Hozta Imre a két rudat. Az egyik vagy két méterrel rövidebb volt. 

-Na, a Fődim ligettyibe lesz vagy húsz. Úgy sipogtak, mint a verebek. – ezt Lajcsi saccolta. 

-Akkor oda nem is megyünk – mondta Imre. 

Mégis elindultunk. Imre meg Imrus ment elől, mi meg Lajcsival hátul kullogtunk. Mi vittük a zsákot. 

Korom sötét őszi este volt. A fánn már csak itt – ott akadt levél. Mentünk a dombra. Lajcsinak volt egy rettenetes bőszárú gumicsizmája. Az úgy csattogott, hogy a Gyökeresék kutyájok el kezdett ugatni. 

-Lajcsi! 

-He! 

-Maradjatok le, mi bemegyünk Imrussal. 

Megálltunk az erdő szélén, leguggoltunk, füleltünk. Ezek már bent járkáltak a fák alatt. Ropogott a sok száraz gally. 

-Brrr! 

-Mi volt az? – kérdem Lajcsitól. 

-Vagy három kakas. 

Egy percig megnémult a ropogás. Vártunk. … megint ropog. 

-Brrr! 

-Na, ezek már mennek megdögleni. – Most már hangosan beszéltek.

-Nézzük meg a Zsigafaszi meggyfáját! – Semmi. Pedig itt szokott lenni. 

Átmentünk Varjúhoz. Mi Lajcsival megint csak kint guggoltunk az erdő mellett. Figyeltük, merre mennek, hol ropog az avar a lábuk alatt. Ha megszűnt a ropogás, akkor ott leltek fácánt, s vártam, hogy Imre mindjárt üt. Hirtelen csend lett. Füleltünk. 

-Gyertek csak – suttogta valamelyik, de mintha a sírból jönne, olyan halkan. Odakúsztunk. 

-Nízzítek csak! – mutatta Imre. Két kakas ült szorosan egymás mellett ott a fiatal meg az öreg erdő közti út felett. Nem is olyan magasan. Jól kiálló ágon. 

-Most, ha a fejük egy fele lenne, mind a kettőt lecsapnám. 

Valóban az egyiknek a feje, a másiknak a farka volt egy-fele. Imre nyúlt a hosszabbik rúdért. Piszokul izgultam. Nem láttam még, hogy hogy csinálja. Lassan emelte az ágak közt. Vigyázott, nehogy zörögjön már a bot. Hátradűtötte a botot. 

-Sutty! – potty. Az egyik tényleg elrepült. A másik leesett közénk. Csak úgy tottyant. Mind a négyen rálöktük magunkat, pedig csóró fácán olyat kapott, hogy a fejét csak egy kis bőr tartotta. Gyönyörű kakas volt, jó nehéz. 

-Bele csak a zsákba! – mondta Lajcsi – ott majd kifújja magát. – Mentünk lefelé a Kálló parton.. 

-Nézzük meg mán a gyümölcsöst is, hátha ott is akad.! 

Itt még több fácán volt, mint fent az út mellett. A baj csak az volt, hogy sűrű jövésekkel volt tele a fák alja, alig tudták őket megközelíteni. Hallom: 

-Supp! 

Leesett. Neki mindőnk a bokornak. A sűrű bozótot csak tapogatjuk, mint TÓTH az anyja seggit. Nincs. Lajcsi beletenyerelt egy tövisbe. Már a kutya is kereste. 

-Brrr! – elment. Onnan, a kezünk közül. Lajcsi a sarkantyújátúl a végbeléig szidta. 

Onnan a baj tudja, hova mentünk, csak azt tudom, hogy előbb én, utánam Lajcsi esett keresztül egy ganécsomón. 

-Ó, hogy a… – káromkodott, s a zsákot meg elhajította. Alig leltük meg. Közben egészen jól lemaradtunk. Most meg egy árok-félébe esett bele. Most már olyan mérges volt, mint az öreg Kovács, mikor a kutyáját a kislyányt agyon szurkáltuk villával. 

De hamar elcsendesedett, mert már ott voltunk megint egy tanyában. Imréék azt mondták, hogy a Záliéké. Egy rozzant kis ól -féle volt az egész, meg az udvaron tíz – tizenöt fa. Mikor beértünk a tanyába, Imre mindjárt mutatta az egyik fa tetején a fácánt. 

-Magosan van. Gyere Imrus, nízzünk még szíjjel. Tik maradjatok itt! 

Mikor Imréék elmentek a fa alól, mindjárt láttam, hogy a fácán észre vett bennünket, mert forgatta a fejét. Imréék zörögtek, megkerülték az ólat. A fácánok sorra repültek el, ahogy hallották a csörgést. Ez az egy, amelyik a fejünk felett ült, sehogy sem akart elrepülni. 

Visszajöttek ezek is. Imre csodálkozott, hogy még mindig ott ül. Hárman körülálltuk a fát. Imre felnyújtotta a  botot. Nem érte el. Összekötötték kékkötővel, nadrágszíjjal a két rudat. A fácán nem moccant, csak a fejit forgatta. Mikor a rudat állították, az meg hozzáért  egy másik ághoz. Zörgött. 

-Csak bírná mán ki amíg leütöd – mondta Lajcsi. A rúd hajlongott, mint a nád. Most már elérte a fácánt. Szinte kinyitottam a zsák száját, hogy majd abba esik bele a fácán. 

Imre csapott a rúddal Most már mozgott is a fácán, de nem akart leesni a fárúl. Ott vergődött az ágak közt. Imrus nekiesett a fának, rázta. Imre még egyszer ütni akart, de akkorra leesett a kis kokas. Még élt. Beletettük a zsákba.

Valahogy megint a Kálló fele mentünk. Itt a Kálló mellett volt egy kis erdőszerűség. Itt ia volt sok fácán, csak olyan sűrű volt a jövés, hogy alig tudtunk benne menni a bottal. Mind elrepült előlünk. Mentünk tovább. Megint egy tanya közeledett. Mi most is az erdő mellett várakoztunk. Lajcsival mit sem sejtve beszélgettünk. 

-Kár volt eljönni. Jobb lenne aludni. Fogadjunk, hogy nem lesz több – mondta Lajcsi. 

-Supp! – láttam, amikor leesett a fárúl. De mint valami döglött héja… 

-Sikerült? Mi volt az? – szaladtam be a fák közzé, de egész hangosan beszéltem. – legalább van egy héjánk. 

-Fogd mán be a szádat! – förmedt rám halkan Imre. 

-Mi van? – kérdem. 

-Oda nízz! 

Hát majdnem minden fán volt még vagy kettő. Na, csendben is maradtam. Közbe Lajcsi beletette a harmadik fácánt is a zsákba. Imre már megint csapott. Csak úgy tottyant le a földre a negyedik. Borzasztóul örültem. 

-Supp! – az ötödik. 

-Nincs több – mondta Imre. 

-Na, Móric! Mit szólsz hozzá? 

-Szólni sem tudok – mondom. 

-Hát ez jó volt. 

-De még mennyire. Egy helyen hármat egy perc alatt. 

-Nem birom most már a zsákot – mondom Imrének. 

-Vigyed Lajcsi! 

-Hány van benne? 

-Öt. 

-Na, még akkor vagy hármat. – Ahogy megyünk kifele a fák közül: 

-Állj meg! – és supp! Megvan a hatodik. Imre káromkodott: 

-Eltört a hosszú rúd. 

-Ne törődj vele – mondta Imrus –, megdolgozott már az az áráért. 

Mentünk tovább. Most már délre kanyarodtunk, de még mindig nem hazafele. 

-Egészíccsük ki mán nyócra! – mondta Imre. 

Elértünk egy kis szőlőhöz. A szőlő végében volt egy tanya. A tanyában valaki lakott, mert a kutya erősen szűkölt. Ugatni nem mert. Kiszedtük a lugaz egyik végéből a drótot, összekötöttük a két botot. Azután leszedtünk vagy tíz zseb paprikát, ballagtunk tovább. A kutya észrevette, hogy el akarunk menni, erősen ugatni kezdett. A házban lámpát gyújtottak. Szaladtunk. A kutya utánunk. Imre a hosszú bottal kegyetlenül végigvert rajta. 

Keresztül mentünk a Kállón. Megint egy tanya. A fiúk azt mondták, hogy ez az Arany Jóskáéké. Itt is végignéztük a fasort, bementünk a tanyába. Semmi. Imréék még lejebb mentek. Látom, hogy emeli a botot. Na, gondoltam, itt már lesz valami. 

-Supp! – és káromkodik, prüszköl. Egy szarkafészeknek csapott oda. Tele lett a szája földdel. 

Elindultunk hazafelé. A Csécsi Lajos bátyám tanyájában még ütöttünk egy hetediket, ez volt az utolsó azon az estén. Otthon a tanyában Imre kirakta a zsákbul a ház közepire a fácánokat sorba. 

Heten, mint a gonoszok.