S várt az anyám, és várt a távirat után a feleségem.

Aztán feltámolyogtam, és elindultunk hazafelé Derecskére az én áldott anyámhoz.

Alig tudtuk a sírástól magához téríteni. Apánk halála híre után örökké a szívével küszködött:

– Tudtam, hogy jössz, megjelentette nekem az édesapád.

Nem láttam még asszonyt, aki a férjét halála napjáig úgy imádta volna, annyit emlegette volna naponta, mint az én édesanyám. Ma is hallom, amikor Eszter néném gyakran kártyát vetett neki, s anyám mindig ezzel a sóhajtással emelte ketté a kártyacsomót:

– Hűséggel gondolok rád.

Engemet imádásig szeretett: „mintha az apádat látnám benned”!

Piaci árusként élt akkor a drágám Derecskén. Új ruhákat vett Debrecenben, azokat adta el, de többnyire maga varrta falusi, női ruhákat árult. Ismerte egész Derecske. Tele volt mindig egyszerű ajándékokkal a kosara szegény, kicsiny gyermekek számára, akik felsikoltoztak, ha látták kipakolni a piacon: jön Juliska néni, gyertek! Hogy szorongatta magához őket, hogyan csókolgatta:

– Jaj, mintha Csabika unokámat látnám!

Valahol szert tett egy tiszta gyapjúból szőtt fekete, alig fehér pettyes férfiöltönyre. Fogságba esésem óta takargatta. El akarta adni, de búzában olyan magas árat kért érte, amelyet senki megfizetni nem tudott. Pedig nagyon szüksége lett volna az öltöny árára. Végre egy jobb módú parasztlegény megígérte érte a kínált árat. Anyám szinte felsikoltott:

– Jaj, ne haragudj! Nem adom, nem adom, mert úgy érzem, megjön a fiam a fogságból!

Hogyan borultunk egymás szívére, amikor beléptem parányi házába!

– Tudtam, hogy megjössz, tudtam, hogy csak pár nap, és itthon vagy! Ó, én drága gyermekem! Jaj, de sovány vagy! Mit ennél? Mit innál?

De én csak feküdni akartam, olyan gyenge lettem néném első ebédje után. Táviratot eresztettem Katyusomnak (akkor még így hívtam), hogy mikor érkezem, de bizony betegségem miatt egy napot késtem. Hanem a remek, szép, sötét ruhát mintha rám öntötték volna, úgy állt rajtam! Ez volt az első, egyelőre egyetlen öltözetem. Zakója ma is megvan a présházban. E mellé vett majd később anyósom egy pár félcipőt, az is a legelső cipőm volt. Drága anyám alsóneművel is ellátott. Mindig ideadta volna a lelkét is nekünk. 1939-ben történt válásom után három évig élt velem Abán. Minden filléremet odaadtam neki, s ha kellett, mindig többet adott vissza. Ma sem tudom, hogyan lehetett ez.

Nem volt lelkierőm az akkor még nagyszámú rokonságot felkeresni, inkább ők jöttek el hozzám. S ki Janikámnak, Jancsinak, János fiamnak szólított, de tanító úrnak senki: hiszen itthon voltam én Derecskén.