(próza) Megjelent az Ezredvégben 2024 januárban

Az öreg huszár leesett a lováról. Pontosabban: a ló ledobta lovasát. Ez volt az utolsó dobása. Ekkor már a kilencvenhetedik esztendejét taposta. Szép kor – mondhatnák. Bizony, az. Főleg, ha hozzávesszük, hogy immáron nyolcvanegy éve szolgált, egyhuzamban.

Mindez pedig az Úr 1831. esztendejében esett meg, éspedig Skultéty László huszár-kornétással, Új-Aradon. A világ legöregebb katonáját végül maga az esés közben kezéből kieső zászló takarta be. Mintha a giccses kedvű végzet rendelte volna így. Pedig a vén huszár még nagyon is élt.

– Hű, baszomalássan! – nyögött fel a földről, lábaival kapálózva, mint egy hanyatt esett óriásbogár.

Társai megálltak, leszökkentek lovaikról és rögtön a segítségére siettek. Hamarosan az egész ezred megállt. Futótűzként terjedt a hír. Eszterházy Vince gróf, a huszárezredes, mikor megtudta, mi történt, odavágtatott nyomban a baleset helyszínére, majd leszállt a lováról és aggodalmasan a sebesült fölé hajolt:

– Mi történt, László? – kérdezte elhűlve.

– A Rozi ledobott, uram…

– Milyen Rozi?

– A Rozinante, ez itt, ni! – mutatott a mellettük békésen legelésző lovára a vén huszár.

– És most mit érez?

– Neheztelést, kérem. Ez a ló tizenkét éve volt a…

– Úgy értem, maga mit érez? Lábra tud állni?

– Nem hinném, ezredes úr… – sóhajtotta a kárvallott.

Az ezredorvos félóra után már többet tudott mondani. Mindkét lába, valamint a medencéje is több helyen eltörött az agg kornétásnak, valamint néhány bordája, az egyik a tüdejébe fúródott. „Menthetetlen” – adta meg tárgyilagos hidegséggel a diagnózist az orvos.

Az ezred tudta, hogy vége van. Skultéty László is tudta. Még egy napot élt. Másnap hajnalban, nagy fájdalmak után, végleg lehunyta szemét a világ legöregebb katonája.

Az ezredes parancsára ott földelték el, ahol elesett – még aznap, 1831. augusztus havának 19-ik napján. Az ezred gyászban állt. A zászlót a halottal együtt temették el. Ez volt a halott végakarata.

Mindenkinek egy dolog járt a fejében: Ha nincs ezredszászló – ezred sincs!

A huszárezredes napokig fel s alá járkált a táborban. Feldúlt volt, komor és hallgatag. Emberei csak nézték részvéttel és fájdalommal.

Ezt a dilemmát senki sem tudta feldolgozni. Végül egy este az ezredes nyeregbe szökkent, és elvágtatott a messzeségbe. Utána egyre többen tűntek el. Egy hét alatt az ezredből már nem maradt senki és semmi, csak az az emléktábla, amit az öreg harcos sírja fölé emeltek.

A huszárezred megszűnt létezni…

… sok-sok évvel később, egy forró nyári napon, a Pesten nem sokkal korábban átadott Angyalföldi Tébolydába új férfibeteget hoztak. A két nagydarab fehér ruhás ápoló vadul megragadta, majd lerántotta a rácsos kordéról a kényszerzubbonyt viselő, vénségesvén őrültet, és vitte be szaporán a kórház kapuján. Magas, vaskos, zord apáca-sereglet fogadta.

– Meghoztuk, nővér! – mondta az egyik ápoló.

– Azt látom, uraim! – szólt a legmagasabb, legvaskosabb, legzordabb apáca.

– Itt vannak a papírjai – nyújtott át neki a másik ápoló egy vékony dossziét.

A főnővér belelapozott, aztán csodálkozva fordult ismét az ápolókhoz.

– Hát ez meg mi? – csattant fel. Majd a beteg felé fordult, iszonyú zordonan. – Mi a neve?

Az őrült kihúzta magát, már amennyire a kényszerzubbony engedte, összecsapta a bokáit, és harsányan szólt:

– Gróf Eszterházy Vince a becsületes nevem, nyugalmazott huszárezredes, kérem!

A nővérek ámultan nézték; az ápolók sokatmondóan mosolyogtak össze, és az egyik a saját halántékát ütögetve a mutatóujjával, súgta a főnővérnek:

– Tudja, nővér, a rendőrségen, amikor is elfogták, mint csavargót, nem voltak nála iratok… és hm… ezt a nevet mondta… a rendőrkapitány úr szerint közveszélyes őrült… be kell zárni a többi tébolyodott közé… mert neki… az a fixa ideája, hogy ő, mármint, hogy… urambocsá… ő azonos lenne önmagával…

A főnővér bosszúsan leintette.

– Ne beszéljen badarságokat! – és ismét odafordulva a beteghez, olyan kedveskedőn, selypegve, hunyorítva beszélt hozzá, mint egy hülyegyerekhez. – Hát, hogy is vagyunk azokkal a kedves, cukorfalat kis huszár bácsikkal? – és finoman intve az egyik nővérnek, halkan utasította: „Hívja azonnal a doktor urat!”

– Ő… szétszóródtunk… mert elesett a kornétásunk, pontosabban: a Rozinante ledobta… azaz, hogy a Rozi volt, kérem…

– Kornétás, Rozinante… hát persze…

– …és mi kétségbe voltunk esve, mert az ezredzászló nélkül ugye… szóval nem találtuk értelmét a… mert tetszik tudni, anyám, az úgy van… nálunk huszáréknál, hogy…

Megérkezett az orvos; mire mindenki elhallgatott és őt nézte. Ő meg csak a beteget. Vagy egy percig nézte, aztán egy enyhe bólintást követően odalépett a beteghez, és kezét nyújtotta:

– Doktor Hárshegyi vagyok! Hát Ön?

A tébolyodott ismét összecsapta a bokáit:

– Gróf Eszterházy Vince a becsületes nevem, nyugalmazott huszárezredes, kérem!

Az orvos faarccal bólintott. A főnővér összeráncolt homlokkal odahajolt az orvoshoz. De az leintette. És tapsolva egyet, az ápolókhoz fordult:

– Köszönjük, átvesszük a gr… hm… minden jót, uraim!

Az ápolók mord arccal biccentettek, és elmentek.

Egy fiatal nővér halkan megjegyezte:

– Neveletlen fráterek…

– Ha még fráterek volnának! – szólt komoran a főnővér, és gyorsan tapsikolni kezdett. – Gyerünk, gyerünk, nővérek, munkára fel!

– Kérném, hogy két kísérő nővér hozza utánam a husz… beteget! – mondta az orvos.

A kezelőben két markos apáca védte; egyrészt az orvost a lehetséges támadástól, másrészt a kijáratot, ha a beteg esetleg kereket kívánna oldani. A kényszerzubbonyt már levették a tébolyodottról. A beteg teljesen nyugodt volt és immáron felszabadultan, elégedett nyögésekkel ropogtatta meg végtagjait.

– Hej, meg kell vallanom, azért a huszármente nem szorított ennyire, doktor uram, mint ez a fránya fehér zubbony, vagy mi a kórság! – mondta selma mosollyal, vállait csavargatva a vén őrült, és megpödörte a bajuszát.

Az orvos faarccal bólintott.

– Érdekes összevetés… hm… Nos, mi a neve? Mikor született? Melyik évszázadot írunk és milyen nap van ma? Tessék válaszolni, úr… ö…

A vén beteg ismét összecsapta a bokáit és harsányan mondta:

– Gróf Eszterházy Vince a becsületes nevem, nyugalmazott huszárezredes, kérem!

– Az igazi nevét kérdeztem.

– Ez az igazi nevem, doktor úr! – szól álmélkodva az őrült.

– Mondja, tudja, hogy hol van?

– Nem tudom… talán valami klinikán?

– Maga az Angyalföldi Tébolydában van, és nem egy „klinikán”, ahogy fogalmazott. Nővérek, kérem, jegyezzék fel a következőket – fordult a zord nővérekhez az orvos: – A betegnek az a téveszméje, hogy „Eszterházy”, „gróf”, továbbá, hogy „huszárezredes”, valamint, hogy ő „Vince”. Súlyos eset. A legsúlyosabb, akivel eddigi pályámon találkoztam. Legalább hat hónapi kezelésre itt tartjuk, bár, ami azt illeti, a gyógyulásra szemernyi esély nincs. Leírták? Jó!

A vén tébolyodott leesett állal nézte az orvost. Aztán nagy nehezen így szólt:

– De kérem… doktor úr… mi ez az egész? Ön nem hisz a szavamnak?

– Egy szavát sem hiszem – válaszolta nyugodtan az orvos.

– De kérem… az én ezredem egészen Skultéty László haláláig…

– Honnan tudja, hogy meghalt? Ott volt?

– Ott voltam, hát persze! Hogy ne lettem volna ott! Én szalajtottam a felcserünkért, amikor leesett a lóról…

Az orvos ellentmondást nem tűrően csóválta a fejét.

– Lehetetlen! Teljességgel kizárt.

– De doktor úr, honnan tudja, hogy nem igaz, ha ott sem volt?

– Ki mondta, hogy nem voltam ott?

– De az… lehetetlen… ön még pici kis… már ha… egyáltalán…

– Megmondjam, miért nincs igaza? – kérdezte eszelős arccal, zavaros szemekkel az orvos.

A nővérek összenéztek, és ezt súgták egymásnak: „Már megint rájött! Mindjárt elvisszük…” A vén tébolyodott a kezeibe temette arcát, majd csodálkozva nézett az orvosra.

Az orvos letépte a fehér köpenyét, és győzedelmesen vágta ki:

– Mert ÉN VAGYOK Skultéty Lászlóóóóó!…

A nővérek rögtön vitték is el az orvost.

A vén őrült pedig úgy nézett maga elé sokáig, mint aki megtébolyodott