Slavonice – németül Slabinsk – nevezetes marad a számomra. Anyám sógorával már egyszer találkoztam valahol Ausztriában, Kovács Imre bátyámmal. Egyőnk sem akart az alakulatától elszakadni, hát elváltunk egymástól. Drága Imre bátyám, de sok fogsági jót köszönhettem neki később! Nem hittem volna, hogy őt, aki soha cigarettát nem vesz a szájába, jó tíz év múlva a tüdőrák öli meg. Most már egymás mellett pihennek példátlanul munkás életük után a derecskei temetőben.

No, de hát még él, s most jön a csattanója a történetnek. Alighogy befordul menetünk a slavonicei láger drótkerítéses, őrtornyos erdejébe, ott áll a kapunál egy nyurga, napfényes tekintetű, hatalmas bajuszú, kék szemű, mosolygós katona, és kitárja felém a karját: az én drága földim, Imre bátyám, és e szavakkal ölel a keblére (szó szerint idézem!):

– Gyere mán, gyere, Jánoskám, hajóta (mióta!) várlak!

– Innye, az istenit Imre bátyámnak, ugyan jobb helyen is várhatott volna, mint itt! – adom vissza derecskeiesen.

De csak elnevettük a szomorú ügyet. Úgy helyezkedtem el azután a „törzsgárdámmal”, hogy ebben a Thaya menti erdős lágerben a közelébe üssük fel sátorfánkat a szó valóságos értelmében. No, nem is bántam meg, mert én még tudtam rumot adni a bátyámnak, ő meg gondoskodott tisztjei által szigorúan rábízott sonkaféleségekből, és ez öt hétig – ezt pontosan tudom – nem is szűnt meg közöttünk. S nemcsak az élelem, de a léleken át is éltünk egymásból – és Derecskéből. Leveles dohánnyal is bőven ellátott, bár Symphoniánk még bőven akadt. Ez a cigaretta volt a márka, ezen cserélgettünk olyan személyi, apró holmikat, amelyek egy fogolynak – vojna pleni – feltétlenül szükségesek, de csak a hátizsák méreteiben.