Az utolsó nyár

Egészen szokatlanul rossz volt ez a tél. 

Karácsony elmúlt. Nem csendben. Bár eddig soha nem láttam, most minden nagyobb utcába szereltek fel egy hangszórót. Ordít egész nap. Azután olyan kedvetlenek most az emberek. Mondják, hogy TSZCS lesz. Az egész falu. Már Földes is az. Járnak agitálni. A hangszóró is egyre azt fújja. Én nem értettem ezeket, azért éreztem valami rosszat benne. Édesapámék arról beszéltek, hogy nem vetik el tavasszal a lucernát. 

Húsvét után kiköltöztem a tanyára. Kint voltak Imréék is, Börcsök Lajcsi is. Mindjárt az első nap délben éppen Imre is ott volt nálunk, amikor egy vadruca egészen berepült a tanyaudvarra. Mikor meglátott bennünket, gyorsan továbbrepült. 

-Ennek valahol itt lehet a fészke, mert sűrűn látom erre repülni – mondta Imre. 

Felmásztam a tetőre. A szalma csak úgy süppedt alattam. Kerestem a fészket, mert azt mondták, hogy szalmába, vagy kóró kúpba szokott fészkelni. Már éppen átjártam a tetőt, mikor ráakadtam a tető szélében egy kis lyukra. Odamászok, bővítek egy kicsit a lyukon… tarka tollakat látok. De már rá is nyomtam a kezemet. Már repült volna. Egy tojó vadruca. Ott ült tizenkét tojáson. Lemásztam nagy nehezen vele a tetőről. Ott nézegetik Imre, meg édesapám is, egyszer nevetnek. Hát ahogy simogattam, a hasamat lefosta végig. Este megyek át Zsuzsikához: 

-Adjál mán egy marík tengerit! 

-Mit akarsz? Tán a rucádat akarod megtőteni? 

-Hát had hízzon a csóró. Úgyis ráfér. 

-Kotló a te! Nem jó annak a húsa. – Én csak megtőtögettem. A sötétben megnéztem, hogy a párja nem ül-e a tojáson. Gondoltam, azt is megfogom. Reggel megint bontom ki a zsákot, hogy töltögetek. Hát a ruca megdöglött. 

-Na, a fene egye meg! 

-Kiegyenesedett? – kérdi Imre. Elvittem az öreg Kovács búzájába, jól behajítottam. Gondoltam, majd valami éhes kutya megeszi. 

Vagy öt nap múlva az egyik délben éppen ebédeltek Imréék, amikor átmentem hozzájok. 

-Hova temetted a rucát? – kérdi Zsuzsika. 

-A túlsó vígire a juharfák alá. 

-Hát tegnap megyek át édesapámékho, hát a Kovács Gábor bátyám búzájában irtó büdöset érzek. Hát egy vadruca. 

-Biztos a párja is itt ólálkodott, oszt valami macska elkapta – mondta Imre. 

-A sok nyű csak úgy nyüzsgött mán rajta. 

-Be jó lenne belőle egy kanállal! 

-Ó, de disznó vagy! – csapott az Imre hátára Zsuzsika. 

Volt otthon egy szerencsétlen gyenge kis idei bárányunk, azt is kivittem a tanyára. Megkötöttem egy féltéglához csórót. Ott a meggyfák alatt legelészett egész nap. Használt neki a friss legelő, hamar megerősödött. Egy hét múlva már nem kellett naponta kétszer – háromszor odébb tenni a féltéglát. Odébb húzta már maga is. Két hét múlva az egész téglával is elkóborolt. 

Az egyik reggel megfialt a kocánk. Majdnem megellett. Nagy büdös mangalica koca, de rosszul nézett ki három kis malaccal. Aranyos kis potykák voltak. Már pár napos korukban ki – kijöttek az akolbul Ahogy nőttek, úgy huncutkodtak. 

Egyszer a ház hátamegett a locsos körtefa alatt szöszmögtek. Odasomfordálok: 

 -Kuss be te! – közéjük ugrottam. Azok egy szempillantás alatt eltűntek. De nem szaladtak el. Elbújtak. Felemelek egy szőlőtőkét, hát a kis büdös ott hasal a levelek alatt. Szaladtak az akolhoz, bújtak be egymás után sorba a lyukon. 

Az egyik délelőtt édesanyám a csirkék helyét takarította az ól végénél. 

-Gabi! Gyere csak! 

-Tessék! 

-Figyeld csak, mi motoz itt a tetőben!? – Hallgatóztunk. Szólok édesapámnak. Figyeljük. 

-Poc az. – Már hívtam is Imrét. Jött  a betyárral, meg egy nagy fütykössel. Körülálltuk az ólat. Még ajtóval el is rekesztettem, hogy a poc csak két irányba tudjon szaladni. Egyik felől állt Imre, meg édesanyám, de az azt nézte, hogy merre nem szalad a poc. Másik felől meg ketten Édesapámmal. Közben Ő szedte a kórót sorba le a tetőről. 

-Hupp! … piff, … puff! – sikerült. 

Az egyik poc éppen nekem szaladt. Elütöttem. 

-Hallod! Cseréljetek helyet Imrével, hátha a többi is erre szalad – mondta édesapám – Imre csak ügyesebb. – Helyet cseréltünk. Szedi tovább a kórót. 

-Hupp! … piff, … puff! – sikerült. Hát a másik is rittig én felőlem ugrott le a tetőről. 

-Ezek biztos most csinálták a fészket.

Több poc nem volt. 

Nyár derekán egy reggel szomorúan jött ki édesapám. Majdnem sírt. 

-Fiam! Elveszik a tanyánkat. 

Másnap kora hajnalban fákat vágtunk ki az út mellől. A lovak húzták be a tanyaudvarra. Elfűrészeltük, sárral bekentük a friss vágás helyét. Az árokparton meg a tönkőt betakartuk avarral. Ezt csinálták keresztapámék is. Loptuk a magunkét. Loptuk, mert félni kellett Ábrántól. 

Szombaton hazament édesapám. Azt mondta, hétfőn jönnek ki majd. Elbontjuk az ólat. 

Hétfőn korán keltem. Adtam a malacoknak almát, kaszáltam lucernát. 

-Egyetek! 

Aztán mentem fel a villával a tetőre, forgattam le a szalmát. Már a léceket is javában leszedtem, mikor kijöttek édesapámék. Megálltak a cseresznyefa alatt a szekérrel. 

-Mit csináltál Gabi? – kérdezte édesanyám és ríttak mind a ketten. 

Mire lehullottak a falevelek, csak a gyümölcsfák maradtak kint. Mindent beszállítottunk a faluba. 

A következő években még kijártam almáért. Ősszel levertem a diót, sőt hoztam biciklivel néhány kosár szőlőt is. Aztán egy tavaszon azt is kivágtuk, hazahordtuk. 

Nem maradt más, csak a fűzfák a Laposban, meg a nyárfa a Bujdosóék bejárójuknál. 

És hát nem láttam többé. Hanem sokszor eszembe jut az a szegény áldott kis tanya. Főiskolát végeztem, jó szakmám van, szép is, szeretem is. És nekem minden érzésem a körül a kis tanya körül forog! 

Néha alig birok magammal, úgy megrohan a vágyakozás, hogy csak egyszer is lássam, mi lett belőle? Tudom pedig, hogy mi: 

Nincs már meg az  árpával érő körte, a májusi cseresznye, meg az oláhpiros almafa. Nem jár már vízért az öreg Kovács, Imre sem legelteti a malacokat… és én mégis látni szeretném! 

Az ember az omladékban is a régi épületet látja. 
A virág csak virág, ha elhervad is.” 
„Az álom szép, ha elszállott is.” /Gárdonyi G./