Az égő szarkafészek

Még vastagon kavargott a szürke por a levegőben, amit a hazafelé igyekvő szekerek sokasága felvert a földesi úton. A nap már eltűnt a domb hátamegett. A Laposban százával kuruttyoltak a békák. Tavasz volt. 

A Kisdüllőn Imrus két tehenet ráncigált a tanya felé. Fütyölt, meg káromkodott a legyek, vagy a szúnyogok után csapkodó tehenekre. A tanyába érve gyorsan megitatta őket, majd bezárta az ajtót, egy darab kenyérrel, kolbásszal átsietett Lajcsihoz. Lajcsi még javában dolgozott. Mikor Imrust meglátta, csuprot kapott fel az ajtó mellől… 

-Pikét fogd meg! Csiii! 

A rossz puli rohant az orgonabokrok közt ki a lucernaföldre. Lajcsi zörgette a csuprot. 

Bementek. Egy rossz ásóval betámasztotta az ajtót, majd ő is felcibálta a teheneket a Laposról. Addig Imrus a fal tövin ült, falatozott. 

Még nem sötétedett be, mire Lajcsi is elvégezte dolgát. Az Imre lovai körbe jártak a pányván. 

-Aggyon Isten! 

-Aggyon maguknak is! – mondták, és kezet fogtak. A tanya alatt a Betyár megugatta őket. Előbújtam én is a konyha mellől. Zsuzsika főzött, azzal voltam eddig. A két Imre a lovakat babrálta, mi meg Lajcsival kiültünk a küszöbre. 

Később Imre tengerit fejtett a lovaknak. A kutyák hirtelen ugatni kezdtek. Egy sötét alak ballagott a Laposról a tanya fele. Imre a kutyákat visszatartotta szóval, mire azok félig elcsendesedtek. A sötét alak bejött a tanyaudvarra. 

-A kis nazar – mondta Lajcsi. 

Az eperfa alatt megállt. 

-Szervusztok. Mi dolog járja? 

-Hazafele? – kérdezte Imre. 

-Na, komám, elülnek a tyúkok, mire hazaérsz – mondta Lajcsi. Pedig már azelőtt egy órával elültek. 

Na, a hívő elment. Lajcsi nevetett. 

-Figyeltétek? Mikor ide jött, elébb a fejét rázta, hang majd ót jött. – Nevettünk. Mikor meghallotta, hogy én is nevetek, nekem jött. 

-Hát te mit vihogsz itt, mint valami szúnyogcsődör? 

Úgy berzenkedett rám, hogy megijedtem. Tudtam, hogy csak viccel, de ahogy én ismerem, viccből úgy gyomron rúg, hogy elmegy az étvágyam. Felálltam Imre mellől, az eperfához szaladtam. Míg nem figyelt oda, felmásztam nagy nehezen a fára. Lajcsi utánam akart mászni, de én voltam felül és mindig rátapostam a kezére. Akkor ostorral csápolt. Feljebb másztam. Az ostor nem ért el, elkezdett tucskával górálni. Még feljebb másztam. Mikor látta, hogy fokozatosan feljebb szorulok, odaszólt Zsuzsikának. 

-Láttál már ilyet? Móric mennybemenetele. 

Majd Imre tucskát összeszedette Lajcsival, erre abba kellett hagyni a górálást. Én is lemásztam a fárul. Még kevés ideig zavart, de hamar kibékültünk. 

Az abrakot odaadtuk a lovaknak, Imre meg Imrus a jászolfán ültek. Simogatták a lovakat. Két szép csikó. Összesen három évesek voltak. 

Emlékszem, Lajcsi az ól közepén az ágast támasztotta, én meg a küszöbön guggoltam. Az egyik ló hátra curikkolt. Gamó is húzódott hátrafelé. Nekiment a tehénnek, a tehén meg fart lökött. 

-Ne, az a bornyú képű… – Lajcsi úgy megijedt, hogy engemet is kiborított az ajtón. Utána csak a bornyúkat simogatta. 

-Móric! A ház hátamegett van a hosszú rúd. Hozd ide! – parancsolt rám Imre. 

-Minek? 

-Pattanj, mint a pipiske! – ugrott mellém Lajcsi. Nem volt messze, előhoztam. 

-A petrós kannát is a kamorábul! 

A kamorába egy szegre volt felakasztva egy háromliteres piros kanna. Traktorosoktól került petrós – olajos valami volt benne. Most már gondoltam, mi lesz. Míg én a rúd, meg a kanna után járkáltam, Imre elmondta a többieknek, hogy mit akar. A szarkafészekről volt szó. Azt kellett leégetni a környéken. Miután megvolt minden: 

-Zsuzsika! Mire megfő, jövünk. 

-Huva mentek? 

-Kifüstöljük a szarkákat a dombon. 

-De siessetek! 

Engem rá akartak bírni, hogy maradjak Zsuzsikával, de ez most nem sikerült. Az lett a vége, hogy én mentem, legelöl.

A ház végénél néhány tucskát tapogattunk, mert már sötét volt ugyancsak. Elindultunk. Lajcsi a hosszú rudat, én meg a kannát vittem. 

-Hallga?! „Sárga rigó meg a fülemüle, 

Szép a rózsám, hogy váljak el tőle?” 

-Som … ez nem Bikisi 

Imre a lugas végén keresett egy darab drótot, majd tovább haladtunk. A bejárónál találkoztunk Sándorral. 

-Szia. Huva? … Fácán? 

-Jó is volna –, mondta Lajcsi – közben hátulról előrement a domb fele. 

-Áááá … a szarkákat füstöljük ki a dombon. 

– Várjatok, megyek én is!

Valami tarisznyaféle volt a hátán, azzal még beszaladt a tanyába. Mi addig vártunk. 

A düllőn a falu felől még hallatszott egy kései szekér zörgése. A Kincses Arany tanyájában még gágogtak a libák, disznó visított. Itt – ott egy kutya is belevonított a zűrzavarba. 

Elértük a dombot. Már besötétedett. A szarkafészek a domb legtetején lévő fán volt. A rúd végére rákötöttük a tucskát, majd Móric hozta a petrós kannát. Leöntöttük petróval. Meggyújtották. A hosszú rúd végén égő tucska hatalmas félkört rajzolt a sötétségbe, ahogy xy felemelte. Elérte a fészket. Alig észrevehető északi szél fújt. A kétségbeesett szarka kivergődött a fészekből. A sok száraz ágból rakott fészekbe azonnal belekapott a láng. Messziről szépen nézhetett ki. A sötét éjszakában az egyik fa tetején lobog a tűz. Az elégett gallyak parazsai meg hullottak a földre, mint csillaghullás. A környékbeli kutyák a különös látványra ugatásba fogtak. Hosszan vonítottak.  Lehetett hallani az elégetlen szarka látványával felvert baglyok, vércsék ijesztő vijjogását. Mintha mindenki minket támadott volna. 

A fészek felső, sárnélküli része hamar elégett. 

-Na, ebbe sem kotlik bele még egyszer – mondta Lajcsi. A rúd végén izzott a parázsló tucska. Ez Lajcsinak nagyon tetszett. 

-Add csak ide! Had kezeljem egy kicsit. 

A domb nyugati fél oldala szántás volt. Kiszaladt a rúddal a szántásra. Elkezdett körözni a levegőben vele. A rúd zúgva írta a tüze karikákat a sötétben. Pár kör után Lajcsi egyensúlyt vesztve … supp! Hanyatt, fejjel lefelé a dombról. Olyat esett, mint egy zsák. A rudat is elhajította. Csak úgy csattant. A kutya meg  majd szét szedte. 

-Hát a rudat hova tetted? 

Imre akadt rá a domb lábánál. A hegyéből vagy fél méternyi letört. 

-Má meg Varjunál is füstöljük ki. 

Mentünk Varjuhoz. Hogy Zsuzsikával ne találkozzunk, elkerültük a tanyát. A Börcsökék mezsgyéjeken mentünk a vályogvető  gödörig, majd a Kisdüllőn mentünk át. Láttuk, hogy Zsuzsika a pitarba tesz – vesz. A túlsó Laposon át elértük a Szőllősiék kiserdőjét. Ott nem találtunk fészket. Varjunál viszont volt. A bibas szarka a magas fára fészkelt. Az erdő keleti sarkában volt az a fa, amelyiken a fészek volt. A Kálló felől közelítettük meg. Egy – két szál fa volt ott a földön, amit még tavaly kivágtak. Ezen kötötték a tucskát a rúdra. Petrózták, meggyújtották, majd felnyújtották a fészek fele. Igen ám, de a fa sokkal nagyobb volt, mint a mi rudunk. Ezek biztattak, hogy másszak fel rá. Egy pillanat alatt fent voltam a derekán. Felhúztam a rudat, odatartottam a fészekhez. Közben az égő petró csepegett rám. Kigyulladt a fészek. Hullott rám a parázs. A fiúk ordítottak: 

-Gyere le azonnal Móric! 

 Nem tudtam elképzelni, miért olyan sürgős? A rudat lehejítottam, lecsúsztam a fáról. Mit látok? Valamennyien a kis kóró kazal tetején voltak. A parázs a fészekről mind a kóró tetejére hullott. Kapkodtak is utána minden. 

-Mi lesz, ha kigyullad a kunyhó? 

-Leég a Varju kunyhója?!

Végül sikerült megmenteni. A kóró nem fogott tüzet. 

Varju után a Nagy Gábor bátyám bejárójával szemben lévő kis akácfárul próbáltuk leégetni. Ekkor már szél is fújt. A petrós égő tucska a fészek szájához került. A szarka a fészekben vergődött egy darabig, majd kirepült. A szél a parazsakat messze behordta a szántásra. Olyan volt, mint mikor a mozdony szikraesőt szór. Ennek a fészeknek minden része leégett. Csak a barna ágak mutatták, hogy itt már valaki füstölt. 

Megszabadultunk a szarkáktúl. 

-Gyerünk most már haza, mert elhűl a paszuly! 

A düllőn ballagtunk kifelé. A kutyák a bejárón elébünk szaladtak, meg is ugattak. Amonnan a Huszár, meg a Pikét is ugatásba fogott, ahogy kiszaladtak a lucernaföldre. Lassan elcsendesedtek. 

Zsuzsika már terített asztal mellett nyugtalankodott. 

-Jöttök azonnal?! Még arra sem képesek, hogy beszóljanak, hogy te bolond, megyünk Varjuho is! -Mondta és közben az Imre hátára csapott ököllel csak úgy, szeretetből. 

-Na, mondtam Móricnak, hogy ne jöjjík velünk… mit főztél? Na, együnk! 

-Együnk!. Elhűlt mán? 

-Majd megmelegszik odabent. 

Hívtak bennünket, de nekünk már naplementkor megvolt a vacsora. Ők ketten ettek, Imrus valami újságot keresett a sutban. Leült az ablak alá a kis ágy végére, ott olvasott. Lajcsi a téka mellől leakasztotta az Imre hegedűjét. 

-Csak halkan, mert a tehénben összemegy a tej! – nevettek. 

Lajcsi hegedült, én meg a konyha előtt ültem egy kosárban, amelyikben kolompír volt, oszt doboltam a Lajcsi dallamaira. Ritka nagy tehetség volt ez a Lajcsi. Olyan szépen hegedült, hogy még a szúnyogok is meghatódtak. Nem mertek addig csípni. A legyek is ész nélkül elhúzódtak. 

Majd szóba jött a mai divat. Imrus nézett ki valamit az újságból. A tűsarokról volt szó. Zsuzsika csodálkozott: 

-Hogy tudnak abba menni? 

-Így ni! – tette le Lajcsi a hegedűt – mint a pipiske! – mondta és egy párat toppantott előre lábujjhegyen Nahát, ott mindenki könnyezett, úgy nevettük Lajcsit. 

Közben befejezték a vacsorát. Zsuzsika elpakolt az asztalról, Imre meg végig dőlt a kis ágyon.

Békési elmesélte, hogy a Nyilasban volt vetni, … két foglyot ütött. Imre is ütött a Sámson dűlőn egy nyulat. 

-Holnap reggel igazoltathatnánk a kis nyulakat – vetette fel Lajcsi. 

-Vasárnap lesz, ráérünk. 

Imre az asztalon motozva egy kést fogott meg. Egy hirtelen mozdulattal az ajtóba vágta. Olyan ember fejmagasságban. 

-Móric! Tegyél oda egy papírt! Abba had vágom bele. 

-A kis kutya seggibe…! Hogyne! Fel ne állj! -ellenkezett Zsuzsika – ne szurkálja össze még jobban az ajtót! 

Imre kacsintott rám, de ha Zsuzsikára néztem, nem mertem felállni. 

-Így is hogy néz mán ki? 

Na, akkor valami mással kellett foglalkozni. 

-Gyere csak, feküdj a tenyerembe! – szólt Sándor. 

Odamentem, belefeküdtem. Elébb félkézzel próbált, de így nem ment, két kézzel nyomott ki. Megpróbálta Imre is. Neki félkézzel is könnyen sikerült. Imrus is kinyomott két kézzel. 

-Jaj, elejtitek! Te meg engeded, hogy emelgessenek – szólt Zsuzsika. 

-Lajcsi, te kimaradtál – szólt megint csak Zsuzsika. Tudta, hogy úgysem képes arra, hogy kinyomjon. 

-Ki ám, mint kutyaszar a hóbul – mondta Békési. 

-Mert tuggya, hogy nem bírná úgy sem – vágta Imre Lajcsit. 

-Úgy ijjik Kun Bandi hatod magával! – megint hozzáfogott hegedülni. Azután Imre kezdett el hegedülni. 

Zsuzsika lassan elálmosodott, leült az ágyra. 

-Mennyünk! 

-Mennyünk bizony! 

Elköszöntek Zsuzsikától. Imre kikísérte őket. Még megitatták odakint a lovakat, azután elváltak. 

A két Börcsök eltűnt a malac ól sarkánál, a szalmakazlak közt. Békési is ment kifele a bejárón, közben visszakiáltott: 

-Lajcsi! 

-He! 

-Vigyázz, el ne vigyik a Gamó! 

A tanyábul a Huszár meg a Pikét örülve szaladt elébek. Körül ugrálták, ugatták őket. Hirtelen kivilágosodott az ólajtó, de csak egy pillanatra. Lajcsi a tehenekre nézett rá. Azután a házban is világ gyulladt. 

-Ne, Huszár! 

 A kutya a Laposról ugatva rohant vissza. Vacsorát kapott. A Lajcsi lámpája is kialudt. Az Imrus kutyája is ugatott. Pár szót még lehetett hallani az Imrus udvara felől, de érteni már nem. 

Békési Sándor meg dalolva ballagott hazafelé … 

Jöjj ki hozzám holdvilágos este 

Borulj le ott a sír keresztemre” 

Nála is lobbant egy parányi fény, de csak olyan volt az a sötétben, mint egy tűszúrás az asztalon. 

Tavaszi éjszaka volt. Korom sötét. A Laposban a békák versenyre brekegtek. Egy – két irányból hosszan elnyújtva vonított néhány kutya. Egy bús bagoly huhogott a Lyukas felől. A Nagymezőn búgott egy gép… Vonatfütty Sáp felől…