Fél diónyi szemek estek. Imre nyargalva jött hazafele a tulső végén. Húzatott a Lyukasnál. 

Egy nagyot villámlott, már dörgött is. Mintha dézsából öntötték volna. Imre meg a szalmakazlaknál jött. Vágtában. Mire a lovat kifogta, pacalra ázott. 

-Ajjóisten szentelje meg ezt az időt! – szaladt be a pitarba. 

-Hát csuda hamar fel tudott jönni. Észre sem vettem, csak tépem a rucát, hírtelem beesteledik. Kijövök, hát már itt van a fejünk felett.

Közben Lajcsi is átszaladt. Egy rossz zsák lötyögött a hátán. Csattogott ugyancsak mezítláb. 

-Eressz, mert elütlek! – ugrott be a pitarba. 

-Tán esik az eső? – kérdi Imre viccesen. 

    Aztán néztük, hogy szakad. De a kútig alig lehetett ellátni. Jég is akadt benne jócskán. Az eperfa leveleit csak úgy lyukasztotta át. Seperni lehetett volna a földön. 

Egy fél óra múlva sütött a nap. Elindultunk hatan megkeresni a tengeribe a vihar előtt látott kotlót. Imre akadt rá. Egy tökinda alatt ült csóró kotló csurom vizesen. Még meg is kodácsolt bennünket. Ott ült hat kis orozi csirkén. Az utolsó talán a vihar előtt kelt ki.  

    Eső után hűvös maradt az idő. Másnap egész nap hideg szél fújt. Imréék elmentek a szekérrel be a faluba. Megnézik, nem verte el a jég a szőlőt. 

Az biztos, hogy hatalmas eső esett. Tele lett a Lapos vízzel. Itt – ott ért hónaljig is. Mondom a két lyánnyal magam maradtam. Ahogy elnéztem, mákgubót bontottak a színben. 

-Na, megálljatok csak! – gondoltam magamban. Tudtam, hogy este magunk alszunk odakint, valamival meglepem őket. Kerestem két palántolót. Madzagot kötöttem rá, feltettem a téka tetejére. A madzagot húztam a komót hátamegett a vacokig. Ott is úgy, hogy az ne legyen feltűnő. Majd este ha elalusznak, megrázom egy kicsit. Amikor elkészültem, kimentem. 

-Na, megyek, megnézem Börcsök Lajcsit. 

-Megyünk mi is – mondták. Én otthagytam őket, gondoltam, majd jönnek, Látom, hogy Lajcsi az ólajtót cipeli a hátán. Hozza le a laposra. Hát ezt mi lelte? Gondoltam. Csak nem eladta az ajtót?  

-Jössz evezni Móric? – kérdezte. Erre már kíváncsi vagyok. 

-Had lám! – Csak úgy csapta a vizet a nagy ajtó, ahogy Lajcsi belelökte. Akkor hozott egy keresztfát  a fűzfa alól. Közben jöttek a lyányok. 

-Elmerül az, Lajcsi! – mondta Kató. 

-Addig éljek én! Pikét! Jössz nem ide a bárkára!? 

Felgyűrte térdig a nadrág szárát, megfogta a keresztfát. 

-Na, Móric! 

Visszapiszkálta az ajtót a fűzfabokorhoz. 

-Hujjj! – szinte nyihogtam előre. 

Rálépett a sarkára az ajtónak, csak úgy féllábbal. Nyomogatta, hogy ha rááll, vajon elmerül-e? Elengedte a fűzfabokrot. A keresztfával lökött magán, beugrott az ajtóra. Az ajtó fél sarka lemerült, majd sutty! Kicsúszott Lajcsi alól. 

-Heee … – csobb! Csak a rúd, meg a Lajcsi bal karja látszott ki a vízből. Már haburcolt is kifele csurom vizesen. 

-Ó, hogy a Deble vegye magához ezt az ajtót! Móric! Mit röhögsz? – Ugrott utánam vagy kettőt, azután csurgatta, rázta magából a vizet. Személyi igazolvány, cigaretta, gyufa … eláztak. Tüzet rakott ott a fűzfák mellett. Füstölt egész nap. Ott szárogatta a nadrágját. 

    Tudja a teremtő, hogy, hogy nem, megint este lett. Figyelem a palántolót. Helyén van. Madzag … megvan. Kijött Margit is, hozott palacsintát. Még szerencsére, mert nem tudom, hogy mit vacsoráztunk volna. Főztek ezek ugyan slambucot, de olyan erős lett, hogy nem tudtunk belőle enni. Odaadtuk a kutyának. Előbb belefalt, de utána neki sem kellett. Ette volna az a csóró, de nagyon erős volt. Ugatta. Kaparta a kaszroly mellett a földet,, körbe-körbe járta, úgy ugatta. 

Vacsora után kerítettem egy tepsit, hogy én majd dobolok. Nem engedték meg a lányok. A tepsit szépen a téka alá tettem, fenékkel felfele fordítva. Egyszer csak lefeküdtünk aludni. Megkerestem a térdemnél a madzagot. 

Ezek még beszélgettek vagy tíz percig, aztán csend lett. A padláson az egerek zörgették a tengerit. 

-Jaj, Istenem, csak nem valaki jár a hásziján? – mondta Margit. 

Szinte megborzongtam. Néma csend volt. Vártuk, hogy zörög vajon megint? Most egy bagoly kezdett el ijesztően víjjogni. Nem mert senki szólni. Még én is féltem. 

Megint zörömbölt a tengeri. Most még jobban, mint az előbb. Közben a palántolót tartó madzagot meghúztam. Durr! Bele a tepsibe! Azt hittem, kiugrik a szívem. Még most lett csak csend! Meg sem mertek moccanni. Majd egy fél óra múlva Margit lámpát gyújtott. Meglelte a palántolót a tepsin. Elkezdte szidni Imrét. 

-Ez az ő műve! Őrakta fel a palántolót, az én lábom meg most beleakadt. Bele a madzagba! Na, megájjík! 

    Másnap reggel arra ébredek, hogy a lyányok kuncognak, suttognak. Kilesek az ablakon, hát levelet olvastak, de már teszik is bele a nagykabát belső zsebébe. Gyorsan visszafeküdtem, ne vegyék észre, hogy meglestem őket. Hát a nagykabátot beágyazták a dunyha közzé a másik ágyba. Utána megint kiültek a ház elé. Addig én gyorsan kicsentem a leveleket, el a gelebembe és gyerünk fel vele az eperfára. Fel a hegyibe! Hozzáfogtam olvasni a levelet, sorban, hangosan. 

Jaj, lett nagy pankráció odalent. Góráltak, könyörögtek, kiabáltak, rúddal piszkáltak. 

-Hát mán csak elolvasom – mondtam nekik. Igaz, megígérték, hogy ha lemászok a fáról, megpofoznak. 

Mire elolvastam, éppen jött Börcsök Lajcsi. Most már nem féltem. 

Nem hiába mondják, hogy a baj nem jár egyedül. Már meg Imre jött ki. A három lyány elkezdte szidni a palántoló miatt. Hamar kiderült, hogy Imre ártatlan. Akkor én gyorsan körülszaladtam vagy hatszor a tanyaudvart. A fene tudja, hogy miért zavartak? 

    Másik héten kezdődött az aratás. A mi búzánkat Karalyosék vágták. 

Egyik szerdán délben megyek haza az ebédért. Hát látom, hogy Édesanyám felakaszt egy kanna kolompír levest, meg hátul felköt egy nagy kosár fánkot a biciklire. A Nagy kútnál a gyalogút az árok belső partján ment. Ábrán akkoriban nyeste jó meredekre az árok oldalát. Másik felől meg a szántás volt. Ott döcögök egy darabig középen, majd közelebb húzódtam az árok felé. Ott simább lett volna. 

Supp! Bele az árokba. Volt vagy másfél méter mély. Én hasra estem. A kolompír leves mind alám folyt. Ott könyököltem a kolompírban. A biciklim rám esett, a fánkok meg gurultak rajtam keresztül. Felugrottam, összekapkodtam a fánkot, a kolompirt visszamarkolásztam a kannába. Gyerünk tovább, mint ha semmi sem történt volna. 

A kórság tudja, hogy ettük meg a fánkot, meg a levest. 

    Imréék maguk vágták. Vagy öten csinálták. Naponta tíz- tizenegy keresztet. 

Aztán jött a hordás. 

Vasárnap este nem takaróztam be, mert hajnalba, amikor virrad, kelnem kell. Takaró nélkül hajnalra kezdett fázni a hátulsóm. Idejében fel is ébredtem. Megitattam a lovakat. Még sötét volt, keleten világosodott egy kicsit. Kiültem hát a bejáró mellé, az árokpartra. 

Édesapámék jöttek. Két szekérrel összedolgoztak. Egyik nap az egyiket, másik nap a másikat hordtuk be. Hordtak oda (?) a környékbeliek is. 

De betyár egy asztagot rakott a szimentáli nazarénus!!! Nemhogy a közepét domborúra rakta volna, még kutat csinált az asztagból. Hadd ázzon be jól! Sokszor alig látszott  ki a gödörből. 

    Hát az öreg Kovács! De nevetem. Na, az nem kötötte le a csíjét. Jött kifele a bejárón, kibukott a hátulsó bal szarva. Azt felhányta a tetejibe a többinek. József volt a kocsis. Alig indult meg, megint leeset hat – hét kéve. A végin már egyik oldalon hányták fel, a másik oldalon hullott le.  Mire az asztaghoz ért a szekér, úgy nézett ki, mint egy helikopter. József hason feküdt a tetején, úgy tartotta a kévéket kézzel – lábbal, hogy le ne hulljon. Az öreg meg szedte össze, vitte a szekér után a szétszórt kévéket. 

    Egy hét múlva jött a gép. Annyian voltunk a tanyán apraja – naggya, hogy egymás hegyin – hátán aludtunk. Ilyenkor a gépes emberek leették az összes almát, ha nem voltunk észnél.

Az aratás után volt még a szalmahordás, és ezzel megszűnt a nyári munkák neheze. 

    Reggel keltünk: 

-Mikor a mutatók nyújtózkodtak – mondja Börcsök Lajcsi hat órakor. 

-Mikor már alá fér a napnak két nyárfa – mondta ezt meg Imre. 

    Egyszer csak valahonnan kerítettek egy távcsövet. Reggelenként azzal figyeltük a földesi reptéren gyakorlatozó ejtőernyősöket. Közben a malacok elszöktek. Mindjárt tudtam, hogy a hulló almát szegik össze. 

    Volt egyszer egy büdös, agyafúrt kocánk. Na, azt nem lehetett behajtani. Csaltam, zavartam, góráltam. Már teljesen lesántult, akkor sem akart bemenni. 

Egyszer beszaladt. Gyerünk, rázártam az ajtót. Egy karóval jól elvertem. Akkor kiugrott a kerítésen. Hú, de összekavarodott a fejemben az ABC! Megfogtam a kóróvágót. Na, most agyonütöm! Hát már a Pál János bátyám tarlóján szaladt a túlsó Laposon. Utána! A nazarénus bejárójánál értem utól. Végigvágtam rajta, csak úgy dübbent. Majd kifújtam a vándor vesémet., mire visszagözültem a tanyába. Már megg kitörtek a süldők is. 

-Kuss be te! Csiii! – mintha a talyigának mondtam volna. Mérgemben ríttam. A malacok meg túrták, dúrták, cibálták a kolompírt. Kizavartam  őket. Már meg a szőlőt, lucernát. 

-Imre, gyere segíts behajtani őket!

Jött is a kutyával. Előbb ostorral végigvágott a kocán, de úgy, hogy ott nyílott a bőr is! 

-Betyár! Fogd meg! 

A nagy behemót kutya elkapta a koca hátsó lábát, már seggre is ült az öreg vaddisznó. Az aprajának meg csak nekiszaladt, úgy borogatta fel. Három perc múlva minden disznó a sarokban lapult az ól hátuljában. Meg sem mertek moccanni. 

    Abban az időben rengeteg volt a seregi. Úgy lepték a kis meggyfánkat, meg az eperfát, hogy nem tudtunk mit kezdeni velük. Hiába raktam fel a fára madárijesztőt. Nem féltek azok attól. Egyszer megpróbáltam én is madárijesztő lenni. Kezembe vettem egy sliccet, fejembe a rossz kalapot, felültem az eperfára. Hát jött oda egy is? ! 

Egész nap ott lövöldöztük őket. Slicceltünk egész nap. Egyszer egy rossz kolompírral úgy pofán lőtt Börcsök Lajcsi, hogy ilyen pofont még Édesanyámtúl sem kaptam. Nem panaszként mondem, de én minden nap a magam  porcióját. 

    Délfele átmentünk a Laposra. A vályugvető gödör tele volt békával. Körülálltuk a nagy gödröt. Ahol feldugta a fejét egy béka, ott már csobbant is a víz. Imre után csak úgy forogtak fel a piros hasú békák. Egy óra múlva már piroslott a víz a sok békától. 

Mán meg a seregi lepte el ugyancsak a meggyfánkat. Rohanok át, be az ólba. Mert a mi tanyánk olyan volt, hogy a fél végében a lovak, a másik végében meg mi aludtunk. 

Szóval, volt egy borzasztó nagy rézdudám, azt kaptam fel. Éktelenül megfújtam. Óh, de milyen hangja volt ennek! Mint ha a bornyút rúgtam volna hasba. Na, ettől féltek is a madarak. Csak megfúttam azt a nagy rézdarabot, már minden madár elrepült. 

    Délután gyűjtöttem. Vittem magammal a dudát. Jöttek a madarak, fúttam a rezet, máris mentek a madarak. Gyönyörű hangja lehetett annak a cókmóknak Imre mindig mondta: 

-Hagyd abba Móric, mert a tehén nem adja le a tejet! 

Meg: 

-A hívő tehenibe összement a tej. – Soha nem felejtem el. Óh, de jó volt! Most hirtelen elmondom, hogy Testvér a határnál dolgozott valakinek bérletes földet. 

-Nagy áldás, Mihálykám! – mondta mindig. Szinte nap mint nap arra járt. Délelőtt jött ki a gidrával, este is ő volt az utolsó. Az egyik este Lajcsi kezelésbe vette a trombitát. 

-Add ide Móric! Add ide, ha mondom! – és felült vele a hászija ajtóba. 

-Szív küldi szívnak … – és akkor elkezdte fújni. 

-Hangosabban fújd Lajcsi! – biztatta Zsuzsika. 

-Nem tudja, mert kijön alól a szél! – és mán hozott is Imre egy burgondit, hogy bedugja az alsó lyukat. 

    ÓÓ, ha jönne most hazafele Tesvír, de meg bírnám ijeszteni! Nevettük Lajcsit. 

Már jól besötétedett. Az utolsó szekér sem zörgött már. Imrus meg az eperfára mászott fel. Eprészett. Imre tengerit fejtett, én akkor voltam másod éves gimnazista. Imre megvigasztalt: 

-Én nem adok neki egy évet komám, ott hagyod te azt az iskolát. De figyeltétek? Már kezd el stricisedni. Már koliba, meg gimibe jár. 

-Mondjad Imre –, gondoltam magamban. Majd lesz valahogy. Amúgy a dudát is onnan hoztam. 

-Csendbe legyetek csak! – mondta Imrus az eperfáról. Megállott az Imre kezében a fejtő. Zsuzsika is kijött a pitarbul. Imrus figyelt a Sárosi tanyája fele. 

-Lajcsi! Jön Tesvír. – már mászott is lefele a fáról. Gyerünk ki a düllőre! Vitte Lajcsi a trombitát is. Ott a bejáró mellett volt egy nagy olajfa. Az árok meg tele volt olajfa jövésekkel. Lajcsi meg Imrus ott bújtak meg. Várták, míg odaér a Testvér. 

-Ahogy látom, alszik a haver – mondta Imrus. 

Tényleg aludt. A saroglyához egy borjú volt odakötve, elől meg a Gidra húzott nagy igyekezettel. Mikor a szekér a bokor mellé ért, megbőgették ezek a trombitát. A borjú elbőgte magát, közben félrerántotta a szekeret, olyat ugrott. A gidra megkapta a szekeret, Testvér meg hanyatt be a derékba, a tejes kannák közzé. Mire Lajcsiék bejöttek a bejárón, akkorra a szekér már a Sámsomnál nyargalt. De még vágtában! . Lajcsi szaladt előre, Zsuzsika meg alig birta kimondani, úgy nevetett: 

-Na, ki volt? 

-Na, a Testvér nem alszik el a szekéren többé. 

-Aludt? – kérdezte Imre. 

-Ja. -Imrus már le is ült a fal tövire, ott nyihogott. 

-Figyeld csak, hun jár mán! 

-Nagyon megijedt? Melyikőtök dudált? -Imrus fútta, én meg szabályoztam. 

-A Tesvír úgy csörömpölt a tejes kannák közt, mint egy csarnokos. 

-Tán közzé esett? 

-Hát. Hanyatt. Mind a négy lába az égnek állt. 

-A Gidra meg mint akit besóztak. 

V. Imrus dinnyét árul:

    Egyik napos délután a malacokat legeltettem a bejárón. Jöttek a Börcsök fiúk, jött Imre is. A Börcsökök mind egy- egy bottal, mind napraforgót köpködtek. Imre is hozta a két kutyát, közben nagy darab kenyeret ahhoz illő kolbásszal majszolt. A fiúk azonnal kerestek almát a gyümölcsösben. 

-Melyik ezek közt a savanyú? – Mind a savanyút szerette. 

-Az olápiros a batul almafa mellett, vagy a batul is savanykás. – Amelyik jobb volt. Válogathattak, volt miben. Lajcsi beleharap egy rossz kis kemény zöld almába. 

-ÁÁ, ettűl az ártán disznó is megfialna! – erre úgy a fejemhez vágta, hogy azt hittem, elesek. 

Becsaltam a malacokat, elmentünk nyúlászni. Semmit sem sikerült fogni. Utánna lajcsi velem jött, Imrus meg Imrével komázott a másik tanyában. Hozzáfogtam vacsorázni. Egyszer női hangokat hallunk. Lajcsi kifülel: 

-Te, két földesi csávó toszítja a biciklit. Itt jönnek már a meggyfák alatt.

Fújtató kellett volna nekik. Lajcsi mondta, hogy: 

-Nyolctól tízig fogadó órát tartunk – de csak halkan, hogy azok ne hallják. Elmentek. Lajcsi is otthagyott.. Fejtem. Mikor mindent elvégeztem, mondom, lopok már  az öreg Kovácstul egy – két sárgadinnyét, úgyis elment az már haza. Leltem vagy két kis fardát. De láttam, hogy van már jó szőlője. Mikor átvittem Imréékhez a sárgát, kinevettek. 

-Ha, há. Móric, ezt a dinnyét még a disznónak sem hoztuk el. Ezt akarta Lajcsi is leszakítani. 

-Naa, hunnen hoztam? 

-Ezt Kovácstul a bejáró mellől. 

Ezek hoztak vagy négyet, de jó nagyokat. Jóllaktunk. Közben besötétedett. Imre, meg Imrus átment Imrusékhoz rádiózni. Lajcsi azon törte a fejit, hogy lehetne  kitolni velük. Legelőször átmentünk az öreg szőlőjit megnézni. Hoztunk egy jó kalappal. 

-Te! Imrusnak nincs dinnyéje. Írjuk ki a bejárójára, hogy dinnye van eladó. 

-Jó! 

Lajcsi diktálta a szöveget, én meg a lámpánál írtam egy irkalapra ceruzával. Sőt, még rajzoltam is! Mikor kész lett, ezt a lapot elvittük az Imrus bejárójához, bár esett az eső. Tövissel kiszúrtuk egy akácfára jó magosan. 

    Másnap vasárnap volt. Megyünk át reggel lajcsival Imrushoz. Már fejt. Egy kisidő múlva jön egy ember a bejárón befele biciklivel. Lajcsi már büfögött. A biciklit letette az ember a diófához, odajött az ólba. Imrus nagyot nézett, lajcsi meg a másik tehénen túl a jászolba húzódott. Odamentem én is. Vihogtam előre. Egyszer az ember elkezdi emlegetni a dinnyét. Imrus nyalta a száját. 

-Szeretnék legalább egy nyolc- tíz kilós dinnyét – mondta az ember. 

-Én is! – szólt közbe Imrus. 

Erre Lajcsi úgy röhögött, hogy a tehén is elkezdett curikkolni. Imrus a tejet kilöttyentette. A tehenet is megverte. A tehén nem mert a jászolig menni. Imrus káromkodott. 

-Laji! Meennyetek mán onnan, nem mer a tehén enni! – ppedig mi nem bántottuk a tehenet. Az ember meg csak a dinnyét hajtogatta, hogy szeretne egy dinnyét, úgy tíz kiló körülit. 

-Jó vóna nekem még öt kilós is! – mondta Imrus. 

Mink Lajcsival kiszaladtunk az ólbúl A fene tudja, hogy Imrus hogy egyezett meg a földesi emberrel. 

VI. Csütörtök

-Móric! Gyere, nízzük meg Gamót!

-Huva mentek mán megint? – méltatlankodott Zsuzsika. 

-Átmegyünk egy kicsit Lajcsihoz. 

-Oszt majd kíső este gyertek vissza! Nem adok a malacnak semmit! 

-Betyár! 

-Viszed azt is? Legalább hozzatok mán vagy két nyulat! 

Imre a malacól mellett felvett egy fütyköst. Ballagtunk. A laposon elhajította. A kutya a szájában visszahozta. 

Lajcsiék üres volt a tanya. 

-Ezek biztos rádióznak. 

De nem. Ott ültek Imrusnál a küszöbön. Imrus evett. A kutyák körülszagolták egymást, majd eltűntek. 

Lajcsi egy disznóölő kést lóbált. Fellökte, fordult vagy hármat, elkapta. Egyszer nekivágta a diófának. A kés visszapattant közénk. Imre hirtelen felugrott. Lajcsi már menekült is. Neki egyenesen a kútnak. Kis híján leütötte a kávát. Bezavarták a tengeribe. 

-He! Gyere hagyjuk itt gyorsan Lajcsit! 

Már éppen szaladtunk emerre, mikor Lajcsi kiabál a kutyáknak, azok meg visíttatnak egy nyulat. 

-Nízzed mán Gamó még nyulat fog. 

Szaladtunk mind a hárman. Mire odaértünk, Lajcsi már hozta a nyulat. 

-Na, megvan az első. 

-Csapjunk egy kört! – indított Imre. Közben Sajbácsi is előbújt a tengeriből. 

-Na, mán nem lesz szerencsénk. 

-Móric! Vidd haza Zsuzsikának! 

-Mongyad főzze meg, hozzuk a többit. 

-Hun tanálkozunk? 

-A dombon.

-Azt mondta Imre, főzzed, majd hozzuk a többit nemsoká. – mondtam, és azzal elszaladtam. Imre már intézkedett a domb tetején. 

-Móric! Te itt mígy szélen, ha valami nyulat lácc, visszazavarod! Ha meg akar lógni, ott a bot. Mehetsz! 

-Lajcsi a tengeri közt, mi meg Imrussal a lucernába megyünk a farmesgye fele. 

-Sanyi bátyám a tengeribe, ott kevesebb bajt csinál. 

Elindultam a bottal a tengeri mellett a tarlón. Olyan nagy bot volt, hogy sokat mondok, ha hat méterre el tudtam hajítani.  Mindegy. Hallottam, hogy Lajcsi hol megy a tengeriben. Csapott olyan zajt, mint egy zebra. 

Egyszer már untam a magányt, gondoltam, átmegyek Imréékhez a tengerin. Mikor a lucernába érek, látom, hogy a kutyák egy nyulat ugyancsak szorítanak, de a nyúl már csak néhány méterre szalad a kutyák előtt. A fiúk sehol sincsenek. A nyúl meg éppen énnekem szalad. Emelem a botot … Erre Lajcsi kijön a tengeriből, rám kiált. A nyúl visszafordul. Hajítom a botot, … supp! A nyúl beszaladt a tengeribe. Szólok Imrének, hogy a nyúl pont felé tart. Visszazavarták. Csóró nyúl úgy megijedt, hogy azt sem tudta, merre szaladjon. Most megint belém rohant. Beszaladt a tengeribe. Szalad azon a soron, amelyiken Lajcsi van. Mán vagy öt méterre járt. Lajcsi hirtelen elejti a botot, térdre rogyik. A nyúl meg pont bele az ölibe. Nem tudta elkapni. Odakap a hasához, a nyúl meg már visszafele szalad. Lajcsi felkapja a botot, hogy majd a fejire ver a nyúlnak, de már a bot a földet éri. 

A nyúl most ugyan azon a soron visszafele szalad, egyenesen Imrééknek. Imrus észreveszi, kilép a sorból. Várja a nyulat, tartja a botot, hogy majd mindjárt agyoncsapja. Hamar csapott. A nyúl keresztülugrotta a botot, szalad egyenest Imrének. Tudtam, ha Imréig eljut a nyúl, onnan már csak kézben jön vissza. 

-Na, a fene egye meg! – mán meg Sajbácsi is közbejött. A nyál kikanyarodott. Soha sem láttam többé. 

Nem vadásztunk tovább. Sajbácsival nem is volt érdemes. 

Este, mikor a malacokat behajtottam, Imre még a Szilágyi Sándor bátyám tarlóján legeltetett. Megyek már megnézem. Ahogy odaérek: 

-Móric! Szaladj mán haza! Hozzál két rudas hordót! 

Hát bicskával a kolompír közül nyesi azt a jó gyenge talpas muhart. 

-Jó – mondtam neki, de már akkor volt vagy fél szekérnyi – Minek e?  

-Taj bogyó a bocinak. De siess, mert rugom a picsa, hogy csúszni a beton… 

Elszaladtam. Hozok is két olyan rudat, hogy majd megszakadtam. Odaére, ez meg hirtelen hányja a rúdra azt a sok muhart. 

-Mehetünk. 

Hát meg sem bírtuk emelni. Erre felit leraktuk. Na, most már nehezen, de mozgott. Én azt hittem, agyhúgykövet kapok, mire mind a két fuhart bevittük a tanyába. 

-Megyek mán bezárom a tyúkokat. 

Mire visszamentem, már sötét volt. A két Imre a küszöbön fújta a füstöt. 

-Hát Lajcsi? 

-Ott van, szilvát keres. 

-Nem lelsz azon mán! 

-Úgy éljen Kun Bandi hatodmagával! 

Imre abrakot adott a lovaknak. Lajcsi csak fülelt a lovak faránál.

Éljen hát Kaktusz Pedró a bandita király 

Kinél nagyobb hőst nem látott a világ. 

-Som jön Veress 

-Csend csak! 

Megállítja és szétlövi  a páncél masinát

és elvágtat a lovak után

-Itassuk meg mán űket gyorsan! 

Jajj, mindenki itatott. Húzta – vitte a vizet. Veress Sándor meg a túlsó végén jött, húzta a harmónikát, dalolt is: 

    Most jöttem én Mekkábul, Mekkábul, 

    Hol az indus megkábul, megkábul… 

Jött Veress. Atlétában. Minket meg majd megevett a sok szúnyog. Kiültünk a ház elébe. Lajcsi járta a rókatáncot, a kutyák meg majd szétszedték. Veress meg  húzta,, mint Imre a két borjút a jószágvásárbul. 

    „Árok parton a kanász disznó szarral játszik, 

    Úgy bekente mán magát, hogy csak a füle látszik.” 

Az egyik vasárnap is jól kezdődött. Keltem, amikor a napnak aláfért az a két nyárfa. 

-Kuss ki … kuss be! … – gyerünk komázni! 

Imre még az udvart seperte. Segítettem neki a szemetet elhordani. A kórság tuddja honnan volt, de valahonnan előkerült egy kis teniszlabda. 

-Focizzunk! 

Az Imre kapuja volt a gépszín két ágasa, az enyém meg a kis ól előtt két kis fa. Fociztunk. Imre öt – hat góllal vezetett. Egyszer úgy nekem rúgta kapásból a labdát oda, ahonnan kétágú vagyok, hogy egyből elkedvetlenedtem. Nekidőltem a diófának, összegörnyedtem, úgy fogtam a hasam ajját. 

-Hát veled mi van? – kérdi Zsuzsika. 

-Tökön rúgtam. 

Erre odajönnek hozzám vigasztalni, rólam meg folyt a víz. Nem kaptam levegőt. Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lyány, vagy mán egyik sem. Az bosszantott a legjobban, hogy Zsuzsika annyira nevet rajtam, még a könnye is csurgott. 

-Oszt annyira fáj az? – kérdi. 

-Ó, de megmutatnám, ha fiú lennél! – mán meg a Börcsökök is jöttek röhögni. Lajcsi vigasztalt: 

-He! Van mán egy hegyes órú kanunk. A tejescsupor fenekirül kiinná a savót. Majd azt áttesszük a tied helyett. – Azt sem tudom, hogy tértem magamhoz. 

-Móric! Jössz a Tisza- csatornához? 

-Megyek hát. 

Elindultunk úgy tíz óra tájt a Keleti csatornához fürdeni. Borzasztó meleg volt. 

Ahogy odaérünk, Imre már vágta is bele magát. Keresztül úszta. Mi Imrussal csak a lábunkat lógattuk bele, Lajcsi meg egyből eltűnt valahova. 

Ahogy Imre visszaúszott, mindjárt ráakadt egy vascölöpre. Akkor építették a hidat, na és a fa oszlopok ilyen cölöpökkel voltak összefogva. 

-Milyen jó pányvacölöp lesz ebbül. 

Hozzáfogott keresni másikat lelt is vagy hatot. Lajcsi meg biciklit ragasztott egy földesi embernek. Azt a víz nem érdekelte. Még le sem vetkezett, keresett tíz forintot. Imre meg a  cölöpöket beledugta az Imrus nadrágjának a szárába. 

-Móric! Emeld csak meg! – Volt vagy harminc kiló. 

-Na, ezt te hozod a híd túlsó vígíig! – Azt hittem, megszakadok. Olyan gazban kellett vinnem, hogy ki sem látszottam belőle, nehogy a csősz, vagy a partőr kivegye a kezünkből. 

Hát elhoztuk őket. A kutya sem kérdezte, hogy mit emelek a nadrágszárában. Én cipeltem a legtöbbet azt a vasat, nekem csak egy jutott belőle. 

    Mikor hazamentünk, én lefeküdtem az ágyra. Még az ebéd sem esett jól. A teheneket fel akartam hozni a Laposról, de nem volt erőm. Nem tudtam, mit kezdeni magammal. 

Egyszer jön Imre a kér Börcsökkel. Az egyik leül az ágyra, a másik a küszöbre, a harmadik a polcon keresgélt valamit. Én a szalmára feküdtem. 

Imre talált egy sliccet  a polcon. A polc alatt volt egy kosár kolompír, meg vagy két kosár alma. Beletett egy kis kolompírt a sliccbe, oszt mire észrevettem, megcélozta vele a hátsófelemet. Olyat ordítottam, mint egy bornyú. Erre hozzám vágta a sliccet, hogy ez ilyen rossz, meg olyan rossz, nem is fogná a kezibe. Én sem hagytam magam, azt a kolompírt visszalőttem. Mind a hárman ellenem szegültek. A polc alól repült a kolompír, alma vegyesen. N lassan kiszorultam a házbúl. Amit hozzám vágtak, én azt visszavágtam. Annyi jó volt, hogy nálam volt a slicc. A malac ól elől göröngyökkel támadtam. Ezek belül voltak, takarta őket a fal. Az ablakon jöttek kifele a kolompírok, meg az almák. Én elugráltam, amelyik elől eltudtam. A kis nyilláson meg lőttem őket, amikor leskelődtek. Míg az egyiket céloztam az ablaknál, addig a másik melybe vert  az ajtón keresztül egy rothadt almával. Na, elszakadt a slicc. Most mi lesz? Kijöttek az ólbúl egy – egy zseb almával. Elbúttam a cseresznyefa hátamegé. Mind a két kosár almát elhajigálták. Egyszer, míg éppen elbúttam, ezek eltűntek a szemem elől. Megraktam a zsebem almával, kezdtem farolni a meggyfák felé. 

Átkutattam a tanyaudvart, a gyümölcsöst. Ég a düllőre is kinéztem. Eltűntek. 

Egy félóra múlva hallom, hogy Imre otthon kopácsol ugyancsak. Megyek át, hát már a cölöpöket hegyezi egy nagy ágyúgolyó darabon. 

-Mitinál he? Én meg ott kereslek benneteket. 

-Eljöttünk cölöpöt hegyezni.

-Na, a fene a vándor veséteket! 

Látom, hogy Lajcsi már megint sliccel. Az Imre parittyája. Jó, háromélű tejgumiból csinálta. A kórság tudja, honnan vette. Lajcsi csak lövöldözött. Valahogy nem célzott az sosem. Csak úgy hasbul lőtt. Na nem is talált.

Egy vadgalamb a malacól előtt a kis makkfának a fene tuggya melyik ágán el kezdett turbékolni. 

-Na Lajkó! Azt küldd le! – biztatta Imrus. 

-Mint egy kutyát! – már szaladt is. Beáll a fa alá, les felfele. Nem látja. Kerülgeti a fát. A galamb felrepült. 

-Lajcsi! Azt a csuprot lűdd mán meg! – mondta Imre. 

Egy kék, agyonlyukadozott, levertzománcos csupor volt a malacól kerítésen egy karóba húzva. Lehetett Lajcsitul vagy öt méterre. 

Mint a pinty! 

Megint nem talált. Azután oda ült a ház elébe a görgőre.

-Na, Lajcsi! Lőttél mán valamit? – kérdi Zsuzsika. 

-A malacólat. 

Közben az eperfára verebek repültek. Lajcsi lő kapásbul. Hát egy verebet nem elkapott?  Igaz repült a veréb tovább, de a malacól előtt leesett a földre. Bolondot üti a szerencse. 

Közben Imre abbahagyta a cölöp hegyezést. Nem lapult az hidegen. Odalökte a kamora ajtóba. 

Hozzáfogott tornászni. Felhúzta magát az eperfára, sőt át is fordult. Ezt Imrus is megcsinálta nagy nehezen, de Lajcsi csak nyögött, vicsorította a fogát, nem ment neki. Olyan volt az ábrázatja, mint egy döglött lónak. 

Egy darabig még ott ültem az ajtó mellett, gyönyörködtem Lajcsiba. Mikor lement a nap, lementem megitatni a teheneket. 

VII. A fácán:

    Hozta Imre a két rudat. Az egyik vagy két méterrel rövidebb volt. 

-Na, a Fődim ligettyibe lesz vagy húsz. Úgy sipogtak, mint a verebek. – ezt Lajcsi saccolta. 

-Akkor oda nem is megyünk – mondta Imre. 

Mégis elindultunk. Imre meg Imrus ment elől, mi meg Lajcsival hátul kullogtunk. Mi vittük a zsákot. 

    Korom sötét őszi este volt. A fánn már csak itt – ott akadt levél. Mentünk a dombra. Lajcsinak volt egy rettenetes bőszárú gumicsizmája. Az úgy csattogott, hogy a Gyökeresék kutyájok el kezdett ugatni. 

-Lajcsi! 

-He! 

-Maradjatok le, mi bemegyünk Imrussal. 

Megálltunk az erdő szélén, leguggoltunk, füleltünk. Ezek már bent járkáltak a fák alatt. Ropogott a sok száraz gally. 

-Brrr! 

-Mi volt az? – kérdem Lajcsitól. 

-Vagy három kakas. 

Egy percig megnémult a ropogás. Vártunk. … megint ropog. 

-Brrr! 

-Na, ezek már mennek megdögleni. – Most már hangosan beszéltek.

-Nézzük meg a Zsigafaszi meggyfáját! – Semmi. Pedig itt szokott lenni. 

Átmentünk Varjúhoz. Mi Lajcsival megint csak kint guggoltunk az erdő mellett. Figyeltük, merre mennek, hol ropog az avar a lábuk alatt. Ha megszűnt a ropogás, akkor ott leltek fácánt, s vártam, hogy Imre mindjárt üt. Hirtelen csend lett. Füleltünk. 

-Gyertek csak – suttogta valamelyik, de mintha a sírból jönne, olyan halkan. Odakúsztunk. 

-Nízzítek csak! – mutatta Imre. Két kakas ült szorosan egymás mellett ott a fiatal meg az öreg erdő közti út felett. Nem is olyan magasan. Jól kiálló ágon. 

-Most, ha a fejük egy fele lenne, mind a kettőt lecsapnám. 

Valóban az egyiknek a feje, a másiknak a farka volt egy-fele. Imre nyúlt a hosszabbik rúdért. Piszokul izgultam. Nem láttam még, hogy hogy csinálja. Lassan emelte az ágak közt. Vigyázott, nehogy zörögjön már a bot. Hátradűtötte a botot. 

-Sutty! – potty. Az egyik tényleg elrepült. A másik leesett közénk. Csak úgy tottyant. Mind a négyen rálöktük magunkat, pedig csóró fácán olyat kapott, hogy a fejét csak egy kis bőr tartotta. Gyönyörű kakas volt, jó nehéz. 

-Bele csak a zsákba! – mondta Lajcsi – ott majd kifújja magát. – Mentünk lefelé a Kálló parton.. 

-Nézzük meg mán a gyümölcsöst is, hátha ott is akad.! 

Itt még több fácán volt, mint fent az út mellett. A baj csak az volt, hogy sűrű jövésekkel volt tele a fák alja, alig tudták őket megközelíteni. Hallom: 

-Supp! 

Leesett. Neki mindőnk a bokornak. A sűrű bozótot csak tapogatjuk, mint TÓTH az anyja seggit. Nincs. Lajcsi beletenyerelt egy tövisbe. Már a kutya is kereste. 

-Brrr! – elment. Onnan, a kezünk közül. Lajcsi a sarkantyújátúl a végbeléig szidta. 

Onnan a baj tudja, hova mentünk, csak azt tudom, hogy előbb én, utánam Lajcsi esett keresztül egy ganécsomón. 

-Ó, hogy a… – káromkodott, s a zsákot meg elhajította. Alig leltük meg. Közben egészen jól lemaradtunk. Most meg egy árok-félébe esett bele. Most már olyan mérges volt, mint az öreg Kovács, mikor a kutyáját a kislyányt agyon szurkáltuk villával. 

    De hamar elcsendesedett, mert már ott voltunk megint egy tanyában. Imréék azt mondták, hogy a Záliéké. Egy rozzant kis ól -féle volt az egész, meg az udvaron tíz – tizenöt fa. Mikor beértünk a tanyába, Imre mindjárt mutatta az egyik fa tetején a fácánt. 

-Magosan van. Gyere Imrus, nízzünk még szíjjel. Tik maradjatok itt! 

Mikor Imréék elmentek a fa alól, mindjárt láttam, hogy a fácán észre vett bennünket, mert forgatta a fejét. Imréék zörögtek, megkerülték az ólat. A fácánok sorra repültek el, ahogy hallották a csörgést. Ez az egy, amelyik a fejünk felett ült, sehogy sem akart elrepülni. 

Visszajöttek ezek is. Imre csodálkozott, hogy még mindig ott ül. Hárman körülálltuk a fát. Imre felnyújtotta a  botot. Nem érte el. Összekötötték kékkötővel, nadrágszíjjal a két rudat. A fácán nem moccant, csak a fejit forgatta. Mikor a rudat állították, az meg hozzáért  egy másik ághoz. Zörgött. 

-Csak bírná mán ki amíg leütöd – mondta Lajcsi. A rúd hajlongott, mint a nád. Most már elérte a fácánt. Szinte kinyitottam a zsák száját, hogy majd abba esik bele a fácán. 

Imre csapott a rúddal Most már mozgott is a fácán, de nem akart leesni a fárúl. Ott vergődött az ágak közt. Imrus nekiesett a fának, rázta. Imre még egyszer ütni akart, de akkorra leesett a kis kokas. Még élt. Beletettük a zsákba.

Valahogy megint a Kálló fele mentünk. Itt a Kálló mellett volt egy kis erdőszerűség. Itt ia volt sok fácán, csak olyan sűrű volt a jövés, hogy alig tudtunk benne menni a bottal. Mind elrepült előlünk. Mentünk tovább. Megint egy tanya közeledett. Mi most is az erdő mellett várakoztunk. Lajcsival mit sem sejtve beszélgettünk. 

-Kár volt eljönni. Jobb lenne aludni. Fogadjunk, hogy nem lesz több – mondta Lajcsi. 

-Supp! – láttam, amikor leesett a fárúl. De mint valami döglött héja… 

-Sikerült? Mi volt az? – szaladtam be a fák közzé, de egész hangosan beszéltem. – legalább van egy héjánk. 

-Fogd mán be a szádat! – förmedt rám halkan Imre. 

-Mi van? – kérdem. 

-Oda nízz! 

Hát majdnem minden fán volt még vagy kettő. Na, csendben is maradtam. Közbe Lajcsi beletette a harmadik fácánt is a zsákba. Imre már megint csapott. Csak úgy tottyant le a földre a negyedik. Borzasztóul örültem. 

-Supp! – az ötödik. 

-Nincs több – mondta Imre. 

-Na, Móric! Mit szólsz hozzá? 

-Szólni sem tudok – mondom. 

-Hát ez jó volt. 

-De még mennyire. Egy helyen hármat egy perc alatt. 

-Nem birom most már a zsákot – mondom Imrének. 

-Vigyed Lajcsi! 

-Hány van benne? 

-Öt. 

-Na, még akkor vagy hármat. – Ahogy megyünk kifele a fák közül: 

-Állj meg! – és supp! Megvan a hatodik. Imre káromkodott: 

-Eltört a hosszú rúd. 

-Ne törődj vele – mondta Imrus –, megdolgozott már az az áráért. 

Mentünk tovább. Most már délre kanyarodtunk, de még mindig nem hazafele. 

-Egészíccsük ki mán nyócra! – mondta Imre. 

    Elértünk egy kis szőlőhöz. A szőlő végében volt egy tanya. A tanyában valaki lakott, mert a kutya erősen szűkölt. Ugatni nem mert. Kiszedtük a lugaz egyik végéből a drótot, összekötöttük a két botot. Azután leszedtünk vagy tíz zseb paprikát, ballagtunk tovább. A kutya észrevette, hogy el akarunk menni, erősen ugatni kezdett. A házban lámpát gyújtottak. Szaladtunk. A kutya utánunk. Imre a hosszú bottal kegyetlenül végigvert rajta. 

    Keresztül mentünk a Kállón. Megint egy tanya. A fiúk azt mondták, hogy ez az Arany Jóskáéké. Itt is végignéztük a fasort, bementünk a tanyába. Semmi. Imréék még lejebb mentek. Látom, hogy emeli a botot. Na, gondoltam, itt már lesz valami. 

-Supp! – és káromkodik, prüszköl. Egy szarkafészeknek csapott oda. Tele lett a szája földdel. 

Elindultunk hazafelé. A Csécsi Lajos bátyám tanyájában még ütöttünk egy hetediket, ez volt az utolsó azon az estén. Otthon a tanyában Imre kirakta a zsákbul a ház közepire a fácánokat sorba. 

Heten, mint a gonoszok. 

VIII. Az utolsó nyár: 

    Egészen szokatlanul rossz volt ez a tél. 

Karácsony elmúlt. Nem csendben. Bár eddig soha nem láttam, most minden nagyobb utcába szereltek fel egy hangszórót. Ordít egész nap. Azután olyan kedvetlenek most az emberek. Mondják, hogy TSZCS lesz. Az egész falu. Már Földes is az. Járnak agitálni. A hangszóró is egyre azt fújja. Én nem értettem ezeket, azért éreztem valami rosszat benne. Édesapámék arról beszéltek, hogy nem vetik el tavasszal a lucernát. 

Húsvét után kiköltöztem a tanyára. Kint voltak Imréék is, Börcsök Lajcsi is. Mindjárt az első nap délben éppen Imre is ott volt nálunk, amikor egy vadruca egészen berepült a tanyaudvarra. Mikor meglátott bennünket, gyorsan továbbrepült. 

-Ennek valahol itt lehet a fészke, mert sűrűn látom erre repülni – mondta Imre. 

Felmásztam a tetőre. A szalma csak úgy süppedt alattam. Kerestem a fészket, mert azt mondták, hogy szalmába, vagy kóró kúpba szokott fészkelni. Már éppen átjártam a tetőt, mikor ráakadtam a tető szélében egy kis lyukra. Odamászok, bővítek egy kicsit a lyukon… tarka tollakat látok. De már rá is nyomtam a kezemet. Már repült volna. Egy tojó vadruca. Ott ült tizenkét tojáson. Lemásztam nagy nehezen vele a tetőről. Ott nézegetik Imre, meg édesapám is, egyszer nevetnek. Hát ahogy simogattam, a hasamat lefosta végig. Este megyek át Zsuzsikához: 

-Adjál mán egy marík tengerit! 

-Mit akarsz? Tán a rucádat akarod megtőteni? 

-Hát had hízzon a csóró. Úgyis ráfér. 

-Kotló a te! Nem jó annak a húsa. – Én csak megtőtögettem. A sötétben megnéztem, hogy a párja nem ül-e a tojáson. Gondoltam, azt is megfogom. Reggel megint bontom ki a zsákot, hogy töltögetek. Hát a ruca megdöglött. 

-Na, a fene egye meg! 

-Kiegyenesedett? – kérdi Imre. Elvittem az öreg Kovács búzájába, jól behajítottam. Gondoltam, majd valami éhes kutya megeszi. 

Vagy öt nap múlva az egyik délben éppen ebédeltek Imréék, amikor átmentem hozzájok. 

-Hova temetted a rucát? – kérdi Zsuzsika. 

-A túlsó vígire a juharfák alá. 

-Hát tegnap megyek át édesapámékho, hát a Kovács Gábor bátyám búzájában irtó büdöset érzek. Hát egy vadruca. 

-Biztos a párja is itt ólálkodott, oszt valami macska elkapta – mondta Imre. 

-A sok nyű csak úgy nyüzsgött mán rajta. 

-Be jó lenne belőle egy kanállal! 

-Ó, de disznó vagy! – csapott az Imre hátára Zsuzsika. 

    Volt otthon egy szerencsétlen gyenge kis idei bárányunk, azt is kivittem a tanyára. Megkötöttem egy féltéglához csórót. Ott a meggyfák alatt legelészett egész nap. Használt neki a friss legelő, hamar megerősödött. Egy hét múlva már nem kellett naponta kétszer – háromszor odébb tenni a féltéglát. Odébb húzta már maga is. Két hét múlva az egész téglával is elkóborolt. 

Az egyik reggel megfialt a kocánk. Majdnem megellett. Nagy büdös mangalica koca, de rosszul nézett ki három kis malaccal. Aranyos kis potykák voltak. Már pár napos korukban ki – kijöttek az akolbul Ahogy nőttek, úgy huncutkodtak. 

Egyszer a ház hátamegett a locsos körtefa alatt szöszmögtek. Odasomfordálok: 

 -Kuss be te! – közéjük ugrottam. Azok egy szempillantás alatt eltűntek. De nem szaladtak el. Elbújtak. Felemelek egy szőlőtőkét, hát a kis büdös ott hasal a levelek alatt. Szaladtak az akolhoz, bújtak be egymás után sorba a lyukon. 

    Az egyik délelőtt édesanyám a csirkék helyét takarította az ól végénél. 

-Gabi! Gyere csak! 

-Tessék! 

-Figyeld csak, mi motoz itt a tetőben!? – Hallgatóztunk. Szólok édesapámnak. Figyeljük. 

-Poc az. – Már hívtam is Imrét. Jött  a betyárral, meg egy nagy fütykössel. Körülálltuk az ólat. Még ajtóval el is rekesztettem, hogy a poc csak két irányba tudjon szaladni. Egyik felől állt Imre, meg édesanyám, de az azt nézte, hogy merre nem szalad a poc. Másik felől meg ketten Édesapámmal. Közben Ő szedte a kórót sorba le a tetőről. 

-Hupp! … piff, … puff! – sikerült. 

Az egyik poc éppen nekem szaladt. Elütöttem. 

-Hallod! Cseréljetek helyet Imrével, hátha a többi is erre szalad – mondta édesapám – Imre csak ügyesebb. – Helyet cseréltünk. Szedi tovább a kórót. 

-Hupp! … piff, … puff! – sikerült. Hát a másik is rittig én felőlem ugrott le a tetőről. 

-Ezek biztos most csinálták a fészket.

Több poc nem volt. 

    Nyár derekán egy reggel szomorúan jött ki édesapám. Majdnem sírt. 

-Fiam! Elveszik a tanyánkat. 

Másnap kora hajnalban fákat vágtunk ki az út mellől. A lovak húzták be a tanyaudvarra. Elfűrészeltük, sárral bekentük a friss vágás helyét. Az árokparton meg a tönkőt betakartuk avarral. Ezt csinálták keresztapámék is. Loptuk a magunkét. Loptuk, mert félni kellett Ábrántól. 

Szombaton hazament édesapám. Azt mondta, hétfőn jönnek ki majd. Elbontjuk az ólat. 

    Hétfőn korán keltem. Adtam a malacoknak almát, kaszáltam lucernát. 

-Egyetek! 

Aztán mentem fel a villával a tetőre, forgattam le a szalmát. Már a léceket is javában leszedtem, mikor kijöttek édesapámék. Megálltak a cseresznyefa alatt a szekérrel. 

-Mit csináltál Gabi? – kérdezte édesanyám és ríttak mind a ketten. 

Mire lehullottak a falevelek, csak a gyümölcsfák maradtak kint. Mindent beszállítottunk a faluba. 

    A következő években még kijártam almáért. Ősszel levertem a diót, sőt hoztam biciklivel néhány kosár szőlőt is. Aztán egy tavaszon azt is kivágtuk, hazahordtuk. 

Nem maradt más, csak a fűzfák a Laposban, meg a nyárfa a Bujdosóék bejárójuknál. 

    És hát nem láttam többé. Hanem sokszor eszembe jut az a szegény áldott kis tanya. Főiskolát végeztem, jó szakmám van, szép is, szeretem is. És nekem minden érzésem a körül a kis tanya körül forog! 

    Néha alig birok magammal, úgy megrohan a vágyakozás, hogy csak egyszer is lássam, mi lett belőle? Tudom pedig, hogy mi: 

    Nincs már meg az  árpával érő körte, a májusi cseresznye, meg az oláhpiros almafa. Nem jár már vízért az öreg Kovács, Imre sem legelteti a malacokat… és én mégis látni szeretném! 

Az ember az omladékban is a régi épületet látja. 

A virág csak virág, ha elhervad is.” 

„Az álom szép, ha elszállott is.” /Gárdonyi G./  

Novellái: 

    Törtszárnyú Karácsonyi madár 

Már második napja havazik. Kell a hó. Tél van. Jól belepte már utat, tetőket, a határt. A munkatársammal a nagy hóban a munkahelyre ballagtunk. Télen az ilyen hóesésben a TSZ szőlőjében nem sok teendőnk akadt, de a Borház környékén,meg belül is kellett naponta az ellenőrzés. A falutól egy km. Ilyen időben a kis irodánkba begyújtottunk, tervezgettünk, beszélgettünk, a tárolt értékeket ellenőriztük. (Alma, bor, pálinka, meg a felszerelések!) Ha sejtették a közeli műhelyben lévők, hogy kint vagyunk, átbotorkáltak ketten, hárman egy pohár bort inni. Délben haza mentünk. Ebéd után ismét kint voltunk.

Azon a napon reggel a munkatársam a Borház előtti nagy fenyőfa alatt a nagy hóban megfogott egy törött szárnyú madarat. Az egyik szárny hegye volt eltörve. valószínű, hogy ellőtték! Bevittük a Borházba. Nem tudtuk megállapítani, hogy milyen madár! A seregélyhez hasonló,de nagyobb. Holnapután Karácsony! Seregély már nem lehet! Az már régen elvonult! A sebe friss. A Borházban elengedtük. Kb 5×7 négyzetméter alapterületű, két oldalt ablakokkal ellátott terem. Ellenségtől nem kell félnie. HOZUNK ÉLELMET! MEGGYÓGYiTUNK!!!

A madarunk állandóan repülni akart. Néhány méter után mindig leesett. Olyankor a szárnya tollait igazította a csőrével. Délután hoztunk darát, búzaszemet, vegyes szem törmeléket. Vizet is tettünk mellé bőségesen. A madarunk nem evett, nem ivott. Estefelé magára hagytuk.

Jött a Karácsony. Otthon boldogan újságoltam a fiaimnak: “A Borháznál van egy törött szárnyú madarunk! Most gyógyul! Megnéztük. “Szorítunk NEKED!”

Karácsony után korán mentünk a munkatársammal a madarunkhoz. “MEGVAN!”…de az ennivalóhoz hozzá sem nyúlt. Miért nem eszik? Begyújtottunk. Melegebb lett. A madarunk ott gubbasztott a sarokban egy üres ládán. Néztük. Sajnáltuk nagyon. Már ki tudja hány napja nem evett? Most már tőlünk sem félt úgy, mint Karácsony előtt. Nagyon csendben ült.

Megbeszéltük Lajossal, hogy délután mindketten kihozzuk a motorbiciklit és míg a hó tart addig javítunk, zsírozunk , karbantartunk. Jöttek a motorok és a melegre fűtött teremben elkezdődött a műhelymunka. A madarunk alig mozdult. Csak nézte, hogy mi történik. Néha repült 2-3 métert, aztán a szárnya tollait igazította. Csináltunk Neki az ablakhoz egy ágas-bogas gallyból plafonig érő kilátót, ahova felrepkedett és az ablakokon két oldalra bámészkodhatott! Élt is vele, de ez sem hozta meg a kedvét—“Nem engedhetünk ki, mert néhány méternél többet nem tudsz repülni!” —Ekkora hóban az élelmét sem leli és a ragadozóknak is könnyű préda.

Másnap reggel: Begyújtás, madárhoz beszélgetés! “Mi lesz veled? Mit Hozzunk? Miért nem eszel? A Karácsonyunk veled boldogabb volt! GYÓGYULJ MEG!”—Csak nézett ránk.

Na szedd le a láncot, én meg a kerékcsapágyat szedem ki, de elébb hozzál fel a pincéből egy pár almát! Hozott vagy tízet a szebbekből. Jó néhány perc múlva a madarunk felrepült az almához és ütötte-vágta! “Figyeld! Hallod, hogy kongatja?”- mondta Lajos….és nyelte a hatalmas falatokat amit az almákból kitépett. —-Leültünk és szó nélkül bámultuk, hogy a Karácsonyi madarunk végre ESZIK!—Nekem a reggelim nem volt nagyobb élmény, mint a madarunk falatozásának látványa! Mi a Neved???

Pár nap múlva ráakadtam a könyvesboltban:EURÓPA MADARAI c könyvre. Megvettem. Azonosítottam: Turdus Pilaris. FENYŐRIGÓ.—Később teljesen megszokott bennünket. Egyre vidámabban repkedett. Nem félt tőlünk. Volt, hogy hét elején, amikor új almát kapott oda jött az asztalhoz, amikor még ott matattunk. Akkor mi félre álltunk és némán ámultunk! Egyre többet repkedett. Néha köröket repült az épületben. Úgy tűnt,, hogy lassan meggyógyul a szárnya. Nem zavarta, hogy néha többen vagyunk. Soha nem fogtuk meg. Volt mikor egy pillanatra a vállamra szállt

Nekem KARÁCSONYI AJÁNDÉK volt!

Március derekán, mikor már a hónak nyoma sem volt és a madarunk a kilátójáról csak enni szállt le kinyitottuk az ablakokat. Ki mentünk az udvarra és vártuk, hogy kijön. Pár perc múlva: Sak, sak—sak, sak !…megjelent az ablakban és alacsonyan elrepült a szőlőtábla felett az erdő felé.

Lajossal néztünk utána, míg el nem tűnt a szemünk elől. Aztán szó nélkül összenéztünk…ELMENT!

A pipe: 

    Már elhagytuk Debrecent. Egy hét kirándulásra indultunk. Gergelyiugornyai Tisza melletti Camping volt, ahova igyekeztünk, úgy a magunk módján. -Egy kiscsirke van az úton!-Előttünk! Kicsi a forgalom. EGY KISCSIRKE! Megálltunk! Felvettük! -Honnan került ez ide? Kicsit vérzett a feneke. Délelőtt volt. Jó meleg idő.Ennek ellenére jól bebugyoláltuk puha, melegebb ruhadarabokba. -Másik kiscsirke!- néhány száz méterre! Megálltunk. Ő már nem élt. Még vagy három helyen találtunk életre már nem képes csibét! Pár száz méterre egy teherautó áll. Hátul nyitott ajtóval…. Naposcsibét szállított. Ő volt, aki valami miatt elpotyogtatta. Nyíregyházán a városba érve kerestük a helyet, ahol a csirkénknek élelmet vásárolhatunk. Rögtön a város szélén találtunk. -Tetszenek csirkének indítótápot árulni? – Igen-Ezt a papír zsebkendős tasakot tessék már tele adni!- -Viccel?- Találtunk az úton egy kiscsirkét Egy hét múlva megyünk haza. Annak kell!- Na! Nagyra nőjön!. -Kaptunk ennivalót. Biztattuk a bebugyolált kis találmányt. Ő jelezte,hogy pity pity pity. -Mit kezdünk vele? Hol alszik? Hol és ki vigyáz rá? Miből itatjuk? – Megoldjuk! – így morfondíroztunk!…- Megérkeztünk. Sátor építés, főzés, fürdés a Tiszában. A Pipe egy műanyag vederben, amit az autóban található összes, finom puhaságú ruhával kibéleltünk, várta, hogy mi következik? Szegény! Míg az ebéd készült, amit a feleségem főzött, én a kiscsibét kibontottam. Elég életképesnek tűnt!.-Gyere! Én leszek a kotló. Egyél! Egy szappanos doboz tetejében kapott indítótápot, egy kávés pohárban vizet. Egyiket sem ismerte. Kopogtattam a szappantartót. Csurgattam a tápot, kotyogtam neki. Lassan elkezdett enni..Nyomtam a csőrét a kávés pohárba. Ivott is, de állandóan sipogott. Én meg beszéltem hozzá. Mikor abba hagyta az ebédelést a markomba fogtam. Melegítettem. Beszéltem hozzá. A melegen jól érezte magát. Elaludt! A napon felmelegített rongyban betakartuk. Pihenjen! Vagy két óra múlva előjött nagy sipogva..Megfogtam! A fenekére száradt vérgolyót leáztattam. Így a természet rendje alul is felül is érvényesült! Etetés, itatás, kotyogás következett. A fák alatt a lábam fejére sütött a nap Oda tettem. A melegen ismét elaludt .Még a szárnyát is eleresztette, úgy aludt.. Én meg ott ültem, meg sem mertem mozdulni. Másnap már rutinból altattam a lábam fején. Az érdeklődőknek, mer csodálója akadt, mondtam, hogy- Halkabban kérdezzenek, mert alszik!–Napról napra elevenedett. Csak velem volt! Én értem rá vele foglalkozni. Ha ott hagytam a vederben sipogott utánam. Ha felvettem megnyugodott. Volt, aki azért jött oda, hogy a csirkét akarja látni. ! Egy hét múlva a Camping kedvence volt. Ő az autóban a vederben aludt. Reggel, mikor nyitottam az ajtót, már ő köszöntött…, Egy hét után haza jöttünk. Otthon az udvaron nagyon egyedül érezte magát. A kutyát sikerült azonnal barátjának nevelni. A PIPE, mert a szomszédasszony így nevezte! csak egész nap sipogott az udvaron. Ha az én hangomat hallotta oda jött az ablak alá! Ott kesergett. Ildi (szomszéd asszony) megsajnálta!:- TE! Hozok én neked barátokat! Ildi a Tsz baromfi telepet vezette. Másnap hozott két szép fehér, de a Pipénél kicsit öregebb csirkét. Mind a kettő nehezen tudott enni. A csőrük volt deformált.– Barátok lettek!—Egymást keresték, követték, — A Pipe a többivel együtt őszre a legszebb tyúkjaink lettek!

Szalmahordás

    „Elvonult a tábor, csillapul moraja: Ezt a szél elhordta, azt a por takarja,…” Arany J. Toldi.

Ott maradt a sok kazal. Szalma, törek, pelyva. Volt, aki csépléskor a szalmát is, meg a töreket, pelyvát is külön kazalba rakatta.

-A búza, meg a rozs, még az árpa szalmája is mehet egy kazalba -mondta az egyik gazda- a zabszalmát rakjátok külön

-A pelyvát külön rakni, mert kell tapasztáshoz! – mondta a másik gazda.

-Törek, pelyva mehet egybe, mert vályogot akarok vettetni! -mondta a harmadik.

A kazlaknak kétszer akkora terület kellett, mint az asztagoknak. Egyik kazal sem volt befejezve. Az a vége, amerről a szalmahordók vitték a rudasokat mind lejtős, nyitott volt. Eső ne jöjjön, mert ott beázik! Meg ha megesődzik az idő az út is elromlik. Akkoriban kevés tanyán teleltek kint az emberek. A szalmát haza kellett vinni. Volt aki iparkodott, volt akit ösztönözni kellett.

Mi gyerekek örültünk a sok kazalnak. Egész nap le-fel szaladgáltunk. A cséplőgép állásának a helyén sok volt a lecsurgott szem. A tors közül helyt-helyt markolni lehetett a búzát, rozsot…. Ezt hamar meglelték a jószágok is. Amikor kiengedtük őket legelni visszatarthatatlanul rohantak a lógerhez. őrizni sem kellett. Ott órákig elvoltak. Mi is összegyűjtöttük a vastagát. A rokon gyerekek még haza is vitték, amit ők gyűjtöttek.

Varga Gabi varázsolt.

Egyik délelőtt, amikor már minden kazlat megmásztunk, majd megreggeliztünk mókázással múlattuk az időt. A legelevenebb, V Gabi irányította a játékot. Felkapott egy kétfedelű kis kosarat. Tele volt búzával. (ocsúval) Felült a tűzhely tetejére és markolászta,keverte az ocsút.

-Varázsolok! Kiveszek egy … most már nem tudom, hogy mivel kezdte, de vagy harmadikra, negyedikre mondta: … egy tojást………Az arcán a meglepődés látszott. Elcsendesedett. Nézte a tojást. Ránk nézett. Csodálkozott. Értetlenül vigyorgott.

-Az Istenit! Már ennyire tudok varázsolni?!

A tojást a kosár tulajdonosa, rokon gyerek találta és az ocsú közé rejtette. Haza akarta vinni. Gabi elővarázsolta.

Jöttek a szekerek. Kopott a sok kazal. Aki lovasszekérrel korán reggel kijött az kétszer is tudott fordulni. A tehenesek a távolság miatt egyszer vittek naponta. Láttam takarosan megrakott fogatot. Nálunk a szalma, széna, kóró rakományt csijének nevezték. De láttam pacuhát is (csúnyára, rosszul megrakott) B Lajcsi megjegyezte:

-Na ez is rakodik még vagy kétszer míg haza ér!

Akkoriban mindenkinek lőcsös szekere volt. Vendégoldallal kellett szélesíteni a szekeret. A vendégoldal egy-egy rúd volt a szekérnek mindkét oldalán. Ez 10-12 cm átmérőjű akácfa rúd, amit a szekér oldalához két gúzs rögzített. A rúd kb. 2 méterrel hosszabb volt a szekérnél. Ügyesen rakodó, hozzáértő emberek tudták a csijét ráépíteni. A végén a kb 3 m széles, 4 m hosszú és 2-3 méter magas építményt a vendégoldalak elejére hurkolt kötéllel átlósan X alakban a másik rúd hátuljához kötötték. Így a rakomány szállíthatóan rögzítve volt.

 Egyik délelőtt jött Kovács József bátyám. Édesapámat kereste.

-Gábor! Az egyik kerekem ebben a nagy szárazságban lelökte a ráfot, Nagy nehezen visszavertük, de reggelig belöktük a vályogvető gödörbe. Hadd dagadjon! Tudnál adni reggelig egy első kereket?

-Reggelig adok. Boldoguljanak.

A kazlak zöme augusztus végére eltűnt. A tarlón dísztelenkedett még kettő, három.

-Már szántani kellene a tarlót. Ide most árpát akarok vetni . Már a szalma gazdájával is beszéltem, hogy vigye a szalmáját, mert kell a hely az árpának! 

Látva a gondot a még legénysorban lévő unokabátyámék a barátokkal a megoldást kieszelték. Napraforgó kóróból vállra akasztható puska formát csináltak. A kalapot tányérsapka alakúra gyűrték. Az elemlámpát magukhoz vették és ketten úgy éjféltájban a közeli szomszéd tanyájához mentek. A kutya veszettül ugatott. Tudták, hogy az öreg Karasz most maga van kint. Az ablakot megzörgették.

-Állami rendőrség! Az ablakot nyissa ki! (az 50-es évek elején!)

Közben a lámpával világították az öreget. Hogy a hangjuk ne legyen ismerős a beszélő egy tejes csuporba beszélt.

-Magának van szalmája a Kissék lógerén? Na három napot kap, hogy lehordja! Már le kellett volna ekkorra szántani! Hétfőn jövünk ellenőrizni.

-Jó. Jó. Elvisszük!

Másnap délelőtt a másik kazal gazdája ballag át Apámhoz.

-Gábor! Te szóltál a rendőröknek? Az öreg Karasz azt mondja, hogy az éjszaka nála voltak A szalmát el kell vinni, mert a tarlót már le kellett volna szántani! Az öreg kint áll az úton és minden szekeret megállít, akinek ott csépelték a gabonáját nálatok. Hétfőn jönnek ellenőrizni. Én holnap elviszem. (Apám sejtette honnan fúj a szél!) Vasárnap délre fel volt gereblyézve a tarló.

Pár hét múlva mindenki tudta, hogy kik voltak a rendőrök. Azt mondták a fiúk (a rendőrök) hogy az öreg Karasz úgy megijedt, mikor ráverték az ablakot, még a vizeskannát is felrúgta, míg az ablakhoz ért. 

Befejeződött a szalmahordás! 

  Kilenc csirke a havon

    A tanyasi élet, gyermekkoromban tavasztól késő őszig tartott. Húsvét után kiköltöztünk, novemberben meg haza a faluba. November végén jött a hideg, esős, havas idő. A jószágokat haza kellett szállítani a faluba. A tanyán csak a téliesített takarmányok egy része maradt. Lucerna, széna kazal, Leveles kukoricaszár (kóró), takarmányrépa elföldelve. Holnap jönnek a szülők, visszük haza a tyúkokat. Jön a tél! Otthon a helyük!

    Este, már a sötétben ballagtunk az unokabátyámmal bezárogatni a tyúkokat. Nem volt nehéz. Ráadásul a tyúkok több, mint fele a gyümölcsfák ágain éjszakázott! Érdekes volt látni, hogy a sötétben a fejünk feletti ágakon itt-ott egy sötét folt, egyik tyúk, egy kakas űl a fán.

Akkoriban a mostanihoz viszonyítva rengeteg volt a vad. Fogoly, fácán, fürj, nyúl. Este a tyúkokkal ott ült a fán a fácán. Imre, a kísérőm mutatta:

—A tyúkok mellett az a hosszú farkú, az fácán! Még meg kakas, mert a tyúknak rövidebb a farka! Alig három méter magasan.—Hova tetted a dióverő rudat?-mondta csendben. Hozd ide!

— Csendben megkerestem a cseresznyefa alatt. Vittem.

A vaksötétben az ég némi világosságot adott a fejünk felett. A rúd legalább látszott, hogy az ágak közt hogyan fér el. Hogyan lehet vele a fácán felé csapni.

Én némán lestem!

—Suppp-

A fácán, mint egy féltégla esett le élettelenül a fa alá. Felvettem.

—Keressünk másikat is! Hátha van?!

Másikat nem leltünk. Ennek a nyaka tört el.

—Kopasszuk meg! Holnap finom levese lesz!

Reggel jöttek a szülők szekérrel. A szekéren a tyúkok szállítására alkalmas kupulykóval. Sokáig tartott összeszedni őket. Édesanyám a végén megjegyezte:

—Egy gyanús tyúkot, mintha nem láttam volna!? Valamelyik nap kotlónak sejtettem! Na menjünk!

Üres maradt a tanya udvar.

Karácsony közeledett! Otthon a veremből fogyott a takarmányrépa.

—Reggel megyünk a tanyára! Kibontjuk a burgondit, hozunk haza egy szekérrel! Most egy kicsit lágyabb az idő!

Édesapám ötlete tetszett. Szerettem a tanyára menni.

Reggel a kemencében indulás előtt már felmelegedett a négy tégla. Azt a szekéren a talpunk alá tettük szalmába ágyazva. Lábunkat, térdünket pokrócba göngyöltük.

—Mehetünk!

Úgy félúton járhattunk. Kérdi Édesapám:

—Nem fázol? Szállj le! Gyalogolj egy kicsit! A mozgás melegít!

Leszálltam a szekérről. 30-40 métert gyalogoltam, amikor Apám a lovakat nyargalásra biztatta. Én futottam a szekér után úgy egy kilométert.— Most már nem fáztam!

Az nap reggelre egy-két centis porhó esett. Fehér volt a határ.

Ahogy befordultunk a tanyabejáróra, Apám szólt:

—A tanyaudvaron valami mozgást láttam! Lehet, hogy fácán volt!

Oda értünk. A kotló kilenc kiscsirkével a havon! Lehetnek egy-két hetesek! Otthon nem így szokás!

Otthon a kotlót meleg helyen elültették! A fészekről egyszer leszállították. Míg a kotló evett-ivott, a tegnapi takarmánytól megszabadult, a gazdasszony puha, meleg ruhával letakarta a tojásokat. Vigyázott, hogy a tojások meg ne fázzanak. Ha a kotló még nem akart visszaülni a gazdasszony akkor is figyelt az eltöltött időre.

Kelés után, hogy a a kiscsirkék meg ne fázzanak, fűtöttünk.

– Az ajtót ne hagyd nyitva! A csirke meg ne fázzon! Annak meleg kell!

A tengerit apróra daráltuk, mert a napos csirke csak azt tudja lenyelni. Ivó vize legyen, de ne nagyon hideg!

    Egyszer hogy, hogy nem, azt vettük észre, hogy: ni-ni! Itt meg a havon szaladgál kilenc kiscsirkével egy kotló. Se ennivalója, se ivóvize! Nem volt könnyű összeszedni őket! Olyan vadak voltak, mint a fácán! Makk egészségesek! Mindnek tele volt a begye kukoricával! Hol találták? Hogy tudták lenyelni? Mit ittak? Miért nem fáztak meg?

    Hát!.. van még mit tanulnunk a kotlótól!