(feleségemhez az ötven éves házassági évfordulóra)

Valamikor kéz a kézben indultunk egy csodás réten,
Csak sétáltunk és nézegettük a virágokat, akkor régen.
Minden utunk maga gyönyörűség volt, dalolt a lelkünk,
Minden nap maga a csoda volt akkor még nekünk.

Bejártuk a rétek mellett az erdőket, a dombokat, 
Sétáink olyan sok élményt és gyönyört adtak. 
Akkor még kerestük a rétek virágát, mit le is szakítottunk
A csalitokban, erdőkben a fák alatt szundítottunk.

Mindig előre mentünk távoli tájak felé, hol az ég éri a földet,
Szemünkkel kerestük a füveket, fákat, no meg a zöldet. 
Úgy kéz a kézben minden egyszerű volt, könnyed és szép, 
Messze volt nekünk akkor az a bizonyos este még. 

Évtizedek múltán mindezek köszönnek vissza ma ránk, 
Kéz a kézben ma újra látjuk a réteket és a fánk!
Ha visszanézünk a múltba, a tájra, ahol jártunk,
Oda mi most, és mindenkor vissza, visszavágyunk. 

Emlékszel még a vadvirágos rétekre, ahol jártunk?
Tarka lepkék, amikre csak úgy játékból vadásztunk.
A virágok szépsége, formája kötött le minket,
Ma már számunkra csak az emlékük integet.

Szép lassan vége a sétánknak és a rétnek, meg az erdőnek,
Ma már csak az emlékeink sorjai rendeződnek.
Most már hazafelé ballagunk az erdőből, a rétről,
A lenyugvó nap fényétől pedig meg is nyugszunk végről.

Ha újra kellene indulnom oda, én azonnal, elindulnék,
Elindulnék a csábos erdőkre és rétekre, veled ismét mennék!
Veled kéz a kézben sétálni, szemlélődni újból, 
Mindaddig, amíg lábunk fáradsága megújul.

Útitársam voltál az élet rétjén és erdejében, ahol éltünk,
Ott hol a remény és bizalom megmaradt vélünk.
Ott hol a réteken a szép lepkék és virágok hódoltak nekünk, 
Lábunk nyomát őrzi majd a rét és egy szép este, végleg hazamegyünk!

Kéz a kézben sétálunk majd akkor az égi réteken,
Ott leszünk mindörökre egymással kedvesem.
Majd utódaink visszagondolnak ránk, és mondják,
Ott mennek! Nézd csak! És fel, feltekintenek hozzánk!

Debrecen, 2014. augusztus 5.