157–158. oldal

No, végre készítgettek bennünket a hazamenetelre – pszichológiailag. Ebből a leglényegesebb az volt: senki egyetlen írott papírdarabocskát magával nem vihet, mert aki ezt teszi, visszairányítják a Szovjetunióba. A hatalmas öblű, szinte feneketlennek látszó latrinák mellett aztán meg-megjelentek a foglyok, s dobálták be irataikat, naplóikat. Orelből átmentettem idáig a főleg orosz cigarettapapírra írt verseimet, melyek sorsáról bizony tépelődtem. Több részük dohányos dobozkába volt rejtve, felette mahorka. Sajnáltam azokat, de haza is akartam menni.

Összeismerkedtem két bihari földimmel. Szerencse, hogy legénységi állományúak voltak. Azokat sehogyan sem bolhászták át, mint az oficíreket. Drága két ember volt mindkettő, igazi bihariak. Az egyik a berettyóújfalusi (újtelepi) Szőlősi Sándor bátyám, a Gáborjánba való öcsémre már nem emlékszem.

– Tessék csak ideadni azokat a papírokat, főhadnagy úr. Nincsen az istennek az az embere, aki azt nálunk megtalálja. Hiszen bihari bicskások vagyunk mi is.

– Nem adom oda, földiek. Ha meglelik maguknál, az én lelkemen száradjon a sorsuk?

Hosszú huzavona után meggyőztek paraszti fortélyukról. A foglyoknál az étkezési két fő kellék, a csajka és a kulacs (utóbbi ma is megvan!) mellett lehettek literes bükszék, vagyis eldobott konzerves dobozok. Ezekben „tároltuk” a „tartalék élelmet”. Az én két derék földim (Derecskét tekintvén azok!) a kimosott bükszék aljára helyezte a pléhdobozkákban verseimet, a büksze körülnyírt tetejét rászorította, szinte légmentesen, arra bepréselte az őrök által is mélységesen utált komszát, vagyis az alig kisujjnyi apró, olajos halat, melyen a fej és bél is rajta és benne. Ronda étel volt, de tápláló – annak, aki meg bírta enni. Én a hazamenetel reményében játszva fogyasztottam. Ez a komsza még nem riba, tehát nem hal, szinte csak ivadék még. A komsza tetejét finoman meghintette a két földi éjjeli szálláshelye porával. S mikor az ellenőrzők holmijukat megnézték, japfaimátyozva dobálták félre az undortól a bükszéket, melyeket szabad volt „tartalékélelem” gyanánt visszarakni a hátizsákba.

– Főhadnagy úr, lássa, túljártunk a ruszkik eszén, most már mehetünk haza. Hanem Debrecenig nem adjuk vissza a halacskákat.

Igy is volt. Sándor bátyámmal váltottunk pár éven át levelet. Még levelesdohány csomagot is küldtem neki. Ha tudnám, él, ma is elmennék hozzá.